Vargha Gyula-emlékszoba
a
Trianon Múzeumban

 


Vargha Gyula (1853-1929) költő, statisztikus, országgyűlési képviselő emlékére nyílt állandó kiállítás a Trianon Múzeumban, Várpalotán, 2007. augusztus 11-én. A nevezetes alkalomból Mellár Tamás közgazda, a Központi Statisztikai Hivatal négy éve törvénytelenül eltávolított elnöke méltatta elődje hajdan közmegbecslést kiváltó munkásságát, hangoztatván, hogy a mai végzetes állapotából az országot csak olyanok tudhatják kiemelni, a gazdaságot, politikát a még egyáltalán járható szűk ösvényre terelni, akik hozzá hasonlóan nem csak hogy nagyon elkötelezettek a nemzet iránt, de szakmájukban, tudományágukban is nagyon magas szintet képviselnek.

Matúz Gábor, az Éjjeli menedék című, népszerű televíziós műsor (ECHO TV) szerkesztő-műsorvezetője Trianon mai jelentőségéről, az emlékezés fontosságáról beszélt, ugyanakkor figyelmeztetett a felesleges ábrándkergetés lehetséges veszedelmeiről, veszteségeiről is.

Szabó Pál Csaba, a múzeum igazgatója a megnyitó során tájékoztatta a népes hallgatóságot, hogy szintén az ő szervezésükben - Trianon gyászára emlékezve - odakint motoros találkozó zajlik, a rendőrök pedig mondvacsinált ürügyekkel zaklatják és büntetik meg a résztvevőket. Ez is azt bizonyítja - hangoztatta -, mennyi teendő van még a közgondolkodás megváltoztatása terén.

A család részéről Vargha András egyetemi tanár, a költő dédunokája azt emelte ki, hogy Vargha Gyulától azóta már egy egész nemzetség származott, az 5 gyerekétől 23 unoka születet, 58 dédunoka, 127 ükunoka, s eddig már mintegy kétszer ennyi szépunoka. "S ha Vargha Gyula őseit is számításba vesszük - tette hozzá az előadó -, akkor könnyen lehet, hogy ebben az országban így vagy úgy mindenki a rokonságunkba tartozik, ezért minden jelenlévőt ezennel tiszteletbeli Varghává fogadunk."

Varga Domokos György író, újságíró - szintén a költő egyik dédunokája - , hosszú értekezést tartott arról, mit keres Vargha Gyula, a lírikus, statisztikus, politikus a Trianon Múzeumban, és mit keresnek ott vele ismert vagy kevésbé ismert leszármazottjai, "hiszen Trianon szelleme még ma is sokakat viszolyogtat".
A felszólalás szövegét alább teljes terjedelmében közöljük.

Nemzeti Hírháló
(
Kép: Lázár Tibor)







A hallgatóság. Hátul középen Szabó Pál Csaba


Dancs Feri, a kávai ember


Kép a kiállításról


Matúz Gábor


Mellár Tamás




Semmi lázadás. De semmit sem engedni


Varga Domokos György

 


 



 

Varga Domokos György

 

 



Vargha Gyula a Trianon Múzeumban

 

 

Legelébb is azt gondolom, hogy ami csak van, az életért van. Halottaink, őseink holtukban is az életet szolgálják. Ha akarják, ha nem. Ha akarjuk, ha nem.

Nem lehet véletlen, hogy Vargha Gyula költő, statisztikus - és bizony országgyűlési képviselőként és minisztériumi államtitkárként: politikus - egyre-másra feléled halotti poraiból. Ha csak Székesfehérvárott történt volna ez meg, azt mondhatnánk, hát persze, egyik unokája, Molnár Gyula tüsténkedett ott, igyekezvén fényezni nagyapuska emlékét, s vele az egész nagycsalád nimbuszát.

De már Nemesgörzsönyben Hargita - azóta visszavett nevén: Heidvogel - Pál lelkész, vagy a Dunán innen Dancs Feri, a kávai ember nem ezért volt kovásza emléke ápolásának. És Üllőn se Vargha Gyula valamelyik leszármazottja szorgoskodott, hogy ott könyvtárat nevezzenek el róla, nemsokára pedig a három említett település kis- és nagydiákjai seregletével szavalóversenyt rendezzenek költőnk műveiből - hanem Fehér László, máma már nyugalmazott tanár.

Igaz, hogy e települések egyike az ősi fészek, másika a szülőhely, harmadika pedig - Löb, ma már Üllő része - hosszú évtizedeken át a költő és népes családja szűkebb élettere, lakóhelye. Másutt is éltek többé-kevésbé nevezetes emberek, ám őket a most élők mégsem igyekeznek előráncigálni a feledés nyugodalmas homályából.

Valami miatt Vargha Gyula fontos lett a ma élőknek. De legalábbis a ma élők egy részének. Hiányzik valami az életükből, az élet teljességhez. A beteljesüléshez. Lázasan keresnek, kutatnak valami után, amit ő, az ő élete, az ő költészete, a statisztikai vagy politikusi felfogása megtestesített, amiből azonban annál nagyobb a hiány manapság.

Vajh' mi lehet ez?

S mi lehet az, ami neki, Vargha Gyulának, mintegy igazolást ad arról, hogy "nevezett személy jogosult egy egész szobát elfoglalni a híres-neves várpalotai Trianon Múzeumban". S nem is csak egymagában, de felmenőivel, leszármazottaival...

*


Talán a költészete?

Líráját a legnagyobb költőtársak is kétségkívül megbecsülték. "Néhol annyira nyelvünkből lelkezett a lírája - írja Kosztolányi Dezső -, hogy nem lehetne más nyelvre még csak megközelítőn is áttenni." Bizonyságképpen itt egy - ahogy ő fogalmazza - "gyönyörű kis versét" idézi, "mely zümmögő, szorgosan munkáló hármas rímeivel, sejtszerű, zárt építményével jellemzi eszközeit, s jelmondata lehetne bölcs és megbékélt költészetének is:

Költők s a méhecskék
Lelke
rokon,
Hű társak régesrég,
Árad az édesség
Ajkaikon."




De hát ezért még - a nyelvünkből lelkezett, megbékélt, szép lírája okán, ebben a végtelenül nyugtalan korban - nem kapott volna beutalót Vargha Gyula a Trianon Múzeumba.

*


Akkor talán a statisztikai munkásságának köszönheti? Annak, hogy egykoron, az Országos Statisztikai Hivatal igazgatójaként a tények tekintetében szigorúság, a hivatalvezetés dolgában emberség jellemezte? "Ritka jó ember és igen lelkiismeretes köztisztviselő hírében áll" - írja róla kortársa, Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban, 1915-ben. Az első világháború második évében. Másfél évtizeddel korábban, 1901-ben - a "boldog békeidők"-ben - a Vasárnapi Ujság lepedőnyi oldalakon számol be az akkor épp Budapesten tartott statisztikai világkongresszusról. Itt meg a következőket olvashatjuk:

"A tagválasztásoknál szigorúan jártak el, mert csak az kerülhetett a tagok közé, a ki a szavazatok 3 részét kapta. Ezt az idei szavazásnál a megnyitó ülésen 32 pályázó közül csak kettő nyerte el: dr. Vargha Gyula és egy mexikói tudós."

Ha arra gondolunk, hogy ez a mostani, baloldalinak és liberálisnak nevezett, ám úgy istenigazából sem nem baloldali, sem nem liberális kurzus csaknem kerek száz évvel később éppen azért váltotta le Mellár Tamást az Országos Statisztikai Hivatal éléről - méghozzá törvénysértő módon -, hogy ne legyen útjában a statisztikai adatok meghamisításakor, akkor mégiscsak jelentőséget kell tulajdonítanunk annak a tisztességnek, gerincességnek, amely Vargha Gyulát mint szaktudóst
jellemezte. Ám nyilván nem csak mint szaktudóst jellemezte, és nyilván nem csupán szakmai tisztességről, gerincességről van itt szó, hanem jóval többről.

Talán épp olyasfélékről, amit keresünk. Ami ma nagyon hiányzik.

"S" szignóval aláírt, ismeretlen újságból kivágott cikkben bukkantam a következő eszmefuttatásra - megjegyzem, a betűjel is, a stílus is Schöpflin Aladárra, Vargha Gyula egyik legértőbb kritikusára utal, a benne foglaltak pedig 1915-öt idézik.

"Van még tehát érdekes karrier Magyarországon. Itt van a Vargha Gyula esete. Négy évtizeden át szolgálta a politikát, de a nálunk szokványos módszerektől egészen eltérően. Nem szónokolt, nem obstruált, nem állt soha életében sem hordó, sem asztal tetején, nem volt dilettáns vezérczikkező és önmaga kirendelte őrszem. De hát az Istenért, akkor hogyan szolgálta a politikát?

A tudományával. A magyar statisztika tudományos megalapozásával, hitele világszerte megerősítésével. És azzal, hogy a rengeteg adatot csoportosította, gondolatkeltő, tettet érlelő kommentárokkal kisérte, kultúránk égő sebeit, meztelenségeit föltárta, nemzeti létünk veszélyeztetett pontjaira őrséget követelt."

*


Igaz, ami igaz, nemzeti létünk veszélyeztetett pontjaira mostanság éppenséggel nem vigyázó őrséget, hanem inkább idült tolvajokat szokás állítani. Ilyen értelemben Vargha Gyula valóban megérdemli, hogy szellemét felébresszük, és misszióra küldjük szerte az országban. Mondhatnám: ránk fér. Ráfér közerkölcseinkre, közgondolkodásunkra.

Mi köze azonban mindennek Trianonhoz?

S egyáltalán: mi közünk nekünk Trianonhoz?

*


Fogadom, hogy még a megnyitóra összesereglettek között is nem egy akad, akit feszélyeznek az itt - a Trianon Múzeumban - látható és hallható dolgok. Trianon nevét szűk e hazában sokáig még kiejteni sem lehetett annak veszedelme nélkül, hogy az embert ne ítéljék rögvest irredentának, nacionalistának, sovinisztának, horthystának, antiszemitának, fasisztának, nyilasnak, szóval efféle megátalkodott, közveszélyes - nem is ember-, inkább állatfajtának.

Hova tettük a józan eszünket - kérdezhetné valaki -, hogy ide, erre a ma is még oly sokakat viszolyogtató emlékhelyre telepítjük most drága ősünket, a nem kevésbé derék felmenőivel s nem egy esetben hozzá hasonlóan köztiszteletnek örvendő - ilyen-olyan irodalmi, matematikai, állami díjas - leszármazottjaival?

E szentélyben szinte kötelező Nagy-Magyarországot siratni, az elcsatolt kétharmadrészen bánkódni, a nyertes utódállamok magyarságpusztító buzgalmán keseregni és mérgelődni - márpedig kinek jók, kinek hasznosak ezek a mély érzések és erős indulatok?! Nem azoknak van-e igazuk, akik azt hangoztatják, hogy minden trianonozás csak a feszültséget kelti, az ellenségesség érzetét növeli a szomszédos országokban - határon inneni és határon túli magyarral szemben egyaránt? Nem kellene-e szemünket inkább az Európai Unióra, deklarált óhajára vetni, hogy szűnjenek meg itt mindenféle belső határok; és a piacok, a nemzetek, az identitások mind-mind váljanak átjárhatókká? Az embert mint egyént kell megvédeni a különféle hatalmasságokkal és jogtalanságokkal szemben - vagyis az általános emberi jogok érvényre juttatásával, s nem mint valamely nemzet tagját. Ha itt egyénként, egyénileg majd mindenkinek jól megy már, úgysem fogja a kutyát se érdekelni, mi van a nemzettel.

Gondolták - gondoltuk - itt nagyon sokan.

*


Alig pár hete kaptam azt a levelet, amelyből idézek: "Egy volt szoci-, újabban MDF-szavazó ismerősöm arra a kérdésre, hogy mit szólna ahhoz, ha rendrakás címén valamelyik nagyhatalom venné át a vezetést az országban, ezt válaszolta: neki mindegy, melyik jönne, német, amerikai, osztrák vagy más, csak legyen jólét az országban."

Nos
, itt van a kutya eltemetve! S majdhogynem: az ország eltemetve. Még mindig számosan hiszik, még mindig számosan gondolják és állítják, hogy egészséges nemzeti érzés, egészséges nemzeti eltökéltség, egészséges nemzeti önvédelmi reflexek nélkül is ránk köszönhet a jólét...

Hát nem köszönhet ránk!

Hogy majd más nemzetek, hatalmak, birodalmak fiai azon fognak szorgoskodni, hogy a mi kis gazdasági, kulturális erőnk, képességünk gyarapodjék, sokasodjék...

Hát nem fognak ezen szorgoskodni!

Hogy majd az Európai Unióba tagozódva minden ország eleve demokratikussá válik, a különféle kisebbségek különféle önrendelkezési jogainak tisztelőjévé, támogatójává, a nemzeti kisebbségekhez tartozók szabadságjogainak védelmezőjévé.

Hát nem válik!

Malina Hedvig - az utcán magyarul megszólaló felvidéki leány - rémisztő kálváriája a látszatra demokratikus önkényben már jócskán Szlovákia csatlakozása után kezdődött.

Románia is már javában az Európai Unió tagja, de a Babes-Bolyai Egyetemen még mindig nem kerülhettek ki a magyar nyelvű táblák, s a kihelyezésük kísérlete miatt kirúgott tanárokat sem vették még vissza.

Délvidéken, Szerbiában szinte mindennaposak a magyarverések, eközben az az ország is az Európai Unió ajtaján kopogtat.

Okos, felelős embernek ma már a Napnál is világosabb: a globalizáció nemhogy háttérbe szorította volna, sokkal inkább megnövelte a nemzeti kötelékek fontosságát, jelentőségét. Hiszen most már nem csupán különféle országok különféle nemzetei, kultúrái vívnak ádáz harcot egymás ellen a különféle javakért, erőforrásokért, piacokért, hanem a világtőke is harcol minden ellen, ami őt a haszonszerzésben bármilyen módon korlátozná - így például a nemzetek, nemzeti kötelékek, nemzeti törekvések ellen.

*


Annak oka tehát, hogy dédapám is, én is, s számosan még a családból itt vagyunk; s hogy nem azt érezzük, hogy régi, poros történelmi díszletek közé keveredtünk, hanem életünk sűrejébe jöttünk; szóval ennek oka nem más, mint egy nagyon világos felismerés: minden fenti és lenti fülsiketítő kiabálás, ijesztgetés, riogatás ellenére Magyarországon ma nem a nacionalizmusból, magyarkodásból, a történelmi visszaemlékezésekből van sok, hanem éppenséggel a felelős nemzeti érzésből, aggódásból, gondolkodásból van roppant kevés.

*


Azokból a Vargha Gyulákból van kevés, akik az efféle statisztikai adatok nyomán félrevernék a harangot: "A külföldi tőke 60-80 százalékos jelenléte a feldolgozóiparban, a pénzügyi szektorban és más szolgáltatásokban a világon egyedülálló jelenség. Az unió régi tagországaiban ez az arány 10-30 százalék között változik, és a többi rendszerváltó országban sem közelíti meg a magyarországi arányt." Ezt állapította meg 2004-ben Lóránt Károly közgazdász. De nyomában - és annyi hasonló, vészjósló statisztikai adat nyomán - nem támadt figyelmeztető harangzúgás; annál több zajos propaganda valamiféle dübörgő gazdaságról, a küszöbünkön toporgó mennyei jólétről.

Nem nacionalistákból, nemzetféltőkből van ma túl sok ebben az országban, hanem antinacionalistákból, igazi nemzetellenes erőkből. Ezért dúl olyan ádáz harc Magyarországon a jobboldalinak és a baloldalinak nevezett politikai - és nem is csak politikai - tényezők között. A határozottan nemzeti érzelműek, nemzetféltők, nemzeti kötelékben gondolkodók, valamint az effélékre sokkal kevésbé fogékonyak között. Mondhatni tehát: törzsi háború folyik itt a javából.

Ebben a sajátos magyar valóságközegben, a rendszerváltásnak nevezett felfordulásban az antinacionalista törzs sajnos túlságosan is sikeresen állította be szélsőséges (elvetemült, alantas) magatartásnak a nemzeti érdekek igazi védelmét. A kiterjedt ideológiai háború szorításában az úgynevezett "nemzeti" pártok is sokkal hamarabb adták fel nemzeti érdekeink közvetlen, hatásos védelmét, mint számtalan más európai ország akár bal-, akár jobboldali pártjai, kormányai.

Az egyik finn lap azt elemezte néhány évvel ezelőtt, mi lehet az oka annak, hogy több finn nagyvállalat kudarcot vallott, amikor Norvégiában próbált meg ottani, nemzeti vállalatoknál részvénycsomagokat szerezni. Az egyik nagyvállalat elemzője szerint "a norvégok azon nyomban megijednek, mihelyst arról hallanak, hogy egy külföldi vállalkozás Norvégia infrastruktúrájából akar magának részt szakítani. A szállítási, a postai, a banki és energiaszektorok adják a társadalom gerincét, és ezekhez a szférákhoz Norvégiában sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok kötődnek".

*


Nos, nálunk nagyon sokan nagyon sokat buzgólkodtak azon, hogy az efféle sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok a lehető legjobban megszűnjenek, kipusztuljanak. Nem is sikertelenül.

"A kettős állampolgárságról szóló referendum valójában arról szól, hogy csaknem 85 évvel Trianon után a magyarok elutasítják, vagy saját kézjegyükkel is hitelesítik az akkor ránk kényszerített békediktátumot" - állapította meg még a szavazás - tehát 2004. december 5. előtt - Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke.

Immár a népszavazás után pedig leszögezhetjük: a magyarországi magyarok többsége lelkileg is elfogadta Magyarország igazságtalan feldarabolását, s amit saját maga tehetett volna meg az újraegyesülésért, azt sem tette meg.

*


Nagyon nagy tehát a baj, nagyon nagy tehát igazi nemzeti felelősségérzetből, felelősségteljes, tisztességes politizálásból a hiány. Nagyon indokolt tehát akár halottaink, őseink mozgósítása is.

Ha eddig voltak is kétségeink saját igazunkat illetően, ma már nem lehetnek. "Végre elvált a szar a víztől" - fogalmazatott Duray Miklós szokatlanul durván, ám annál szemléletesebben: a 2004. december 5-i népszavazás fő kérdéséhez való viszonyulás tiszta tükörként - félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul - mutatta meg a különböző hazai politikai tényezőknek a magyarsághoz mint nemzethez, nemzeti identitáshoz való viszonyulását.

Az éppen kormányzó baloldal éppen hatalmon lévő képviselői egyértelműen és nyomatékosan NEM-et mondtak arra, hogy a határon túli magyarok kedvezményesen juthassanak magyar állampolgársághoz. A magyar kormány nyílt és zajos, ráadásul hazugságelemekkel átszőtt és legfőképp: törvénytelen kampányt folytatott a külhoni magyarság "befogadása" ellen.

*


Hogy még világosabban megértsük a magyar kormány magatartásának különösségét és súlyát, vessük össze vele a románt, a szerbet, a horvátot - vagy akár a németet és az izraelit. Mindegyikről elmondható, hogy bármilyen színezetű volt éppen, határozottan ösztönözte határon túl élő nemzettársai kettős állampolgárságát. Románia kormányát például az sem aggasztotta, hogy Ukrajna törvényben tiltja állampolgárai számára a kettős állampolgárság státuszát - az ott élő román nemzetiségűek akadálytalanul kaphattak román állampolgárságot. Szerbia és Horvátország parlamentje nem sokkal a 2004. december 5-ei magyar népszavazás után döntött úgy, hogy a külföldön élő honfitársak - szerb, illetve horvát - állampolgárságot kaphatnak. Németország és Izrael pedig, mint köztudomású, egykoron még fizetett is a Ceauşescu-rezsimnek azokért a szászokért és zsidókért, akiket Románia csak fejpénz ellenében engedett ki, s akik így német, illetve izraeli állampolgárrá válhattak.

Egyszóval legyen szegényebb vagy gazdagabb, kisebb vagy hatalmasabb, békésebb vagy békétlenebb valamely ország, egyvalamiben soha nem volt vita, soha nem támadt éles (sőt, semmilyen) belpolitikai csatározás, ez pedig a máshol élő nemzettársakhoz való kötődés fontossága, természetessége, számukra a "nemzeti" állampolgárság megadásának magától értetődése. Valóban páratlan - példa nélküli! - a maga nemében, ahogy a balliberális magyar politika (a kormány és a kormánypártok képviselői), no meg a népszavazási kérdésben NEM-mel szavazók vagy nem szavazók megtagadták (kitagadták) saját véreiket, testvéreiket.

*


Csoda-e hát, ha ebben az országban egyre többen érzik úgy, hogy nincs elég eleven lelkiismeret, s egyre többen egyre többet kutatnak a közel- és régmúltban feléleszthető lelkiismeretek után.

Olyanokat keresnek, akik - szemben a mai felelőtlen, alantas politikai kalandorokkal - nemes érzelműek, erkölcsűek, eszményűek. Hát persze hogy felkapják fejüket arra, amit Voinovich Géza írt az Új Tükörben Vargha Gyula elhunytakor: "Egy költő tünt el, igazi költő, aminők ritkán születnek. Híjukat majd utóbb érezni meg, amint a világ egyre szegényebb lesz nemes érzelmekben, erkölcsben, eszményekben."

És megint csak jó okkal, olyanok után kutatnak a nemzetükért, hazájukért most aggódók, akik hatalmukat egykoron nem szemérmetlen visszaélésekre, saját zsebük degeszre tömésére igyekeztek kihasználni: a maguk boldogulásánál szigorúan s példamutatóan előrébbvalónak tartották a nemzetét, a hazáét. Vargha Gyula pedig - nem kis büszkeséggel, elismeréssel - így emlékezett meg édesapjáról egyik versében:

"Hogy kell könnyen boldogulni,
Soh' sem tudta megtanulni,
Nem
kívánta el a másét,
Odaadta a magáét."



Róla pedig feljegyezték: alig lehetett rábírni, hogy az államtitkári hivatalával járó autót elfogadja. Minek az? Járhat villamoson. A családi írott krónikában pedig még annak is nyoma maradt, hogy amikor - 1914-ben, a második világháború első évében - a kereskedelemügyi minisztériumban az újévi üdvözlés mellé nagyobb összeget is kezébe kívántak csúsztatni, ő ezt határozottan visszautasította. Ellenben a Kisfaludy Társaság-béli titkári fizetését felajánlotta a hadba menő katonák hozzátartozóinak megsegítésére.

A Vargha Gyulák után kutatók, a példájukat felmutatni igyekvők - éppen mert igazi felelősségérzettel, igazi hazaszeretettel vannak megáldva - pontosan tudják, hogy az ilyesféle tulajdonságok, ilyesféle tisztességek újbóli elterjedése nélkül ez az ország menthetetlenül rohan végzete felé.

Lázasan keresik hát mindazokat, akik kellőképpen tekintélyesek, rangosak s hitelesek a példamutatásra.

Nem kevesebbet kell elhitetni a mai, kései utódokkal, mint hogy lehet másképp is a hatalomhoz viszonyulni, nem csak úgy, ahogy a maiak teszik.

"Hivatala pedig nem állás, nem tekintély, nem hatalom neki, hanem egy másik poszt - írja egyik méltatója Vargha Gyuláról - , a melyen folytatja munkáját egyes és az összes magyarokért, verses kötete ideáljainak irányítása és parancsa szerint."

El kell hitetni a ma politikáját így-úgy megszabó választókkal, hogy nem azok a derék emberek, akik a határon túli testvéreikre hangos NEM-eket hörögnek, hanem azok, akik szívvel-lélekkel a hidakat építenék.
S akik a hídépítőket nem gúnyos szavakkal illetik, hanem inkább, ahol lehet, megsegítik.

Szintén a családi krónikákban maradt nyoma annak, hogy Vargha Gyula mint államtitkár hívatta egyszer a hídosztály főmérnökét. Elébe tett egy jelentést, amelyben egy erdélyi híd építéséről volt szó, benne a főmérnök eme szavaival: "a hídnak különös fontosságot ad, hogy egy magyar szigetet köt össze a külvilággal." - Miért írta ezt bele? - szegezte neki a kérdést. - Mert a szívem diktálta. - Mire Vargha Gyulának felcsillant a szeme: "Ennek nagyon örülök, ilyen derék emberekre van szükség. Lesz gondom magára!"

Lett
is, a főmérnököt hamarosan kitüntették.

*


Manapság erős késztetése van a balliberális színezetű hatalomnak arra, hogy a nemzetépítő, nemzeterősítő szimbólumokat - élőket és holtakat - mind egy szálig vagy elrekkentse, vagy a maga képére formálja. Már ötvenhatot is sikeresen üres díszletté silányították, rohamrendőrök tartják távol a puszta kíváncsiskodókat is. Nincs itt helye magyar őstörténetnek, turulnak, Árpád-sávos zászlónak, Trianonnak, Wass Albertnek, semmi ilyesminek. Van viszont előkelő helye, sőt, szobra, a Károlyi Mihály-féle országrombolóknak, s a hozzá hasonlóknak.

Tűrhetetlen és tarthatatlan! - kiáltanak a mai nemzet- és hazaféltők! S persze hogy előveszik Vargha Gyulát, a veretes költőt, akinek szavai, lám, nem mindig édességként áradtak ajkain. Nem ismerek még egy irodalmi művet, amelyben ily sűrű indulattal szólnának a balliberálisok dédelgetettjéről - akinek ügyefogyott politikája valószínűleg nem csupán az országvesztéshez, de Vargha Gyula miniszterelnökének, Tisza Istvánnak a meggyilkolásához is hathatósan hozzájárult.

Károlyi Mihály
Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék, de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.

Természetnek torz-alkotása,
Hogy
röstellem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.

A sátán meglepé agyadban
Azt
a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.

S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki
legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.

El is bukott. Csak erre vártál,
Felcsillámlott
gonosz szemed.
Hajrá pokol, szabad a vásár,
A nép, a nép mint Messiást várt,
Tombolt az elvakult tömeg.

Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.

Gaz áruló! Nincs erre példa,
Hazádat kétszer adtad el;
A népe rab lett, földje préda,
A vakmerő, a cenk, a céda
Sanyarja marja vad dühvel.

Pirulnak véreid miattad,
Hogy így fajult az ősi vér,
A sírban őseid miattad
Pihenni nem tudnak, s fiadnak
Átka sírodba is kísér.

Hogy megtorolja szörnyű vétked,
A földön nincs oly büntetés,
S nem súgja-é vak rettegésed:
Bűnért, mely ily nagy, bűnhődésnek
Az örök kárhozat kevés.

 

*


Vargha Gyula nevezetes évben, 1919-ben írta e versét. Akkor még nem született meg a trianoni békediktátum, akkor még kellett látnoki képesség ahhoz, hogy valaki ilyen strófákat próféciáljon.


A nép, a nép mint Messiást várt,
Tombolt az elvakult tömeg.

Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.



S milyen nagy szükség van ma az efféle előrelátásokra! Azokra, akik idejében figyelmeztetik az elvakult tömeget: az ilyen-olyan színű újliberálisok szabadságszólamai, politikai szirénénekei csupán arra jók, hogy a maradék javaitól is megfosztassék a nemzet, s jajtól zengjen majd föld és ég.

Majd?

*


Vargha Gyuláról okkal állították kortársai, hogy látnoki erővel bír. "Kölcseytől Adyig senki nem nézte oly merev kétségbeeséssel népe futását a balsors felé... Ők ketten - Vargha és Ady - voltak egyedül, kik a földrengést megérezték s akik Petőfi óta először szólaltatták meg a vates hangján aggodalmukat" - írta Várkonyi Nándor a Modern magyar irodalom című könyvében, még a költő életében. 1916-ban mások számára még teljesen bizonytalan volt a javában zajló világháború kimenetele, ő már le merte írni - vagy inkább: lelke parancsára neki le kellett írnia - Nemzetem című versében:

Nemzetem

Nemzetem
, te szent, te drága,
Életemnek imádsága,
Megkönnyezlek, elsiratlak;
Sír a lelkem, sír miattad!
Jelened gyász, multad átok,
S
a jövendő, a mit látok,
Rosszabb multnál és jelennél.
(...)



De akinek van füle rá, az a trianoni béke megkötésekor, 1920-ban írott versének indulatos szavaiból is kihallja a majdan bevált jövendölést:

A TRIANONI BÉKE megkötésekor

Hiú
, kegyetlen, léha gall,
Minket meggyilkolál galádul;
De él a germán óriás,
Kicsiny vagy, sírt, hogy néki áss,
Eljő a nagy leszámolás,
S Párizs remeg majd a szilaj
Germán hadak vad győzelemdalátul.

Ki szánalmat nem ismerél,
Ne
számíts te se irgalomra.
A bűnbosszuló Isten él,
Lelkem
, mely a jövőbe lát,
Látja a bosszú angyalát,
Hogy' száll egész frank földön át,
Hogy' vágja népedet halomra.

Eljő a nap, eljő a nap,
Hogy
kő kövön ott nem marad.
Feltámad a germán harag,
S
lesujt reád félelmes ökle.
A Szajna, Rhone és a Loire
Partján
frank vérből lesz mocsár,
S gonosz bálványod, a gloire
E vérmocsárba sűlyed mindörökre!

 

*


Roppant fontos - mert fontos dolgokra világít rá - Vargha Gyulának az a megjegyzése, melyet e költeményéhez fűzött: "Ezt a verset még 1920 nyarán írtam, a ránk erőszakolt trianoni békeszerződés megkötése után. Akkor az általános hangulatot fejezte ki, de közzétételét károsnak tartottam hazánkra nézve."

Már
megint: a felelősség hangja! Istenem, milyen messze van ez a hóbortos mutatványosok mai felelőtlenségétől, gátlástalanságától!

Persze ha nem volna ilyen messze, eszünkbe se jutna - nekünk, Vargha-leszármazottaknak - mások elé példának, kirakatba állni. De mi is akként vélekedünk, miként Schöpflin Aladár vélekedett a Szózat című lapban, 1922-ben, írván, hogy "Vargha Gyula verseiben nincs semmi az ujabban felburjánzott irredenta-költészet egyhangú frazeológiájából"; s "meg tudja és meg meri szólaltatni a magyar lelkiismeretet is".

"Nemzetét, hazáját nála senki jobban, hívebben nem szerette" - állapította meg róla legnagyobb fia, Zoltán, ám menten hozzátette: és nála bölcsebben. Mindjárt idézte is apja kétsorosát:

Szeretni a hazát nehéz,
Mert
ahhoz is kell egy kis ész.

 

*


Kell bizony. És ez is egyik fő oka annak, hogy engedtünk a csábításnak: hiszen elvakultak nem csak a másik, az antinacionalista törzsben találhatók, de emebben is, bőven. A világ ingamód változik, az egymást kiegészítő és feltételező értékek közül hol az egyik van túlhajtva, hol a másik. Hol nyitásból, újdonságból, változásból, másságimádásból van túl sok, hol meg bezárkózásból, konzerválásból, kirekesztő hajlamú, gyűlölködő nacionalizmusból. Azzal, hogy mi itt vagyunk, nem csak az inga lengésének irányát szeretnénk megváltoztatni, de annak is mindjárt elejét igyekszünk venni, hogy az inga a feltétlenül szükségesnél jobban visszalendüljön.

Igazságot akarunk Magyarországnak, s ha semmissé tenni nem tudjuk is, legalább tartassuk be szomszédjainkkal a trianoni döntést. A területeket elvették, az embereket elszakították, de a diktátum másik felét azóta sem kérte senki számon az utódállamokon, s a szerződésnek ebből a részéből ezek jóformán nem is teljesítettek semmit. Nem engedhetjük meg, hogy más tragédiák kötelező iskolai megemlékezések tárgya lehessenek, a Trianonról való megemlékezés népszavazási kezdeményezését viszont egy OVB nevű politikai csürhe kedvére megtagadhassa.

Ám azt sem engedhetjük meg, hogy akár az ősünkből, akár bármelyik leszármazottjából bárki bálványt faragjon saját kétes céljai érdekében, féktelen indulatai kiélésére, hitelesítésére. Ezért mutatkozik meg Varga Gyula is a maga teljességében a Trianon Múzeumban: ez az ember, ha oka volt, elfogta a düh, az indulat. Néha talán ok nélkül is, ha csak arra gondolunk, milyen szenvedéllyel harcolt Ady és követői ellen. De sokkal inkább jellemezte a szelídség, a méltóság, a szeretet jelenléte. A nemzet, a haza, a természet, a család odaadó szeretete. S ami a legcsodálatosabb, hogy mindezt a szeretetet - inkább többé, mint kevésbé - szépen átörökítette leszármazottaiba. Édesapám, Varga Domokos írta a róla - azaz nagyapjáról - szóló, Költő a homokon című tanulmányában: "Nagyapám végletes elfogultságaiban ma sem osztozom, de nemzeti aggodalmaiban és fájdalmaiban igen."

Én
, a fiú és dédunoka sem mondhatok mást: van okunk osztozni a nemzetért való aggódásban, a nemzet sorsa iránt érzett fájdalomban. De ezek a nemzeti érzések, azt kívánom, soha ki ne töröljék senkiben azokat a meghatóan szép érzéseket, amelyek dédapámban és dédanyámban is ott lakoztak. Lévén költő mindkettő, olykor versbe szedték őket. Már erősen az út vége felé született ez a páratlannak mondható versváltás:

Feleségemnek

Lankadoztam
bár, de el nem estem,
Végigmentem a nehéz uton,
Két kezem se dugtam ölbe resten,
Kenyerünket mindig megkerestem,
Megbocsáss, ha többé nem tudom.

Válasz, férjemnek.

Nincsen amit megbocsássak lelkem,
Benned én a leghűbb párra leltem,
Önzetlenség volt az egész élted,
Magadat te sohasem kimélted;
S nehéz munka terhét ha hordoztad,
Nekem annak csak gyümölcsét hoztad
S nem éheztünk üres asztal mellett,
Nem csak elég, fölösleg is tellett.
De én ezért nem csak téged áldlak,
Hálát adok mennyei Atyánknak,
Ki kegyelmét soha meg nem vonta,
A te munkád mindig megáldotta.
Tudom, most már ránk borult az este,
Megfáradt
az öreg munkás teste,
De ki adott áldást és kegyelmet,
Éhen halni ezután sem enged.
Benne bízni most se tudsz még jobban?
Égőbb lángra hited még se lobban?
Jó volt hozzánk az Isten s az ég is
S
aggódásnak helyt tudsz adni mégis?
Látod ez az, ami vádol téged,
Bocsánatra
ezért van szükséged,
Ellenem nem, az ellen vétettél,
Kitől annyi gazdag áldást vettél,
De Ő vár rád, kész a bocsánattal,
Csak kérd tőle igaz bünbánattal,
Töredelmes, alázatos szívvel
S meglásd, veled még csodát is mível.



Várpalota, 2007. augusztus 11-én