|
Varga Domokos György
Vargha
Gyula a Trianon Múzeumban
Legelébb is azt gondolom, hogy ami csak van, az életért van.
Halottaink, őseink holtukban is az életet szolgálják. Ha akarják, ha nem. Ha
akarjuk, ha nem.
Nem lehet véletlen, hogy Vargha Gyula költő,
statisztikus - és bizony országgyűlési képviselőként és minisztériumi
államtitkárként: politikus - egyre-másra feléled halotti poraiból. Ha csak
Székesfehérvárott történt volna ez meg, azt mondhatnánk, hát persze, egyik
unokája, Molnár Gyula tüsténkedett ott, igyekezvén fényezni nagyapuska emlékét,
s vele az egész nagycsalád nimbuszát.
De már Nemesgörzsönyben Hargita - azóta visszavett nevén: Heidvogel - Pál
lelkész, vagy a Dunán innen Dancs Feri, a kávai ember nem ezért volt kovásza
emléke ápolásának. És Üllőn se Vargha Gyula valamelyik leszármazottja
szorgoskodott, hogy ott könyvtárat nevezzenek el róla, nemsokára pedig a
három említett település kis- és nagydiákjai seregletével szavalóversenyt
rendezzenek költőnk műveiből - hanem Fehér László, máma
már nyugalmazott tanár.
Igaz, hogy e települések egyike az ősi fészek, másika a szülőhely, harmadika
pedig - Löb, ma már Üllő része - hosszú évtizedeken át a költő és népes
családja szűkebb élettere, lakóhelye. Másutt is éltek többé-kevésbé nevezetes
emberek, ám őket a most élők mégsem igyekeznek előráncigálni a feledés
nyugodalmas homályából.
Valami miatt Vargha Gyula fontos lett a ma élőknek. De legalábbis a ma élők
egy részének. Hiányzik valami az életükből, az élet
teljességhez. A beteljesüléshez. Lázasan keresnek, kutatnak valami
után, amit ő, az ő élete, az ő költészete, a statisztikai vagy politikusi
felfogása megtestesített, amiből azonban annál nagyobb a hiány manapság.
Vajh' mi lehet ez?
S mi lehet az, ami neki, Vargha Gyulának, mintegy igazolást ad arról, hogy
"nevezett személy jogosult egy egész szobát elfoglalni a híres-neves
várpalotai Trianon Múzeumban". S nem is csak egymagában, de felmenőivel,
leszármazottaival...
*
Talán a költészete?
Líráját a legnagyobb költőtársak is kétségkívül megbecsülték. "Néhol
annyira nyelvünkből lelkezett a lírája - írja Kosztolányi Dezső -, hogy nem
lehetne más nyelvre még csak megközelítőn is áttenni." Bizonyságképpen
itt egy - ahogy ő fogalmazza - "gyönyörű kis versét" idézi, "mely
zümmögő, szorgosan munkáló hármas rímeivel, sejtszerű, zárt építményével
jellemzi eszközeit, s jelmondata lehetne bölcs és megbékélt költészetének is:
Költők s a méhecskék
Lelke rokon,
Hű társak régesrég,
Árad az édesség
Ajkaikon."
De hát ezért még - a nyelvünkből lelkezett, megbékélt, szép lírája okán,
ebben a végtelenül nyugtalan korban - nem kapott volna beutalót Vargha Gyula
a Trianon Múzeumba.
*
Akkor talán a statisztikai munkásságának köszönheti? Annak, hogy egykoron, az
Országos Statisztikai Hivatal igazgatójaként a tények tekintetében
szigorúság, a hivatalvezetés dolgában emberség jellemezte? "Ritka jó
ember és igen lelkiismeretes köztisztviselő hírében áll" - írja róla
kortársa, Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban, 1915-ben. Az első világháború
második évében. Másfél évtizeddel korábban, 1901-ben - a "boldog
békeidők"-ben - a Vasárnapi Ujság lepedőnyi oldalakon számol be az akkor
épp Budapesten tartott statisztikai világkongresszusról. Itt meg a
következőket olvashatjuk:
"A tagválasztásoknál szigorúan jártak el, mert csak az kerülhetett a tagok közé, a ki a szavazatok 3 részét
kapta. Ezt az idei szavazásnál a megnyitó ülésen 32 pályázó
közül csak kettő nyerte el: dr. Vargha Gyula és egy mexikói tudós."
Ha arra gondolunk, hogy ez a mostani, baloldalinak és liberálisnak nevezett,
ám úgy istenigazából sem nem baloldali, sem nem liberális kurzus csaknem
kerek száz évvel később éppen azért váltotta le Mellár Tamást az Országos
Statisztikai Hivatal éléről - méghozzá törvénysértő módon -, hogy ne legyen
útjában a statisztikai adatok meghamisításakor, akkor mégiscsak jelentőséget
kell tulajdonítanunk annak a tisztességnek, gerincességnek, amely Vargha
Gyulát mint szaktudóst jellemezte. Ám nyilván nem csak mint szaktudóst jellemezte, és nyilván nem csupán
szakmai tisztességről, gerincességről van itt szó, hanem jóval többről.
Talán épp olyasfélékről, amit keresünk. Ami ma nagyon hiányzik.
"S" szignóval aláírt, ismeretlen újságból kivágott cikkben
bukkantam a következő eszmefuttatásra - megjegyzem, a betűjel is, a stílus is
Schöpflin Aladárra, Vargha Gyula egyik legértőbb kritikusára utal, a benne
foglaltak pedig 1915-öt idézik.
"Van még tehát érdekes karrier Magyarországon. Itt van a Vargha Gyula
esete. Négy évtizeden át szolgálta a politikát, de a
nálunk szokványos módszerektől egészen eltérően. Nem szónokolt, nem
obstruált, nem állt soha életében sem hordó, sem asztal tetején, nem volt
dilettáns vezérczikkező és önmaga kirendelte őrszem. De hát az Istenért,
akkor hogyan szolgálta a politikát?
A tudományával. A magyar statisztika tudományos megalapozásával, hitele
világszerte megerősítésével. És azzal, hogy a rengeteg adatot
csoportosította, gondolatkeltő, tettet érlelő kommentárokkal kisérte,
kultúránk égő sebeit, meztelenségeit föltárta, nemzeti létünk veszélyeztetett
pontjaira őrséget követelt."
*
Igaz, ami igaz, nemzeti létünk veszélyeztetett pontjaira mostanság
éppenséggel nem vigyázó őrséget, hanem inkább idült tolvajokat szokás
állítani. Ilyen értelemben Vargha Gyula valóban megérdemli, hogy szellemét
felébresszük, és misszióra küldjük szerte az országban. Mondhatnám: ránk fér.
Ráfér közerkölcseinkre, közgondolkodásunkra.
Mi köze azonban mindennek Trianonhoz?
S egyáltalán: mi közünk nekünk Trianonhoz?
*
Fogadom, hogy még a megnyitóra összesereglettek között is nem egy akad, akit
feszélyeznek az itt - a Trianon Múzeumban - látható és hallható dolgok.
Trianon nevét szűk e hazában sokáig még kiejteni sem lehetett annak
veszedelme nélkül, hogy az embert ne ítéljék rögvest irredentának,
nacionalistának, sovinisztának, horthystának, antiszemitának, fasisztának,
nyilasnak, szóval efféle megátalkodott, közveszélyes - nem is ember-, inkább
állatfajtának.
Hova tettük a józan eszünket - kérdezhetné valaki -, hogy ide, erre a ma is
még oly sokakat viszolyogtató emlékhelyre telepítjük most drága ősünket, a
nem kevésbé derék felmenőivel s nem egy esetben hozzá hasonlóan
köztiszteletnek örvendő - ilyen-olyan irodalmi, matematikai, állami díjas -
leszármazottjaival?
E szentélyben szinte kötelező Nagy-Magyarországot siratni, az elcsatolt
kétharmadrészen bánkódni, a nyertes utódállamok magyarságpusztító buzgalmán
keseregni és mérgelődni - márpedig kinek jók, kinek hasznosak ezek a mély
érzések és erős indulatok?! Nem azoknak van-e
igazuk, akik azt hangoztatják, hogy minden trianonozás csak a feszültséget
kelti, az ellenségesség érzetét növeli a szomszédos országokban - határon
inneni és határon túli magyarral szemben egyaránt? Nem kellene-e szemünket
inkább az Európai Unióra, deklarált óhajára vetni, hogy szűnjenek meg itt
mindenféle belső határok; és a piacok, a nemzetek, az identitások mind-mind
váljanak átjárhatókká? Az embert mint egyént kell
megvédeni a különféle hatalmasságokkal és jogtalanságokkal szemben - vagyis
az általános emberi jogok érvényre juttatásával, s nem mint valamely nemzet
tagját. Ha itt egyénként, egyénileg majd mindenkinek jól megy már, úgysem
fogja a kutyát se érdekelni, mi van a nemzettel.
Gondolták - gondoltuk - itt nagyon sokan.
*
Alig pár hete kaptam azt a levelet, amelyből idézek: "Egy volt
szoci-, újabban MDF-szavazó ismerősöm arra a kérdésre, hogy mit szólna ahhoz,
ha rendrakás címén valamelyik nagyhatalom venné át a vezetést az országban,
ezt válaszolta: neki mindegy, melyik jönne, német, amerikai, osztrák vagy
más, csak legyen jólét az országban."
Nos, itt van a kutya eltemetve! S majdhogynem: az ország
eltemetve. Még mindig számosan hiszik, még mindig számosan gondolják és
állítják, hogy egészséges nemzeti érzés, egészséges nemzeti eltökéltség,
egészséges nemzeti önvédelmi reflexek nélkül is ránk köszönhet a jólét...
Hát nem köszönhet ránk!
Hogy majd más nemzetek, hatalmak, birodalmak fiai azon fognak szorgoskodni,
hogy a mi kis gazdasági, kulturális erőnk, képességünk gyarapodjék,
sokasodjék...
Hát nem fognak ezen szorgoskodni!
Hogy majd az Európai Unióba tagozódva minden ország eleve demokratikussá
válik, a különféle kisebbségek különféle önrendelkezési jogainak
tisztelőjévé, támogatójává, a nemzeti kisebbségekhez tartozók
szabadságjogainak védelmezőjévé.
Hát nem válik!
Malina Hedvig - az utcán magyarul megszólaló felvidéki leány - rémisztő
kálváriája a látszatra demokratikus önkényben már jócskán Szlovákia
csatlakozása után kezdődött.
Románia is már javában az Európai Unió tagja, de a Babes-Bolyai Egyetemen még
mindig nem kerülhettek ki a magyar nyelvű táblák, s a kihelyezésük kísérlete
miatt kirúgott tanárokat sem vették még vissza.
Délvidéken, Szerbiában szinte mindennaposak a magyarverések, eközben az az
ország is az Európai Unió ajtaján kopogtat.
Okos, felelős embernek ma már a Napnál is világosabb: a globalizáció nemhogy
háttérbe szorította volna, sokkal inkább megnövelte a nemzeti kötelékek
fontosságát, jelentőségét. Hiszen most már nem csupán különféle országok
különféle nemzetei, kultúrái vívnak ádáz harcot egymás ellen a különféle
javakért, erőforrásokért, piacokért, hanem a világtőke is harcol minden
ellen, ami őt a haszonszerzésben bármilyen módon korlátozná - így például a
nemzetek, nemzeti kötelékek, nemzeti törekvések ellen.
*
Annak oka tehát, hogy dédapám is, én is, s számosan még a
családból itt vagyunk; s hogy nem azt érezzük, hogy régi, poros történelmi
díszletek közé keveredtünk, hanem életünk sűrejébe jöttünk; szóval ennek oka
nem más, mint egy nagyon világos felismerés: minden fenti és lenti
fülsiketítő kiabálás, ijesztgetés, riogatás ellenére Magyarországon ma nem a
nacionalizmusból, magyarkodásból, a történelmi visszaemlékezésekből van sok,
hanem éppenséggel a felelős nemzeti érzésből, aggódásból, gondolkodásból van
roppant kevés.
*
Azokból a Vargha Gyulákból van kevés, akik az efféle statisztikai adatok nyomán
félrevernék a harangot: "A külföldi tőke 60-80 százalékos jelenléte a
feldolgozóiparban, a pénzügyi szektorban és más szolgáltatásokban a világon
egyedülálló jelenség. Az unió régi tagországaiban ez az arány 10-30 százalék
között változik, és a többi rendszerváltó országban sem közelíti meg a
magyarországi arányt." Ezt állapította meg 2004-ben Lóránt Károly
közgazdász. De nyomában - és annyi hasonló, vészjósló statisztikai adat
nyomán - nem támadt figyelmeztető harangzúgás; annál több zajos propaganda
valamiféle dübörgő gazdaságról, a küszöbünkön toporgó mennyei jólétről.
Nem nacionalistákból, nemzetféltőkből van ma túl sok ebben az országban,
hanem antinacionalistákból, igazi nemzetellenes erőkből. Ezért dúl olyan ádáz
harc Magyarországon a jobboldalinak és a baloldalinak nevezett politikai - és
nem is csak politikai - tényezők között. A határozottan nemzeti érzelműek,
nemzetféltők, nemzeti kötelékben gondolkodók, valamint az effélékre sokkal
kevésbé fogékonyak között. Mondhatni tehát: törzsi háború folyik itt a
javából.
Ebben a sajátos magyar valóságközegben, a rendszerváltásnak nevezett
felfordulásban az antinacionalista törzs sajnos túlságosan is sikeresen
állította be szélsőséges (elvetemült, alantas) magatartásnak a nemzeti
érdekek igazi védelmét. A kiterjedt ideológiai háború szorításában az
úgynevezett "nemzeti" pártok is sokkal hamarabb adták fel nemzeti
érdekeink közvetlen, hatásos védelmét, mint számtalan más európai ország akár
bal-, akár jobboldali pártjai, kormányai.
Az egyik finn lap azt elemezte néhány évvel ezelőtt, mi lehet az oka annak,
hogy több finn nagyvállalat kudarcot vallott, amikor Norvégiában próbált meg
ottani, nemzeti vállalatoknál részvénycsomagokat szerezni. Az egyik
nagyvállalat elemzője szerint "a norvégok azon nyomban megijednek,
mihelyst arról hallanak, hogy egy külföldi vállalkozás Norvégia
infrastruktúrájából akar magának részt szakítani. A szállítási, a postai, a
banki és energiaszektorok adják a társadalom gerincét, és ezekhez
a szférákhoz Norvégiában sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok
kötődnek".
*
Nos, nálunk nagyon sokan nagyon sokat buzgólkodtak azon, hogy az efféle sajátosan
nagy érzelmek és lelki beállítottságok a lehető legjobban megszűnjenek,
kipusztuljanak. Nem is sikertelenül.
"A kettős állampolgárságról szóló referendum valójában arról szól,
hogy csaknem 85 évvel Trianon után a magyarok elutasítják, vagy saját
kézjegyükkel is hitelesítik az akkor ránk kényszerített békediktátumot"
- állapította meg még a szavazás - tehát 2004. december 5. előtt - Duray
Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke.
Immár a népszavazás után pedig leszögezhetjük: a magyarországi magyarok
többsége lelkileg is elfogadta Magyarország igazságtalan feldarabolását, s
amit saját maga tehetett volna meg az újraegyesülésért, azt sem tette meg.
*
Nagyon nagy tehát a baj, nagyon nagy tehát igazi nemzeti felelősségérzetből,
felelősségteljes, tisztességes politizálásból a hiány. Nagyon indokolt tehát
akár halottaink, őseink mozgósítása is.
Ha eddig voltak is kétségeink saját igazunkat illetően, ma már nem lehetnek.
"Végre elvált a szar a víztől" - fogalmazatott Duray Miklós
szokatlanul durván, ám annál szemléletesebben: a 2004. december 5-i
népszavazás fő kérdéséhez való viszonyulás tiszta tükörként -
félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul - mutatta meg a különböző hazai
politikai tényezőknek a magyarsághoz mint
nemzethez, nemzeti identitáshoz való viszonyulását.
Az éppen kormányzó baloldal éppen hatalmon lévő képviselői egyértelműen és
nyomatékosan NEM-et mondtak arra, hogy a határon túli magyarok kedvezményesen
juthassanak magyar állampolgársághoz. A magyar kormány nyílt és zajos,
ráadásul hazugságelemekkel átszőtt és legfőképp: törvénytelen kampányt
folytatott a külhoni magyarság "befogadása" ellen.
*
Hogy még világosabban megértsük a magyar kormány magatartásának
különösségét és súlyát, vessük össze vele a románt, a szerbet, a horvátot -
vagy akár a németet és az izraelit. Mindegyikről elmondható, hogy bármilyen
színezetű volt éppen, határozottan ösztönözte határon túl élő nemzettársai
kettős állampolgárságát. Románia kormányát például
az sem aggasztotta, hogy Ukrajna törvényben tiltja állampolgárai számára a
kettős állampolgárság státuszát - az ott élő román nemzetiségűek
akadálytalanul kaphattak román állampolgárságot. Szerbia és Horvátország
parlamentje nem sokkal a 2004. december 5-ei magyar népszavazás után döntött
úgy, hogy a külföldön élő honfitársak - szerb, illetve horvát -
állampolgárságot kaphatnak. Németország és Izrael pedig, mint köztudomású,
egykoron még fizetett is a Ceauşescu-rezsimnek azokért a szászokért és
zsidókért, akiket Románia csak fejpénz ellenében engedett ki, s akik
így német, illetve izraeli állampolgárrá válhattak.
Egyszóval legyen szegényebb vagy gazdagabb, kisebb vagy hatalmasabb, békésebb
vagy békétlenebb valamely ország, egyvalamiben soha nem volt vita, soha nem
támadt éles (sőt, semmilyen) belpolitikai csatározás, ez pedig a máshol élő
nemzettársakhoz való kötődés fontossága, természetessége, számukra a "nemzeti"
állampolgárság megadásának magától értetődése. Valóban páratlan - példa
nélküli! - a maga nemében, ahogy a balliberális magyar politika (a kormány és
a kormánypártok képviselői), no meg a népszavazási kérdésben NEM-mel szavazók
vagy nem szavazók megtagadták (kitagadták) saját véreiket,
testvéreiket.
*
Csoda-e hát, ha ebben az országban egyre többen érzik úgy, hogy nincs elég
eleven lelkiismeret, s egyre többen egyre többet kutatnak a közel- és
régmúltban feléleszthető lelkiismeretek után.
Olyanokat keresnek, akik - szemben a mai felelőtlen, alantas politikai
kalandorokkal - nemes érzelműek, erkölcsűek,
eszményűek. Hát persze hogy felkapják fejüket arra, amit Voinovich Géza írt
az Új Tükörben Vargha Gyula elhunytakor: "Egy költő tünt el, igazi költő,
aminők ritkán születnek. Híjukat majd utóbb érezni meg, amint a világ egyre
szegényebb lesz nemes érzelmekben, erkölcsben, eszményekben."
És megint csak jó okkal, olyanok után kutatnak a nemzetükért, hazájukért most
aggódók, akik hatalmukat egykoron nem szemérmetlen visszaélésekre, saját
zsebük degeszre tömésére igyekeztek kihasználni: a
maguk boldogulásánál szigorúan s példamutatóan előrébbvalónak tartották a
nemzetét, a hazáét. Vargha Gyula pedig - nem kis büszkeséggel, elismeréssel -
így emlékezett meg édesapjáról egyik versében:
"Hogy kell könnyen
boldogulni,
Soh' sem tudta megtanulni,
Nem kívánta el a másét,
Odaadta a magáét."
Róla pedig feljegyezték: alig lehetett rábírni, hogy az államtitkári
hivatalával járó autót elfogadja. Minek az? Járhat villamoson. A családi
írott krónikában pedig még annak is nyoma maradt, hogy amikor - 1914-ben, a
második világháború első évében - a kereskedelemügyi minisztériumban az újévi
üdvözlés mellé nagyobb összeget is kezébe kívántak csúsztatni, ő ezt határozottan
visszautasította. Ellenben a Kisfaludy Társaság-béli titkári fizetését
felajánlotta a hadba menő katonák hozzátartozóinak megsegítésére.
A Vargha Gyulák után kutatók, a példájukat felmutatni igyekvők - éppen mert
igazi felelősségérzettel, igazi hazaszeretettel vannak megáldva - pontosan
tudják, hogy az ilyesféle tulajdonságok, ilyesféle tisztességek újbóli
elterjedése nélkül ez az ország menthetetlenül rohan végzete felé.
Lázasan keresik hát mindazokat, akik kellőképpen tekintélyesek, rangosak s
hitelesek a példamutatásra.
Nem kevesebbet kell elhitetni a mai, kései utódokkal, mint hogy lehet másképp
is a hatalomhoz viszonyulni, nem csak úgy, ahogy a maiak teszik.
"Hivatala pedig nem állás, nem tekintély, nem
hatalom neki, hanem egy másik poszt - írja egyik méltatója Vargha Gyuláról -
, a melyen folytatja munkáját egyes és az összes magyarokért, verses kötete
ideáljainak irányítása és parancsa szerint."
El kell hitetni a ma politikáját így-úgy megszabó választókkal, hogy nem azok
a derék emberek, akik a határon túli testvéreikre hangos NEM-eket hörögnek,
hanem azok, akik szívvel-lélekkel a hidakat építenék. S akik a
hídépítőket nem gúnyos szavakkal illetik, hanem inkább, ahol lehet,
megsegítik.
Szintén a családi krónikákban maradt nyoma annak, hogy Vargha Gyula mint államtitkár hívatta egyszer a hídosztály
főmérnökét. Elébe tett egy jelentést, amelyben egy erdélyi híd építéséről
volt szó, benne a főmérnök eme szavaival: "a hídnak különös fontosságot
ad, hogy egy magyar szigetet köt össze a külvilággal." - Miért írta ezt
bele? - szegezte neki a kérdést. - Mert a szívem diktálta. - Mire Vargha
Gyulának felcsillant a szeme: "Ennek nagyon örülök, ilyen derék
emberekre van szükség. Lesz gondom magára!"
Lett is, a főmérnököt hamarosan kitüntették.
*
Manapság erős késztetése van a balliberális színezetű hatalomnak arra, hogy a
nemzetépítő, nemzeterősítő szimbólumokat - élőket és holtakat - mind egy
szálig vagy elrekkentse, vagy a maga képére formálja. Már ötvenhatot is
sikeresen üres díszletté silányították, rohamrendőrök tartják távol a puszta
kíváncsiskodókat is. Nincs itt helye magyar őstörténetnek, turulnak,
Árpád-sávos zászlónak, Trianonnak, Wass Albertnek, semmi ilyesminek. Van
viszont előkelő helye, sőt, szobra, a Károlyi Mihály-féle országrombolóknak,
s a hozzá hasonlóknak.
Tűrhetetlen és tarthatatlan! - kiáltanak a mai nemzet- és hazaféltők! S
persze hogy előveszik Vargha Gyulát, a veretes költőt, akinek szavai, lám,
nem mindig édességként áradtak ajkain. Nem ismerek még egy irodalmi művet,
amelyben ily sűrű indulattal szólnának a balliberálisok dédelgetettjéről -
akinek ügyefogyott politikája valószínűleg nem csupán az országvesztéshez, de
Vargha Gyula miniszterelnökének, Tisza Istvánnak a meggyilkolásához is
hathatósan hozzájárult.
Károlyi Mihály
Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék, de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.
Természetnek torz-alkotása,
Hogy röstellem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.
A sátán meglepé agyadban
Azt a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.
S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.
El is bukott. Csak erre vártál,
Felcsillámlott gonosz szemed.
Hajrá pokol, szabad a vásár,
A nép, a nép mint Messiást várt,
Tombolt az elvakult tömeg.
Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.
Gaz áruló! Nincs erre példa,
Hazádat kétszer adtad el;
A népe rab lett, földje préda,
A vakmerő, a cenk, a céda
Sanyarja marja vad dühvel.
Pirulnak véreid miattad,
Hogy így fajult az ősi vér,
A sírban őseid miattad
Pihenni nem tudnak, s fiadnak
Átka sírodba is kísér.
Hogy megtorolja szörnyű vétked,
A földön nincs oly büntetés,
S nem súgja-é vak rettegésed:
Bűnért, mely ily nagy, bűnhődésnek
Az örök kárhozat kevés.
*
Vargha Gyula nevezetes évben, 1919-ben írta e versét. Akkor még nem született
meg a trianoni békediktátum, akkor még kellett látnoki képesség ahhoz, hogy
valaki ilyen strófákat próféciáljon.
A nép, a nép mint Messiást várt,
Tombolt az elvakult tömeg.
Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.
S milyen nagy szükség van ma az efféle előrelátásokra! Azokra, akik idejében
figyelmeztetik az elvakult tömeget: az ilyen-olyan színű újliberálisok
szabadságszólamai, politikai szirénénekei csupán arra jók, hogy a maradék
javaitól is megfosztassék a nemzet, s jajtól zengjen majd föld és ég.
Majd?
*
Vargha Gyuláról okkal állították kortársai, hogy látnoki erővel bír. "Kölcseytől
Adyig senki nem nézte oly merev kétségbeeséssel népe futását a balsors felé... Ők ketten - Vargha és Ady - voltak egyedül, kik a
földrengést megérezték s akik Petőfi óta először
szólaltatták meg a vates hangján aggodalmukat" - írta Várkonyi
Nándor a Modern magyar irodalom című könyvében, még a költő életében.
1916-ban mások számára még teljesen bizonytalan volt a javában zajló
világháború kimenetele, ő már le merte írni - vagy
inkább: lelke parancsára neki le kellett írnia - Nemzetem című versében:
Nemzetem
Nemzetem, te szent, te drága,
Életemnek imádsága,
Megkönnyezlek, elsiratlak;
Sír a lelkem, sír miattad!
Jelened gyász, multad átok,
S a jövendő, a mit látok,
Rosszabb multnál és jelennél.
(...)
De akinek van füle rá, az a trianoni béke megkötésekor, 1920-ban írott
versének indulatos szavaiból is kihallja a majdan bevált jövendölést:
A TRIANONI BÉKE megkötésekor
Hiú, kegyetlen,
léha gall,
Minket meggyilkolál galádul;
De él a germán óriás,
Kicsiny vagy, sírt, hogy néki áss,
Eljő a nagy leszámolás,
S Párizs remeg majd a szilaj
Germán hadak vad győzelemdalátul.
Ki szánalmat nem ismerél,
Ne számíts te se irgalomra.
A bűnbosszuló Isten él,
Lelkem, mely a jövőbe lát,
Látja a bosszú angyalát,
Hogy' száll egész frank földön át,
Hogy' vágja népedet halomra.
Eljő a nap, eljő a nap,
Hogy kő kövön ott nem marad.
Feltámad a germán harag,
S lesujt reád félelmes ökle.
A Szajna, Rhone és a Loire
Partján frank vérből lesz mocsár,
S gonosz bálványod, a gloire
E vérmocsárba sűlyed mindörökre!
*
Roppant fontos - mert fontos dolgokra világít rá - Vargha Gyulának az a
megjegyzése, melyet e költeményéhez fűzött: "Ezt a verset még 1920
nyarán írtam, a ránk erőszakolt trianoni békeszerződés megkötése után. Akkor
az általános hangulatot fejezte ki, de közzétételét károsnak tartottam
hazánkra nézve."
Már megint: a felelősség hangja! Istenem, milyen messze van
ez a hóbortos mutatványosok mai felelőtlenségétől, gátlástalanságától!
Persze ha nem volna ilyen messze, eszünkbe se jutna - nekünk,
Vargha-leszármazottaknak - mások elé példának, kirakatba állni. De mi is
akként vélekedünk, miként Schöpflin Aladár vélekedett a Szózat című
lapban, 1922-ben, írván, hogy "Vargha Gyula verseiben nincs semmi az
ujabban felburjánzott irredenta-költészet egyhangú frazeológiájából"; s
"meg tudja és meg meri szólaltatni a magyar lelkiismeretet is".
"Nemzetét, hazáját nála senki jobban, hívebben nem szerette"
- állapította meg róla legnagyobb fia, Zoltán, ám menten hozzátette: és nála bölcsebben.
Mindjárt idézte is apja kétsorosát:
Szeretni a hazát nehéz,
Mert ahhoz is kell egy kis ész.
*
Kell bizony. És ez is egyik fő oka annak, hogy engedtünk a csábításnak:
hiszen elvakultak nem csak a másik, az antinacionalista törzsben találhatók,
de emebben is, bőven. A világ ingamód változik, az egymást kiegészítő és
feltételező értékek közül hol az egyik van túlhajtva, hol a másik. Hol
nyitásból, újdonságból, változásból, másságimádásból van túl sok, hol meg
bezárkózásból, konzerválásból, kirekesztő hajlamú, gyűlölködő
nacionalizmusból. Azzal, hogy mi itt vagyunk, nem csak az inga lengésének
irányát szeretnénk megváltoztatni, de annak is mindjárt elejét igyekszünk
venni, hogy az inga a feltétlenül szükségesnél jobban visszalendüljön.
Igazságot akarunk Magyarországnak, s ha semmissé tenni nem tudjuk is,
legalább tartassuk be szomszédjainkkal a trianoni döntést. A területeket
elvették, az embereket elszakították, de a diktátum másik felét azóta sem
kérte senki számon az utódállamokon, s a
szerződésnek ebből a részéből ezek jóformán nem is teljesítettek semmit. Nem
engedhetjük meg, hogy más tragédiák kötelező iskolai megemlékezések tárgya
lehessenek, a Trianonról való megemlékezés népszavazási kezdeményezését
viszont egy OVB nevű politikai csürhe kedvére megtagadhassa.
Ám azt sem engedhetjük meg, hogy akár az ősünkből, akár bármelyik
leszármazottjából bárki bálványt faragjon saját kétes céljai érdekében,
féktelen indulatai kiélésére, hitelesítésére. Ezért mutatkozik meg Varga
Gyula is a maga teljességében a Trianon Múzeumban: ez az ember, ha oka volt,
elfogta a düh, az indulat. Néha talán ok nélkül is, ha csak arra gondolunk,
milyen szenvedéllyel harcolt Ady és követői ellen. De sokkal inkább
jellemezte a szelídség, a méltóság, a szeretet jelenléte. A nemzet, a haza, a
természet, a család odaadó szeretete. S ami a legcsodálatosabb, hogy mindezt
a szeretetet - inkább többé, mint kevésbé - szépen átörökítette
leszármazottaiba. Édesapám, Varga Domokos írta a róla - azaz nagyapjáról -
szóló, Költő a homokon című tanulmányában: "Nagyapám végletes
elfogultságaiban ma sem osztozom, de nemzeti aggodalmaiban és fájdalmaiban
igen."
Én, a fiú és dédunoka sem mondhatok mást: van okunk
osztozni a nemzetért való aggódásban, a nemzet sorsa iránt érzett
fájdalomban. De ezek a nemzeti érzések, azt kívánom, soha ki ne töröljék
senkiben azokat a meghatóan szép érzéseket, amelyek dédapámban és dédanyámban
is ott lakoztak. Lévén költő mindkettő, olykor versbe szedték őket. Már
erősen az út vége felé született ez a páratlannak mondható versváltás:
Feleségemnek
Lankadoztam bár, de el nem
estem,
Végigmentem a nehéz uton,
Két kezem se dugtam ölbe resten,
Kenyerünket mindig megkerestem,
Megbocsáss, ha többé nem tudom.
Válasz, férjemnek.
Nincsen amit megbocsássak lelkem,
Benned én a leghűbb párra leltem,
Önzetlenség volt az egész élted,
Magadat te sohasem kimélted;
S nehéz munka terhét ha hordoztad,
Nekem annak csak gyümölcsét hoztad
S nem éheztünk üres asztal mellett,
Nem csak elég, fölösleg is tellett.
De én ezért nem csak téged áldlak,
Hálát adok mennyei Atyánknak,
Ki kegyelmét soha meg nem vonta,
A te munkád mindig megáldotta.
Tudom, most már ránk borult az este,
Megfáradt az öreg munkás teste,
De ki adott áldást és kegyelmet,
Éhen halni ezután sem enged.
Benne bízni most se tudsz még jobban?
Égőbb lángra hited még se lobban?
Jó volt hozzánk az Isten s az ég is
S aggódásnak helyt tudsz adni mégis?
Látod ez az, ami vádol téged,
Bocsánatra ezért van szükséged,
Ellenem nem, az ellen vétettél,
Kitől annyi gazdag áldást vettél,
De Ő vár rád, kész a bocsánattal,
Csak kérd tőle igaz bünbánattal,
Töredelmes, alázatos szívvel
S meglásd, veled még csodát is mível.
Várpalota, 2007. augusztus 11-én
|
