|
Ha másért
nem, hát ezért biztosan hálás vagyok Pesty Lászlónak, hogy elkészítette
filmjét Gyurcsány Ferenc hazugságairól. Az Egy hiteles ember című alkotás
ezer sebből vérzik, a legfőbb gond vele éppen az, hogy nem mindig elég
hiteles, ezért a Gyurcsány-fanokat aligha rendíti meg makacs hitükben.
Zavaros a kóborló kislány története, túl sok a sejtetés, túl sok az
ellentmondás, habár az így is nyilvánvalóvá válik, hogy a mese
kikerekítésében, Gyurcsány, a nemes lelkű lovag felmutatásában
elévülhetetlen érdemeket szerzett a kormányfő piárcsapata, nem kevésbé az
őt lelkesen kiszolgáló-megcsináló-felépítő balos médiavilág. Csakhogy ez
újdonságnak kevés, leleplezésnek meg végképp elégtelen. Ugyancsak elég
zavaros a kétidegennyelves gimnáziumi történet, éppen mert egy meglehetősen
súlytalan ügyet állít reflektorfénybe; ha Pesty nem csak sugallná, de
bizonyítaná is, hogy Gyurcsány azért hagyott fel pesti tanulmányaival, mert
az elvtársak pártmunkára, netán egyenesen ügynöknek készítették fel, akkor
persze volna teteje a most mellékesnek látszó történetnek. Pesty elfelejti
az aranyszabályt: ami ennek az oldalnak esetleg kellemesen borzongtató sejtetés,
az a túloldalnak merő ködösítés, ha nem egyenesen hazudozás, rágalmazás.
Mindenképpen olyan hiteltelenség, amely a szerző szándékaival ellentétes
hatást vált ki: nem filmje alanyát fogja szavahihetetlenné tenni, hanem
saját magát. Gyurcsány bűnösből és üldözőből üldözötté, áldozattá –
mondhatni, ártatlanná válik, akit nem elzavarni kell az ország éléről,
sokkal inkább megvédeni, posztján, közjogi méltóságában megerősíteni.
Azt is
mondhatnánk, persze, hogy ha valakit icipicit is érdekel az igazság, így is
éppen elég cáfolhatatlan munícióhoz juthat a filmből. Ráadásul még
két újdánsághoz is. Az egyik Mellár Tamás, az új Gyurcsány által elcsapott
KSH-vezető személyes emléke: amikor egykoron az ifjú Gyurcsány vizsgázni
készült hozzá, leszóltak odaföntről, hogy „kérlek szépen, Gyurcsány elvtárs
megy hozzád vizsgázni, figyelj oda rá”. A másik az egykori ellenzéki Dialóg
csoport három pécsi hölgytagjának ugyancsak személyes tanúságtétele. Hogy
ez a részlet a többihez képest valóban mennyire hatásosnak bizonyult, hadd
bizonyítsam az Index fórumának egyik hozzászólásával (a „webes” helyesírást
az olvashatóság kedvéért kiigazítottam):
„A pécsi
történet megrázó. Tudom, sokaknak ez nevetséges, de elbőgtem magam. Láttam
azokat a lányokat, akiket tönkretettek akkoriban, akikről mindig is
tudtam (csak ők nálam pár évvel idősebbek, csak látásból/hallomásból
ismertem őket), de most itt szó szerint elmondták azt a bizonyos
mondatot, ami évek óta kering a pécsi körökben, amióta a Gyurcsány
visszatért a politikába: »Marxista
világnézete nem eléggé kiforrott, az ifjúság nevelésére nem alkalmas«.
Ez volt az a mondat, amivel a Gyurcsány (tanárképző kisztitkár) által
aláírt főiskolai ajánlások kódolt üzenetben jelezték a megpályázott
munkahelynek: nem szabad felvenni, állástalant kell belőle csinálni. El
tudjátok képzelni, mit jelentett ez akkor???”
Könnyek
ide, könnyek oda, az egész film úgy folyt volna át rajtam, mint mostanság
az összes többi nagy leleplezés, akár a Magyar Nemzetéi, akár a Hír Tv-i.
Kádárék végóráiban még volt jelentőség annak, ha valakire rámászott a
nyilvánosság: bele is lehetett bukni. Ma már, úgy tűnik, nem lehet. Ma már
jószerivel nincs általában nyilvánosság, csak jobboldali és baloldali
közvélemény, s az egyik megdolgozásán a jobbra húzó, a másik megdolgozásán
a balra húzó médiahadtest szorgalmatoskodik. S ha balról támadják a
jobboldalit – vagy jobbról a baloldalit –, ezzel még jót is tesznek neki,
hisz’ a saját táborában nő az ázsiója, a másik oldallal pedig amúgy is
megszűnőben mindenféle szellemi, szervezeti és egyéb keveredés.
Nem csoda,
ha az ember egyre kevésbé érti maga körül a dolgokat. Itt van ez a
csodálatos eszköz a jónép kezében: négy évenként leválthatná az így-úgy
bűnösöket, a csalókat, a hazugokat, a tolvajokat, ám könnyen lehet,
hogy mégsem teszi. Ellenkezőleg: minél több disznóság derül ki, íme, az
éppen regnáló kormányfőről, annál magasabbra emelkedik, annál több
tántoríthatatlan híve – rajongója – támad.
Ez volna
hát a demokrácia? A népfenség legcsodálatosabb, legigazságosabb politikai
rendszere, amely a nyilvánosság ellenőrzése révén egyre igazságosabb, egyre
értékesebb világ felé terelné az emberiséget?
Hogy is
van ez?
Ki érti
ezt?
*
Ki
gondolta volna, hogy elmém éppen egy hivatásos prostituált fogja
hirtelen megvilágosítani? Pesty filmjének egyik epizódszereplője, Maya. Aki
elmondása szerint sok helyre bejut. „Mondjuk, nem egy és nem kettő
politikust is ismerek – meséli a kamerának, stílszerűen egy széles
heverőről –, és biztosan tudom, hogy azok a dolgok, amikről mi szavazunk,
azok már rég el lettek döntve.”
Kisvártatva
hozzáteszi:
„Ha
szavaznék, valószínűleg az MSZP-re.”
Hogy is
van ez?
Szóval
biztosan tudja, hogy minden lap előre le van osztva, de azért elmegy
szavazni, méghozzá a szocialistákra?! Valami hirtelen azt súgja, hogy ettől
a kissé egyszerű észjárású, ám annál szókimondóbb hölgytől végre
megtudhatom azt, amit évek óta hiába próbálok megfejteni. Hogyan képes a
demokrácia népe egy volt karhatalmistának bizalmat szavazni? Hogyan képes
egy hazug rendszer volt titkosszolgájának megbocsátani? Hogyan képes a
világ szélhámosának, a kapcsolati tőkék gátlástalan forgatójának bizalmat
szavazni? Vajon mennyi ebben a zsigeri – önkéntes – hit, és mennyi az
agymosás?
A film
riportere itt mintha csak nekem akarna segíteni, megkérdi: - Mi az a
mozzanat, amitől hitelesebbé válik egy politikus, mint a másik?
„Talán
hihetőbben hazudik” – feleli Maya.
Nos, ezt
biztos nem a kétoldali agymosás mondatta vele. Ilyen másfél évtized után,
ami mögöttünk van, sokkal közelebb áll az igazsághoz, hogy a jobboldali és
a baloldali politikai elit egyaránt átverte a jónépet, mint az, hogy a
politikai elit legfőbb mozgatóereje a nép tisztességes szolgálata lett
volna.
Maya
azonban hozzátette: „Ami számomra döntő a Gyurcsány úr mellett, az annyi,
hogy nem látom azt, hogy az MSZP pakolna.” Azaz hogy lopna. „Igazság
szerint ez az a dolog, ami mellette szól. Nem látom azt, hogy harácsolná
össze az államkasszát.”
Ez
viszont, úgy tűnik, már a másik tényező jelenvalóságának bizonysága. Maya,
a prosti, ugyebár mi mást láthatna – eltekintve vagy nem eltekintve most a
közvetlen politikusi behatástól – , mint amit a tömegtájékoztatás láttat
vele, amit ez sulykol bele.
Azt
gondolhatnánk ezek után, hogy végül is e két hatás logikus eredője, hogy
Maya „szívesebben szavazna” Gyurcsány Ferencre áprilisban. A jobboldalnak
nem sikerült lényegesen szavahihetőbbnek mutatkoznia a baloldalnál, a
balliberális túlsúlyban leledző média pedig sikeresen elhitette Mayával,
hogy a baloldali elit kevesebbet lop, mint a jobboldali.
Ennyi.
Ám ha csak
ennyi, akkor bizony szemernyit sem lettünk okosabbak.
Csakhogy a
film láthatatlan riportere itt – nagy szerencsénkre – feltett egy nagyon
fontos kérdést különleges hősünknek, s az erre adott válasz minden eddigi
logikánkat, következtetésünket egyszeriben borítja. A kérdés így szólt:
- Ha most
kiderülne, hogy súlyos bűncselekményt követett el a múltban, akkor
megváltozna a véleményed?
A válasz
pedig – szó szerint, háromszori tagadással - így:
- Nem.
Nem. Nem változna meg a véleményem.
*
Nos, ez
volt az a pillanat, amelytől kezdve gyökeresen másképp látom egész
demokráciánkat – s általában a demokráciákat.
Mert nem
igaz az, hogy Maya, a prosti, azért szavazna inkább Gyurcsányra, mert az
kevesebbet lop. Tőle Gyurcsány akár nehéz fajsúlyú bűnöző is lehetne, akkor
is rá szavazna inkább. Vajon miért?
Vajon miért
ne?
A prosti –
az prosti.
A prosti
világa nem valamiféle nemes „polgári” értékekből, közösségi ideákból, jogok
és kötelességek vágyott harmóniájából épül fel. Gyurcsányra nem azért van
szüksége, mert tőle várná a demokrácia rendszerének ügyes működtetését,
Magyarország felvirágoztatását. Nem várja el Gyurcsánytól, hogy bűntelen
legyen, hogy példakép legyen. Gyurcsányra egészen másért van szüksége,
Gyurcsánytól egészen mást vár el: azt, hogy ő legyen Gyurcsány. Az a kép,
amelyet csináltak belőle. A táncoskedvű színész. A szenvedélyes harcos. A
hórihorgas mutatványos. A színházigazgató. A cirkuszigazgató. Kit érdekel,
hogy amúgy milyen jellem? Hogy mire fog az országgal menni?
Egyszeriben
– meg kell mondjam, nagyon furcsa érzés – Maya szemével kezdtem el látni a
világot. Egy hivatásos prostituált, ugyan bizony, milyen magasztos célokért
szeresse a világot? Mitől emelhetné magát olyan magasra, ahonnan
távlatokban látszik minden? Nem biztos, hogy egy prostituált leginkább
rendre, komolyabb értékek szerinti rendezettségre vágyik; nem biztos, hogy
számára a család, a munka – hát még a kereszténység – megfelelő hívószavak.
Hiszen én (Maya) abból élek, hogy a magam testét árulom, egy szál magamban
állok a magam lábán, nem látok magam előtt semmiféle nemzetet, nem látok
magam előtt semmiféle magasztos tisztességet, értem és másokért hozott
igazi lemondást, áldozatosságot. S akik a politika szószékéről effélékről
prédikálnak, utána meg jönnek hozzám egy menetre.
A
demokráciának, a nép, a démosz hatalmának – legalábbis mostani formájában –
alighanem éppen ez a lényege, veleje: éppen annyira torz, mint maga a nép.
Persze, távlatosan hihetünk a nép (a magunk) megváltozásában, (a magunk)
testi-lelki-szellemi felemelkedésében, valamikori nagyszerűségében, de
egyelőre még itt vannak a Mayák – mondhatnám, mi vagyunk a Mayák, mi
vagyunk a nép. S ha mi vagyunk, mi döntünk. S aki halatomra szeretne
kerülni, annak velünk kell főzni. Annak ildomos ránk figyelni, hozzánk
hasonulni.
Nem azon
kell tehát meghökkenni és megbotránkozni, hogy a bűnben fogantat ily
magasra tolja fel a nép (mi), inkább azon érdemes csodálkozni és annak
érdemes örülni, ha a nemesebb értékek hordozója is egyáltalán labdába tud
rúgni. El kell szakadnunk attól a hamis ideától, hogy a demokrácia önmagában
egy nagyszerű dolog, s csak a Gyurcsány-félék (Blair-félék,
Bush-félék) élnek vissza vele. A demokrácia valójában egy idomtalan zsák,
amely mindig meg fogja találni a maga foltját. Hol ilyet, hol olyat.
*
Igazán
izgalmas és lényegi kérdés már csak egy marad: Hány prostituált jut egy
magyar demokráciára?
Látszólag
nem olyan sok. Valójában nagyon is.
Légrádi
Tibor közgazdász, egykori ellenzéki fejtegeti Pesty filmjében: „Kialakult
egy olyan médiaelit, amelyet csak a hatalom, a befolyás, és csak a pénz, a vagyonosodás
érdekel. És ezért mindent megtesz. És hogy ha ők a baloldal, a volt
kommunisták és leszármazottak pártjától várhatja azt, hogy őket hatalomban
tartja, és ebben a pozícióban – a társadalombefolyásoló pozícióban –
tartja, akkor nyilvánvalóan hozzájuk fog húzni, és mindent el fog követni
azért, hogy úgy manipulálják a tömegeket, hogy lehetőleg hatalomban
maradjanak.”
A
médiaprostitúció semmivel nem ritkább jelenség, mint a testi prostitúció.
De nem ritkább jelenség a gazdasági prostitúció sem (a példa kedvéért ld. a
kétszeres, háromszoros árú autó-pályaépítéseket), vagy akár a kulturális
prostitúció, és így tovább.
Úgy tűnik,
tényleg itt az ideje leszámolni a hamis illúziókkal, hamis eszményekkel.
Amíg ezt nem tesszük meg, értetlenül állunk az előtt a jelenség előtt, hogy
a magyar miniszterelnök minden további nélkül fogadhatja saját luxuslakában
a világpolitika két olyan meghatározó személyiségét, mint a brit
miniszterelnök és az orosz elnök, anélkül, hogy a magyar nép tudomást
szerezhetne arról, milyen szándékból tette, s milyen haszna vagy kára
származott vagy származik ebből Magyarországnak. Amíg mindent a
demokrácia eszményei koordinátarendszerében próbálunk elképzelni, erre a
jelenségre nem találhatunk kielégítő magyarázatot. Az illúziókkal leszámolva
azonban azonnal előttünk a válasz: Gyurcsány Ferenc sem tett mást, mint –
képletesen szólva – ágyába fogadott két befolyásos politikust nyilván a
számára megfelelő fizetségért. Akármennyire fáj, a létező demokráciának ez
éppen olyan magától értetődő része, mint Maya létezése.
*
Fájdalom
ide vagy oda, valójában nem kell félnünk leszámolni az illúziókkal, bátran
felhagyhatunk a demokrácia eszményítésével. Ugyancsak személyesen átélt
élményként számolhatok be arról – végigkövetve a két nagy párt hétvégi
nagygyűlésének minden percét –, hogy van érezhető különbség nép és nép
között. Négy évvel ezelőtt a Kossuth téri – Orbánért lelkesedő – sokaságról
sokaknak sikerült olyan képet látni és láttatni a túloldalról, hogy itt
valamiféle fasiszta lelkületű csőcselék gyülekezett volna össze. Most nem
akarok még csak sugallni sem ilyet vagy hasonlót a baloldal hívására
egybegyűltekről. Hogy Gyurcsány tábora csupa Mayákból állna. „Gyurcsány
Kókára szavaz!” – olvasom az SZDSZ szórólapján; lám, a szabad demokraták a
bűnben foganttal igyekeznek a magyar parlamentbe emelni saját jelöltjüket.
Vegyes ez a tábor, s ott sorakoznak azok is, akik nem annyira Gyurcsányt
szeretik, mint inkább Orbánt gyűlölik. Az Index egyik hozzászólásában
olvasok egy hölgyről, egy hajdani – rendszerváltás előtti – ellenzékiről,
aki négy éve Orbánt akarta mindenáron leváltani, ezért szavazott a
„kommunistákra”; utána meg egész héten hányt, annyira megviselte, hogy örök
ellenségeire voksolt…
Nem az a
tábor – az a felünk – létezése érdekes most, hanem a másik. Nem arról
beszélek, amit és is tudok a Fideszről meg a jobboldali média- és gazdasági
prostikról, hanem amit érzek, amit átélek, amit ott látok: a Fideszes
nagygyűlés minden pillanatát, minden mozzanatát figyelemmel követve. A
szinte tapintható sugárzásról – kisugárzásról – beszélek, amely semmiképp
nem a prostik nyomorúsága, nem is a jövőtlen, istentelen percemberek ráérős
időmúlatása, de nem is a félelem hangos szorongása. Van itt is
„igehirdetés”, van itt is nagyotmondás, népbefolyásolás és -bolondítás, ám
az egész teret belengő, szinte tapintható hit mégsem a győzelem
öngerjesztő, arénás várakozása és vágyakozása; sokkal inkább a jövőbe, a
nemzetbe, az összetartozás értelmébe – mondhatnám, az Élet értelmébe -
vetett erős, derűs bizakodás.
Ez is a
nép.
Ez is a
démosz.
Ezek is mi
volnánk.
|