V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

VÁLOGATOTT ÍRÁSAIM

Új Magyar Nemzet

Szétlőjük-e az újságírót?

Mikulás este (egészen pontosan negyed tizenegykor) nemes barátom hív, hogy X. Y. azt üzeni, úgy hallotta, írtam egy „hetven oldalas” anyagot (nincs annyi), de ne akarjam megjelentetni, mert titoktartást írtam alá. Visszaüzentem, hogy én valóban aláírtam, a másik fél viszont ezt elmulasztotta. Egyébként pedig a mű már fenn van az Interneten, Sz. F. Doginfóján (a média-csokorban). Kisvártatva megint csörög a telefon, újra nemes barátom, újra X. Y. üzenetét postázza: „Ha holnap délig el nem tűnik az anyag az internetről, szét fog lőni téged”.

A magam megnyugtatására belementem a Doginfóba, ott van-e még a szóban forgó tanulmány. A címe ott volt. Akárcsak a többi, idevágó interjúé. Csakhogy ezeket ki lehetett bontani, amazt viszont többszöri kísérletre sem. Tudom, hogy nagy szégyen, de nem értek túlságosan a technikához, ezért elfogadtam (egy másik) barátom tanácsát: legjobb, ha minél több fórumra szétszórom, akkor nem lehet megsemmisíteni (mint egy újságírót).

Kérlek, tedd meg nekem a szívességet, s vallj színt: érdemes egy ilyen tanulmányért szétlőni egy újságírót? Jobb lesz attól nekem? Neked? Magyarországnak? A Magyar Nemzetnek? A Magyar Nemzet főszerkesztőjének?

Tisztelettel

Varga Domokos György

http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9027189&la=19894753

Új Magyar Nemzet

E tudományosnak szánt tanulmány tárgyszerűségét és hitelességét tekintve aligha érhette volna nagyobb szerencse a szerzőt és olvasóját, mint amekkora érte.

A lehető legváratlanabbul felkértek, hogy legyek a megújuló Magyar Nemzet lapszerkesztője; s talán nem ugyanennyire váratlanul, annál gyorsabban ki is rúgtak a laptól. Úgy vélem azonban, az ott töltött két hét – 2000 október 1-től a baljóslatú 13., péntekig – éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy első kézből megfelelő mennyiségű információt és tapasztalatot szerezzek a lap belső viszonyairól. Ugyanakkor csak hajszál választott el attól, hogy a munkaszerződésemet a kiadó is aláírja, ami által rögtön hatályba lépett volna az a pont is, mely szerint semmiféle ott szerzett információt nem adhatok tovább, nem oszthatok meg másokkal, főképp nem a nyilvánossággal. Noha van hajlandóságom belátni ennek értelmét és hasznát, mint újságírót mindig is bosszantott a média bármiféle titkolózása. Épp olyan morbid, mintha a hóhér tiltakozna a halálos ítélet ellen.

Nincs az a kirúgás, ami legalább ideig-óráig ne hagyna kellemetlen érzéseket az ember lelkében. Ha pedig hagy, lehet-e bármennyire is elfogulatlan az emlékezés és elemzés? Nos állítom, hogy lehet: csupán megfelelő alkat és kellő gyakorlás kérdése. Pusztán abból a tényből, hogy a nemzeti oldalról békés sétákat tudok tenni a balliberális oldalra – például a Népszabadság első embereihez –, s ilyenkor a valóság kiderítésének vágyán kívül semmi más nem hajt, talán feltételezhető, hogy a Magyar Nemzet esetében sincs ez másképpen.

Nem rejtettem, s ezután sem rejtem véka alá amit jónak és biztatónak látok, de azt sem, amit esetleg veszedelmesnek a lap jövője, azaz a piacon való helytállása tekintetében. Liszkay Gáborral, a lap főszerkesztőjével való első – és mint kiderült, utolsó – magvasabb beszélgetésünk során már jó néhány megállapítást tettem, azóta is tartom magam ezekhez.

Ez már egy korszerű lap (külsőleg)

Az akkor még tervként megismert (azóta bevezetett) új tipográfia első ízben bizonyította számomra, hogy a lap élén végre olyan vezető áll, akinek egyfelől erős szándéka, másfelől jó érzéke van ahhoz, hogy a nemzeti oldal újságjából korszerű lapot csináljon. Ízlések és pofonok különbözők, ezért azon lehet vitatkozni, hogy ami megszületett, az szép-e vagy nem; de azon aligha, hogy összességében sokkal igényesebb, elegánsabb, szigorúbban szerkesztett, mint bármelyik elődje. A régi (1997 novembere előtti) Új Magyarországnál, a régi (2000 októbere előtti) Magyar Nemzeteknél és a Napi Magyarország teljes egészénél éppen azt éreztem az egyik legnagyobb gondnak, hogy nemcsak belsőleg (tartalmilag), de külsőleg sem lehetett felfedezni a mai igényeknek is megfelelni akaró koncepciót. De még ennél is nagyobb gátat jelentett egy korszerűbb lap megteremtése előtt az az elégedettség, amellyel e lapok vezető munkatársai saját újságjukat illették. Felesleges itt neveket sorolni, egyetlen esetet azonban – mely elemzésünk szempontjából később mutat jelentőséget – megemlítenék: a Nemzettől való eltávolításom előtti hét végén mint nemzeti újságírók együtt szerepeltünk egy vidéki fórumon Ludwig Emillel, az új Magyar Nemzet – és a hajdani Napi Magyarország – egyik lapszerkesztőjével. Itt Ludwig a hallgatóságnak elmondta, hogy őt mint napimagyarost senki nem kérdezte meg, akar-e magyarnemzetes lenni. Ecsetelte a lapegyesülés előtti Magyar Nemzet gyengeségét, zuhanását, és méltatta a néhai Napi Magyarország erejét, népszerűségét. Nem tudtam megállni, hogy szólásra ne jelentkezzem, és fel ne világosítsam a tisztelt közönséget: a volt Napi Magyarország mind formájában, mind tartalmában sok kívánnivalót hagyott maga után, annak is túl kicsi volt az eladott példányszáma, ezért szerintem is helyes döntés volt a két lap összevonása. A kettő külön-külön valóban finanszírozhatatlan volt; friss példaként említettem azt a másfél milliárd forintot, amit az újsághírek szerint a kormány nem napi, de hetilapra, Elek Istvánék Válaszára különít el. Óriási pénzbe kerül egy veszteséges napilap fenntartása!

A hétvégi melléklet veri a Népszabadságét

A Magyar Nemzet magazinja (hétvégi melléklete) már az új lapterv októberi bevezetése előtt tartalmasság tekintetében többször verte a Népszabadságét. A váltás óta pedig – új köntösében – szinte minden tekintetben jobb annál. Itt is igaz az ízlések és pofonok különbözőek érvényessége, de ha az elfogulatlanságra egyébként hajlandó olvasó itt is, ott is sorra veszi a velős témákat és elegáns tálalásokat, aligha juthat más következtetésre.

Szerkesztetlen öszvér volt (idáig)

A váltás előtti Magyar Nemzetet különben pedig egy sebtiben összehányt, öszvér lapnak gondoltam, amely magán viselte a volt Napi Magyarország és a volt Magyar Nemzet minden hátrányos vonását, de legfőképp a következetes koncepciótlanságot (azaz a szuverenitás, a szabad szellem nyomasztó hiányát). Ezt egyébként Liszkay előtt sem rejtettem véka alá. Amikor beszélgetésünk későbbi fázisában, a döntés elkerülhetetlen pillanatához közelítvén (Jöjjek? Ne jöjjek?) felvetettem neki, hogy nem tudom, mennyire illenék én egy olyan lap szerkesztőségébe, amely szorosan kötődik valamelyik párthoz, akár a Fideszhez is, Liszkay visszakérdezett: „Meg tudod mutatni bármelyik lapszámon, hol kötődik a Fideszhez?” „Ezeknek nem is az a bajuk – feleltem –, hogy kötődnek, hanem az, hogy szerkesztetlenek.”

Egy kis kitérő: Új Magyarország

A talán túlságosan is egyenes és ennyiben udvariatlan válaszra – az élet már csak ilyen – éppen az ő váratlan dicsérő szavai bátorítottak fel. Megkérdeztem tőle, minek köszönhetem, hogy eszébe jutottam. Azt válaszolta, hogy néhányan ott a szerkesztőségben maguk elé terítették az Új Magyarországnak azokat a számait, amelyek a lap utolsó másfél hónapjában, az én főszerkesztésem alatt készültek, és egyszerűen csoda – mondta ő –, amit én az alatt a rövid idő alatt véghezvittem. „Ó, igazán köszönöm” – feleltem, s magamban arra gondoltam, bárhogy sül is el a dolog, ezért az egyetlen pillanatért már érdemes volt idejönni. Én is úgy gondolom, hogy a teljes bizonytalanság és félig pénztelenség állapotában, midőn csaknem minden második nap valamelyik kulcsember (valamilyen számomra érthetetlen, átlátszó ürüggyel, valójában az alakuló Napi Magyarországhoz készülve) szedte a sátorfáját, s kénytelen voltam egyik pillanatról a másikra a megfelelő pótlásukról gondoskodni – szóval ilyen körülmények között az ott maradottak, úgy gondolom, valóban páratlan, mondhatnám: sajtótörténeti jelentőségű változtatást, minőségi fejlesztést hajtottak végre. Ennek ellenére a szakma jeleseitől elismerő szót – eltekintve demokratás szerzőtársaimtól – csak mutatóban kaptam, azt is a balliberális oldalról. Németh Péter, a Magyar Hírlap valamikori főszerkesztője vont félre egy véletlen találkozásunk alkalmából, s gratulált, mert „Akkor volt a legjobb az Új Magyarország.” Nos, igazából az a lap sem volt még elég jó. A délután öt óra körüli lapzárta mellett nem is lehetett. Különben is, mit számít, milyen volt a lap, ha nem tudtam garantálni azt, amit Liszkay, úgy tűnik, tud a Magyar Nemzetnél: megmaradását. Ezzel együtt fűtött a kíváncsiság, hogy a régi lapszámok fölé hajolva, ott Liszkay mellett, kik voltak azok, akik akkori munkásságomról ilyen kedvezően vélekedtek. A régi újmagyarosoktól nem sokat remélhettem (munkahelyük mégiscsak az én vezénylésem idején vált kámforrá, miközben volt, akinek járandósága is bent ragadt). Liszkay maga figyelmeztetett rá, hogy néhány ellenségem is akadhat közöttük. Mindenesetre az elismeréssel adózó két vagy három névből az egyik – egyébként nem újmagyaros – úgy meglepett, hogy a többit azon nyomban elfelejtettem. Ez a megragadt egyetlen: D. Horváth Gábor. – Érdekes – mondtam Liszkaynak. – Én eddig úgy tudtam, hogy a K. I. kicsoda? című könyvemről a Napi Magyarországban azért nem jelenhetett meg még egy rövid ismertető sem, mert D. Horváth olyan tehetségtelen főszerkesztőnek tartott. Ezt különben egyenesen Ludwig Emiltől hallottam. Házigazdánk, a helyi polgármester és újságírók kisebb társaságában sötét szavakkal festette le („borzasztó”, „rettenetes”), milyennek ítélte D. Horváth a szóban forgó lapot és vezetőjét.

Újabb kitérő: Ludwig és a nemzeti meghasonlás

Tudományos igényű munkánál a szerzőnek kutya kötelessége magyarázatot adnia arra, valamely szereplője miért kap kitüntetett figyelmet. Főképp, ha a látszat szerint az illetőnek igencsak köze van ahhoz, hogy e tanulmány írójának a nemzeti sajtó porondjára való visszatérése balul sült el, s aki ezért. most bosszút áll. E látszat ellen védekezni kell, már csak azért is, mert nem teljesen alaptalan. Szerző hiába igyekszik, nem tudja elvonatkoztatni saját sorsa apró-cseprő történéseit a tovatűnt évtized korszakos médiaeseményeitől. Mint ahogy nem tudja megkerülni azt a közhelyes megállapítást sem, hogy a cseppben benne van a tenger; sőt, a tengert nem is láthatnánk, ha nem szentelnénk figyelmet a pici, múlandó cseppeknek.

Az elmúlt tízegynéhány év felfoghatatlanul sok médiapillanatból tevődik össze. E pillanatok különlegessége, hogy szinte mind elfelejtődött vagy rejtve maradt. Amikor azt keressük, hogy miért nem tudtak az új erők ráverni az elvileg múlttal és bűntudattal béklyózott régiekre; miért nem tudott a nemzeti oldal egy igazi, ütőképes napilapos gárdát kiállítani; és ugyanakkor nem elégszünk meg az olyan válaszokkal, mint hogy kevés volt a pénz; meg beépített emberek verték szét a közösségeket; meg a balliberális oldal túlereje gyűrte maga alá a bontakozó kisebbséget – nos, ilyenkor van létjogosultsága a személyesen átélt hétköznapok felidézésének, az amúgy jelentéktelennek és magánügynek tűnő esetek s az ezeket generáló egyéni jellemvonások nagyító alatti vizsgálatának.
Mai médiakorszakunk nem kedvez az ilyesféle elemzéseknek. Úgy tűnik, szellemileg menthetetlenül elgettósodtunk, és az írástudók vagy agyba-főbe szidják egymást, kutyamódra át a kerítésen; vagy agyba-főbe dicsérik egymást, Pulitzer-díjat osztogatva. Az, hogy kísérletet tennénk a másik megfejtésére, indítékainak megértésére, szinte elképzelhetetlen, még kerítésen belül is.

Ezt a hiányt próbáltam enyhíteni A Lovas-jelenség című füzéremmel.

És ezt teszem most Ludwig Emillel egy rövid kitérő erejéig.

Lovas István – szellemi, fizikai képességeit és jellembeli vonásait tekintve –, úgy vélem, egy és megismételhetetlen. Lovas nem a nemzeti oldal sajátosságai által, hanem szinte ezek ellenében lett ezen az oldalon vitathatatlanul első; s lehet, hogy vitathatóan, de meggyőződésem szerint a másikon is. Amikor az egyik harkányi fórumon (melyről később még szót ejtek) megkértem újságíró-társaimat, hogy a közönség előtt válaszoljanak arra, miért nem tud a nemzeti oldal sajtója igazán versenyképesnek bizonyulni, akkor többnyire a szokványos feleleteket kaptam. Csak Lovas válaszolta tömören: mert lusta. Jómagam mindig óvakodom az ilyen leegyszerűsítésektől, a gyermeki lustaság mögött is szeretem megkeresni az igazi okokat és indítékokat, ettől függetlenül Lovas ítéletét érdemesnek tűnik megfontolni.

Azt ugyan egyáltalán nem tartom igaznak, hogy a szóban forgó újságírók mindegyike, vagy akár többsége valóban föld lusta lenne; éppen elégről tudom, hogy olykor nevetségesen alacsony honoráriumaik miatt többletmunkák tömkelegét kell elvállalniuk, hogy valamiképp eltartsák családjukat. Azt viszont szintén tudom, hogy rejtélyes módon főleg a szerkesztői, főszerkesztői posztokat – de azért alacsonyabb beosztásokat is – meglehetősen gyakran foglaltak el olyan egyének, akik pontosan beleillenek Lovas skatulyájába. Mint Ludwig például. Ilyen értelemben ő tipikus figura, akinek élveboncolása jó szolgálatot tehet mindannyiunknak, hiszen ennek révén jobban megérthetjük a nagyobb összefüggéseket. Például azt, milyen rejtett kontraszelekciós mechanizmusok működtek az elmúlt tíz évben. Mi az, ami ment, mi az, ami maradt. Legyen, az ő egyéni szerencséje, hogy ebben most éppen ő segíthet.

Mint a nemzeti oldal meghatározó újságírói közül oly sokan, Ludwig Emil is a Bencsik András-féle Pesti Hírlapnál kezdte rendszerváltoztatós pályafutását. Keveset írt, de amit írt, az olvasók „díjazták”. A Horn-Kuncze korszak idején, amikor Czvitkó Zoltán Marxim nevű pizzériájában készült a Szamizdat folyóirat, mindketten a félig-meddig titkos szerzőgárdához tartoztunk, akkor ismerhettem meg őt alaposabban. Csodálattal adóztam kalandos életének (ácsként dolgozott Amerikában), műveltségének (történelem), enciklopédikus sörtudásának (Maláta reklámújság szerkesztője), gőzfürdők iránti vonzalmának (Rudas). Ludwig tehát – legalábbis a saját táborában – elismert újságíró, kitűnő társalkodó; s igazából nem tehet róla, hogy benne nem teng túl a tettvágy. Ezt kívülálló csak sokára veszi észre, talán ezért is kérték fel a Magyar Fórum főszerkesztésére. Bár megbízói igazából nem sokat kockáztattak ezzel. A MIÉP újságja egy radikális olvasókör jól bejáratott hetilapja volt, amelyhez csak akkor lett volna miért hozzányúlni, ha valaki előregondolkodik: ha meg akarja előzni az előre látható olvasóvesztést, s eltökéli, hogy fokról fokra jobb lapot csinál. Csakhogy a viszonylag népes és teljesen elkötelezett olvasói tábor, a megközelítőleg hatvanezres példányszám, a heti rendszerességgel érkező, oldalas Csurka-jegyzetek, s végül néhány jó tollú szerző állandó rovata (pl. Szentmihályi Szabó Péteré) megengedte a kényelmes, ráérős szerkesztést. Szakmabeliek azt is tudják, hogy az ilyen kötöttségű lap szinte önmagát szerkeszti.

Egymásnak ellentmondó hírek keringenek arról, hogy Ludwig végül is miért vált meg a Magyar Fórumtól; ő mindenesetre gyökeresen mást mond, mint amit a lapnál maradottak egyike-másika állít, éppen ezért nem is kísérelem meg a helyes válasz kiderítését. Annyi bizonyos, hogy amikor az O. Kovács Attila és D. Horváth Gábor szerzőpáros az olajos témában írt cikksorozatukkal megkeresték a Fórumot, Ludwiggal hamar szót értettek. Olyannyira, hogy később, amikor pedig O. Kovácsék lettek a Napi Magyarország vezető emberei, Ludwig kereste meg őket; és nemsokára mint szerkesztő – s egyben mint D. Horváth egyik gyermekének friss keresztapja – foglalhatta el helyét a Napi Magyarországnál. Hogy e tények s körülmények mit számítanak vagy nem számítanak igazi témánk, az új Magyar Nemzet jelene és jövője szempontjából, a kedves olvasó majd a végén döntheti el. A történet s az elemzés előrehaladtával még némi adalékot fogok nyújtani ehhez.

E rövid kitérőben a lustaság-motívum gombolyítását kell még befejeznem. Tapogatózó beszélgetésünk során Liszkay Gábor felvázolta rám vonatkozó elképzelését: eddig három lapszerkesztő végezte a napi szerkesztést, mégpedig úgy, hogy mindenkire jutott két teljes nap; a többi nagyjából-egészében szabad volt. Ezentúl négyen lennénk, és párosával szerkesztenénk; az ügyeletes szerkesztőnek tehát lenne egy társa, aki címszerkesztésben és hasonló – aprólékos, de fontos – dolgokban segítene neki. Liszkay nem fűzött ehhez semmit, de aki tovább szövi a gondolatot, rögtön rájön, hogy az új felállás minden addigi lapszerkesztőtől elvett volna egy teljes szabad napot.
Márpedig Ludwig semmit nem akarhatott kevésbé.

Nem azért, mert eredendően lusta volna. Hanem mert e lustaságok mögött – és épp így az érthetetlennek tűnő belvillongások mögött – valójában a nemzeti oldal meghasonlásai érhetők tetten. A nemzeti oldal nemes és harcos vezércikkeiben olvasottak nem mindig állnak összhangban íróik hétköznapi emelkedettségével – pontosabban ennek nyomasztó hiányával. Ludwigé például egyáltalán. Műveltsége, szélesebb látóköre olykor csak tömény cinizmussal elbutítva viseli el szellemének hadrendbe állítását. Amikor rövid pályafutásom során a Magyar Nemzetnél egyik alkalommal éppen soknak bizonyult a hirdetés és kevésnek a felhasználható oldal, az indító értekezleten felmerült a kérdés, hogy a Krónika vagy a Kultúra rovat két oldalát kellene eggyel csökkenteni. Ludwig az utóbbi megoldás mellett kardoskodott. „Az olvasók megőrülnek, ha nem találják meg a napi kis gyilkosságot” – ilyesformán érvelt.

Nincs olyan, ami miatt ne tudnánk együtt dolgozni

Az új Magyar Nemzetnél D. Horváth Gábor helyzete inkább szilárdult, semmint gyöngült volna az összevonás után, dacára annak, hogy rang tekintetében – a Napi Magyarország első posztjához képest – lejjebb csúszott. Az összevont – és a Sportfogadással megtámogatott – lapnak azonban először is biztosabbnak látszik a jövője: mind anyagi, mint minőségi tekintetben. Másodszor: az ebben messze a legmeghatározóbb szerepet játszó, ügyvéd-vállalkozó Liszkay Gábornak szüksége van egy főszerkesztésben jártas, energikus, egyszerre jól mozgató és mozgatható emberre. D. Horváth, a három főszerkesztő-helyettes egyike, valójában a lap második embere, ilyennek tűnik
Kettejük viszonyáról sokat elárul, ahogy a Liszkayval folytatott tapogatózó beszélgetésünk kellős közepén D. Horváth berontott a főszerkesztői szobába és ledobta magát az egyik fotelre. Vártam, hogy házigazdám legalább kérdőleg néz rá, vagy udvariasan, de határozottan figyelmezteti, hogy éppen bizalmasan beszélgetünk, ez azonban elmaradt. Ehelyett Liszkay mintegy szembesített minket egymással: van-e valamilyen sérelmünk, amit ki kellene beszélnünk, ami miatt ne tudnánk együtt dolgozni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs.

Liszkay akkor még bízott bennem

Később kisebb lendülettel, de bejött még egy ember, Lovas Lajos lapigazgató, majd valamikor még egy, akinek csak a neve volt ismerős: Schlecht Csaba. Liszkay tanácsadója. (Történetem alakulásában később mindkettőjük így-úgy szerepet játszott – de erről majd később.) Arra már nem emlékszem, ki volt még vagy már bent, amikor néhány kifogást tettem az új laptervre vonatkozólag. Előre kell bocsátanom, hogy most viszont nem felejtettem el előbb alaposan és őszintén megdicsérni az új lap tervét, pontosabban tipográfiáját – hisz azzal a szerkesztési elképzeléssel például, hogy a globalizmus virágkorában a külpolitikai rovat a 8. oldalon kezdődjék, sehogy sem tudtam megbékélni; de ebbe, a lapszerkezetbe belenyúlni, Liszkay szerint már késő volt. Mind kiderült egyébként, a tipográfiát az a Molnár István „követte el”, aki a rendszerváltozás Pesti Hírlapjának arculatát is megteremtette. Mondtam is az odaseregletteknek, hogy rám itt tulajdonképpen már semmi szükség, a lap szemlátomást a legjobb úton halad, akár az elsőség felé. „Csak a Sportfogadásnak ezt az ocsmány billogát kéne innen alulról elhagyni, mert nemcsak az első oldalt, de az egész lapot tönkrevágja!” – tettem hozzá. Liszkay akkor még bízott bennem, mert mint később mesélte, két álló órán át hadakozott az illetékessel, míg az végre beadta a derekát, s megengedte, hogy az összképbe belerondító sárga négyzet eltűnjön onnan. Szintén sikerrel jártam a millennium buzogányra emlékeztető, mert kicsinysége folytán alig kivehető jelképének fejlécről való eltávolíttatásában. Ennek odabiggyesztése egyébként Liszkaynak volt szívügye, de mert – akárcsak a sárga négyzetnél – mások is osztották véleményem, megadta magát, s kitöröltette a laptervből.

Néhány további, apró indítványom közül, amely szintén meghallgatást nyert, egyetlen egy érdemel még említést, s ez is csak azért, mert itt érhető tetten, milyen állhatatosan tudom kihívni magam ellen a sorsot. (Ez a szubjektív szempont persze idegennek tűnhet egy tudományos igényű munkánál. Ha azonban belátjuk, hogy a médiavilág valóságos működése úgy írható le a leghívebben, ha megnézzük, mit csinál ez a nagy rendszer egy-egy pici elemével, máris elillannak kétségeink.) A helyszín és időpont nem az első találkozóé (szeptember közepén), hanem egy délelőtti szerkesztőségi értekezlet a változtatások indításának és egyben munkába lépésem napján, tehát október 1-jén. Egyik tervező szerkesztő feltette a kérdést, mi legyen a rend: ha a rovatnak több oldala van, a rovatvezető nevét mindegyiknél fel kell tüntetni, vagy csak az első alkalommal. – Mindegyiken! – hangzott a főszerkesztő gyors döntése. Némi habozás után felemeltem a kezem. Tudtam, hogy kényes dolog egy friss vezetői ukáznak keresztbe feküdni, de arra gondoltam, ha Liszkayban ilyenkor a hiúság kerekedik felül a józan belátással szemben, úgyse lenne sokáig maradásom. „Én azt javasolnám – néztem körül –, hogy a rovatvezető neve csak egyszer legyen ott. Hiszen ez egy információ az olvasó számára. És nem fogja érteni, miért van ott háromszor, miért van ott háromszor, miért van ott háromszor.” Liszkay ismét gyorsan reagált: „Egyelőre úgy marad, ahogy mondtam. Ha meg akarnám változtatni, majd telefonálok.”
Délután telefonált.

Már nem volt alkalmam figyelmeztetni

Nem lehetetlen, hogy kettőnk új kapcsolatában ez volt az az esemény, amikor irántam táplált bizalma egén megjelentek az első sötét felhők. Korábbi életemben, még az Új Magyarország szomorú végóráiban, ugyanakkor elkövettem valamit, amit Liszkay – mint most elmesélte – nem tudott megbocsátani. Hogy kiálltam Kelemen Iván, az Új Magyarország utolsó tulajdonosa mellett. „Miközben – tette hozzá – április óta mindenki tudta, hogy a szocialisták embere, és hogy a következő év tavaszán az Új Magyarország bedöntésére készül.” Igen, mondtam, ezt már én is nagyon sokszor hallottam, de soha senki semmiféle bizonyítékkal nem tudott előállni. Tégy le ide elém bármilyen dokumentumot, ami ezt bizonyítja – böködtem kissé indulatosan az asztalt –, és akkor majd én leszek az első, aki szembefordulok vele!

Csak később kezdtem el azon gondolkodni, hogy ráadásul az időpontok sem stimmelnek. Kelemen Iván december elején nem fizette ki azt a bizonyos nyomdaszámlát, ami aztán a lap végét jelentette, tehát „nem várt” egyáltalán a megjósolt tavaszig. Mintha hiba csúszott volna a számításba. De Liszkayt már nem volt alkalmam figyelmeztetni erre.

Kényszervállalkozók

Liszkay megszerezte - ha beszámolója alapján jól emlékszem - a Magyar Nemzet és az egykori Pallas archívumát, a szerkesztőségi számítógépes hálózaton nemcsak az MTI-t, de az internetet is hozzáférhetővé tette, s a Magyar Nemzet friss számai gyakorlatilag késedelem nélkül megjelennek a világhálón. Nagyon sok a jó vagy legalább ígéretes újságíró és egyéb szakember a szerkesztőség állományában. Az alapjárandóságok ugyan be vannak fagyasztva (legalábbis 2000 októberében, amikor ezeket a sorokat számítógépembe kopogom, még így volt), viszont – szemben a korábbi korszakokkal – idejében kifizetésre kerülnek. Ugyanakkor nem helyi specialitás, inkább általános magyar médiavonás, hogy mindenki kényszervállalkozóként van alkalmazva, s csak számla ellenében jut a fizetéséhez. A kiadó tébét, személyi jövedelemadót és egyebeket nem fizet senki után. Anélkül hogy fejszámolásba bonyolódnék (bonyolódnánk), könnyen belátható, hogy ha nem így lenne, a kiadónak a mostani összeg többszörösét kellene előteremtenie, ami valószínűleg képtelenség, tehát mindenki így jár még a legjobban. Betegség és szabadság idejére – szintén számlára – ugyancsak jár a havi javadalom. Ami egyébként nem túl nagy, sőt, voltaképpen nyomasztóan alacsony összeg.
Mint lapszerkesztőnek nekem kétszázezer forint + áfát tudtak megajánlani. Autó, mobiltelefon és hasonlók nélkül, tehát ezek fenntartását, költségét is nekem kellett volna fedeznem. Ha még befizetem magam után az áfát, a tébét, a jövedelemadót és a többit, el lehet gondolni, hogy mennyi maradt volna az ország egyik vezető lapja egyik vezető szerkesztőjének (netán még hozzátartozóinak) a napi megélhetésre. Lehet, hogy jobb helyeken még a titkárnők közül is kevesen sárgultak volna el az irigységtől.

Persze jóval kevesebből is el lehet tengődni, sokan kipróbálják, én magam is igyekszem újra élvezettel gyakorolni, de ez már egy másik történet. Most Liszkay Gábor és az új Magyar Nemzet van terítéken.
A Lapkiadó Vállalat egykori feje meglehetősen ügyesen egyensúlyoz kényszerű helyzetében, az egykori Napi Magyarországból és az egykori Magyar Nemzetből összetákolt szerkesztőség még mindig erősen ingatag tetején. Amit Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztője talán el sem hinne, az általa vérfertőzésnek titulált lapegyesülés lehet, hogy genetikailag mégis életképes utódot eredményez. Úgy tűnik ugyanis, hogy Liszkay egyfelől erősen fogja a kormányrudat, másfelől viszont (még éppen) elegendő szabadságfokot, önállóságot hagy egy-egy pozíciónak, illetve jól körülhatárolt résznek, csoportnak. Utóbbira jó példa a magazin – helyiségileg is – elkülönített szerkesztése és tördelése. Itt elsősorban a volt nemzetesek találtak menedékre, rajtuk kívül pedig pár olyan volt napimagyaros (pl. Tóth Szabolcs Töhötöm), aki a többinél talán jobban ad az önállóságra és elmélyültségre.
A menedék szót azért bátorkodtam használni, mert ottlétem alatt számtalanszor hallhattam, amint a lap gerincét adó (és készítő) napimagyarosok némely vezetője és hangadója milyen lekezelően nyilatkozik nemzetes társairól. Mivel a jelenség léte és ténye a fontos, kivételesen nem lenne ildomos, hogy elemzésem tárgyszerűségét nevek és esetek pontos felidézésével támasszam alá; legyen elég annyi, hogy a kaján megjegyzések – talán nem véletlenül – éppen a nevesebbeket és rangosabbakat vették célba, magabiztosan meg-megjósolva egyikük-másikuk gyors távozását.

Úgy vélem tehát, ezt a – bizonyosan elhúzódó – problémát a főszerkesztő fogja tudni kezelni. Ennek az alapjában véve sármos embernek összehasonlíthatatlanul nehezebb dolga lesz viszont annak a belső feszültségnek a kezelésével, amelynek részben saját maga is gerjesztője. Liszkay szívélyessége ugyanis hiú eltökéltséget és kemény izommunkát takar. A magyar médiaélet kezdettől (mármint a rendszerváltozás óta) meghatározó figurája okos ember, olyan, aki szívesen tanul másoktól, pontosabban: szívesen hasznosítja mások tudását. Közvetlen elődjeiről (hadd ne soroljam őket egyik ágról sem) ezt egyáltalán nem lehetett elmondani. De Liszkay számára az egész újság – és a megszerzett többi, legutóbb a Szabad Föld – a saját sakktáblája és a saját játszmája. Még akkor is, ha másoknak – és hite szerint talán másokért – játszik. Ahogy súlyosan büntet (és időnként nagyvonalúan jutalmaz) akár ötven-százezer forintokkal is! – voltaképp szerencsétlen, kiszolgáltatott kényszervállalkozókat. Liszkay soha nem látott rendet fog teremteni – sőt, már meg is teremtette. Ez a Magyar Nemzet életképes lesz. Ennyiben van igaza. De ez a lap mégsem lesz soha nagy lap. Legalábbis olyan nem, amiben igazán köszönetünk lehetne.

A tisztázás vágya

A hatalom rációja ugyanis mindig kevesebbet ért meg a világ bonyolultságából, mint amennyire a együttérzés képes. Valószínűleg ennek az egész rendszerváltozásnak is sokkal kevesebb lett volna a nyilvánvaló kára, ha az embereket nem kísérleti nyulaknak tekintjük; ha jobban odafigyelünk arra, egy-egy döntés nyomán milyen nyomasztó sors vár rájuk. Történetesen ennek az érzésének adott hangot a lapnál Élő Anita, aki a kórházprivatizációról szóló parlamenti bizottsági döntés előtt írt okos jegyzetében – vezércikkében – arra figyelmeztetett, milyen veszedelmekkel járna, ha elindulna a kórházak magánkézbe adása. A soros lapszerkesztő, Kő András be is szerkesztette az írást a megfelelő helyre. D. Horváth, aki különben a volt kaszárnya-épület távolabbi helyén tanyázik (ha éppen nem a főszerkesztőnél), kisvártatva odacsörgött, hogy Élő Anita írását ki kell venni. Miért kell kivenni? – csodálkozott Kő András. „Csak!” – felelte D. Horváth. Mire Kő leszedte a kész oldalt a falról (itt követik figyelemmel a lapszám alakulását), és hamar másik vezércikket rendelt.

Pedig a törvénytervezet parlamenti előterjesztését a hat pártból végül csak egyetlen egy támogatta, és ez sem a Fidesz volt, hanem az SZDSZ. Persze kívülről, más fejébe bele nem látva, nehéz kitalálni, hogy Élő Anita műve egyfajta igazodási kényszer áldozata lett, vagy csak a szerkesztőségen belüli háborúskodásé. Mindenesetre óhatatlan, hogy a történéseket figyelő újságíró egy ilyen „Csak!”-nál akaratlanul is ne kezdjen összehasonlításokba. Hisz fülébe cseng, amit a Népszabadság főszerkesztője és helyettese egyaránt hangsúlyozott a velük készített interjú során: a lapnál óriási viták folynak. Termékeny viták, amelyektől jobb lesz az újság. Ez a fajta műhelymunka a Magyar Nemzetnél, úgy tűnik, nagyon hiányzik. Nemcsak a pénzbüntetések veszélye, de a kirúgásé is kardként lebeg mindenki feje fölött. Megjelenésemkor beteljesülésre váró hírként keringett a levegőben, hogy újabb tizenöt ember menesztése várható. Ilyen helyzetben csaknem mindenki arra játszik, hogy semmit ne kockáztasson. (Az elegendő szabadságfok arra elég, hogy a jól megsejtett s öncenzúrával gondosan őrzött határok között egyébként értelmes és színvonalas alkotómunka folyhasson.) A Népszabadság főszerkesztő-helyettesével, Tamás Ervinnel készített – rendkívül érdekesnek és alaposnak érzett – interjúmat felkínáltam Fehér Bélának, a Magazin vezető szerkesztőjének. Érte se akart nyúlni, mondván, hogy ők nem foglalkoznak aktuális politikával, ez a megállapodás a vezetőséggel. Erősködtem, hogy ez egyáltalán nem napi politika, ez az elmúlt tíz év médiájáról szól. Végül nagy nehezen átvette, de aztán tovább passzolta Osztovits Ágnesnek, a Magazin második emberének. Ő már minden bizonnyal elolvasta, vagy legalább beleolvasott, de ezt is csak a személyiségéről szerzett kedvező benyomásom miatt merem állítani, mivel a kéziratot pár nap múlva azzal az egyetlen megjegyzéssel adta vissza, hogy próbálkozzam inkább másutt. Más alatt nyilván más újságot értett, és nem Liszkay Gábort, én azonban mégis a főszerkesztőhöz fordultam. Már említettem önsorsrontásra való hajlamom (már hogy szeretem kihívni magam ellen a sorsot), ám mégsem erről van szó egészen. Október 2-án, amikor a Nemzet először vette fel új, elegáns ruháját, én éppen betöltöttem 48. életévem. Talán nem olyan meglepő, ha élete derekán az ember már kiismeri magát annyira, hogy tudja, mit bír és mit nem bír elviselni. Mekkora szemellenzőt és mekkora szájkosarat tud vagy nem tud hordani. Roppant érdekes megfigyelni ebből a szempontból a két legendás jó barát, Lovas István és Csúcs László szembefordulását. Lovas – egyebek között a Demokratában megjelent nyílt levelében (Válasz Csúcs Lászlónak, 2000. október 26.) – szent embernek nevezi a „tökéletesen” becsületes Csúcsot, de mindjárt azt is hozzáteszi, az ilyennek nincs mit keresnie a politikában. Mert a politikában – állítja – az erénynek, a jónak a tesztje a siker vagy hatékonyság. Nos, ez is egy méltányolható felfogás. Csakhogy nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a fajta okoskodás mégsem olyan nagyon eredményes. E felfogás szerint ugyanis nem szabad bántani – kritizálni – a mi kutyánk kölykét, hiszen erre ott van az ellenfél. Ahova azonban a korrupció eljutott mára Magyarországon, ez a széles láp azt a meggyőződésemet táplálja, hogy nem ez vagy az a párt az igazi ellenfél vagy ellenség, hanem a politikai közfelfogás. És ha én a disznóságok felett aszerint hunyok szemet, hogy ki csinálta, akkor a bűnt viszonylagossá teszem, és ezzel éppen az én szavaimra talán még odafigyelő „enyéimből” fogom kiirtani a maradék bűntudatot. Nem kell túl nagy fantázia hozzá, hogy lássuk – vagy már ne is lássuk – a folyamat végét.

Éppen ezért sem megfontolásaim, sem belőlük fakadó érzéseim (bár lehet ez akár fordítva is) nem engedték, hogy legalább két hétig nyugton maradjak. Olthatatlanul vágytam rá, hogy teszteljem környezetemet, s minél tisztábban lássak és láttassak. Liszkay eltette a kéziratot, sűrű csend borult rá. Határaink (korlátjaink) kölcsönös felmérésére (ki mire számíthat, kit mennyire lehet alakítani, megdolgozni) szerencsére adódott egy újabb, kiváló alkalom: a francia elnök pénzügyi botrányba keveredése. „A pártok, a pénzek és a képmutatás” címmel rögtön írtam egy nem túl hosszú fejtegetést, amely – Lecsapolni a lápot főcímmel – azóta meg is jelent a Magyar Demokratában (2000. október 26.). Az írást nem oda szántam, hanem a Magyar Nemzetbe. Többeknek meg is mutattam itt; volt, aki teljesen egyetértett vele, volt, aki három apró módosítást javasolt, de olyan egy se volt (beleértve lapszerkesztőt és rovatvezetőt), aki ne tette volna hozzá, hogy látnia kellene a főszerkesztőnek is. Teljesen egyetértettem velük, kértem is Liszkayt, legyen szíves elolvasni. Ugyanaz a csönd borult rá is, mint elődjére.

Egy árva szót sem szólhattam volna, ha elolvassa, és azt mondja, neked nem itt a helyed. Hiszen a cikkben a kayaibrahimos fiúkról is említést teszek, miközben a titokzatos töröknek az a Schlecht Csaba adott el tizenvalahány céget, aki a Magyar Nemzet kiadójánál most Liszkay Gábor tanácsadója. Kívülálló könnyen hiheti, hogy az egész egy ostoba provokáció volt a részemről, pedig valójában a tisztázás vágya vezérelt. Ahogy teltek a napok s közeledett a pillanat – két hét „betanulás” után –, amikor először fogok élesben szerkeszteni, úgy kezdett egyre inkább nyugtalanítani, hogy valójában nem tudom, mit gondolnak rólam, és én se tudom igazán, mit gondoljak róluk. Amikor nyilvánvalóvá tettem, hogy nem tudnék pártnak elkötelezett lapot csinálni (csak magasabb eszmének elkötelezettet), akkor ugye azt a szinte sértődött választ kaptam, hogy mutassam meg, hol látom ennek (mármint a pártközeliségnek) nyomát. Amikor a pártokról és a pénzekről szóló írásomban azt fejtegettem, hogy minden pártnak vaj van a fején, s ezért az egész pártfinanszírozást meg kellene változtatni, Lovas Lajos lapigazgató halkan megjegyezte rá, ő nem tudja, hogy minden pártnak vaj van-e a fején, ezt be kellene tudni bizonyítani.

Ha a politika szemüvegén keresztül nézem a dolgot, valószínűleg helytelen lenne cinikusnak nevezni ezt a magatartást. Nemcsak a másik Lovas által Csúcsnak figyelmébe ajánlott Machiavelli, de a híres amerikai elnök, Roosevelt is azt a felfogást vallotta, hogy egy dolog az, hogy mit gondolunk, és más dolog az, hogy mit mondunk. Legalábbis Roosevelt özvegye arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb képesség, amivel egy politikusnak rendelkeznie kell, ezt válaszolta: „egyik síkon gondolkozzék és egy másik síkon beszéljen”. Nem érdektelen az sem, ki tette fel neki a kérdést: A manipuláció művészete című könyv szerzője, Josef Kirschner. (Bagolyvár Könyvkiadó, 1994.) „A művészet a politikában az, hogy mikor, mennyire és melyik ördöggel kell lepaktálni” – jut el Lovas István Csúcs Lászlónak ajánlott gondolatmenete csúcsára. Mivel politikáról beszél, egy pillanatig sem állítom (bár kétségeim azért vannak), hogy ne volna igaza. De mi van olyankor, ha az ember nem politikus, csak újságíró; viszont ahol ül, politikailag hatásosabb tényező, mint akár egy kisebb vagy közepes párt. Könnyen belátható, hogy számára a politizálás éppen úgy elkerülhetetlen, mint akármely politikus számára. Csupán választhat, hogy többé-kevésbé önálló utat tapos, vagy okosan igazodik. Egyre erősebb meggyőződésem, hogy az egyénnek csak az utóbbi magatartással van igazi esélye a túlélésre. Annál kevesebb persze a közösség esélye…

Védhetetlen véletlenek?

Mivel Liszkay csak nem akart színt vallani, a Sors vette kezébe a döntést. Tudományos igényű fejtegetésembe kénytelen vagyok most némi okkultizmust belecsempészni, mivel pár napon belül a véletlenek (?) olyan sorozatával találtam szembe magam, ami lottóhúzásnál felér egy ötössel, nálam viszont egyenesen vezetett a védhetetlen kirúgásomhoz. Ráadásul a kép a legutolsó pillanatban állt össze, így még fel sem ocsúdtam igazán, s máris kapun kívül találtam magam.
Azért, hogy olvasóimat se fosszam meg e nem mindennapi lelkiállapot átélésétől, némileg rövidítve s az ismétléseket elkerülve, sorra veszem e történet minden jelentősnek érzett mozaikját.
Apróságnak tűnik, de mégsem az: a deszkben (vagyis a napi szerkesztés szobájában) kísértem figyelemmel a fejleményeket, s kezembe vettem az egyik elkészült oldal frissen kiprintelt példányát. Szerencsétlenségemre Lovas István egyik érdekes cikkén akadt meg a szemem, s rögtön belefeledkeztem. Olyannyira, hogy rossz szokásomnak megfelelően, aláhúztam néhány izgalmas mondatot. Csak eztán jutott eszembe, hogy hoppá, ez még megy a korrektorokhoz. Aznap éppen Ludwig Emil szerkesztett (aminek az esélye egyébként egy a háromhoz volt, tekintettel a három fős lapszerkesztői létszámra). Fejemet fogva elnézést rebegtem, s kértem, figyelmeztesse a korrektorokat, hogy ezek az aláhúzások érvénytelenek. Ludwigot, legnagyobb elképedésemre, elöntötte a pulykaméreg. Tudni kell, hogy Lovas cikke a vélemény-oldalt gazdagította, ami abból a szempontból érdekes, hogy ez az oldal készül el csaknem a legkorábban, délután három-négy óra felé, amikor még nagyon békésen csordogál az idő (az országos kiadás utolsó oldalának este nyolckor kell „elmennie”, vagyis az itteni számítógépből telefonvonalon a nyomda számítógépébe jutnia). Ilyenkor nyugodtan ki lehet javítani, cserélni, újranyomtatni bármit. „Vedd tudomásul – hadonászott Ludwig –, hogy amíg nem te csinálod élesben, itt semmihez sem nyúlhatsz!”

Hogy a nyilvánvaló túlreagálásnak mi lehetett az oka, azt az olvasó fantáziájára bízom. Annyit azonban a tévedés legkisebb veszélye nélkül is leszögezhetünk, hogy ez az ember nem repesett azért, hogy ott vagyok…

Megjegyzem, a másik két lapszerkesztővel nem volt ilyen kalandom. Inaskodásom alatt igyekeztem is mindkettejüket segíteni, ami Gajdics Ottónál könnyebben ment, mert szívesen rám bízott kisebb-nagyobb feladatokat, Kő Andrásnál nehezebben, mert szívesebben csinálta egyedül. Mindkettőt lelkiismeretes szerkesztőnek találtam. Gajdicsra úgy fogok emlékezni, mint akinek fülében mindig ott van zsebrádiója parányi hallgatója, miközben a számítógép képernyőjén az MTI-hírek futnak, nehogy egyetlen fontos hír is elszalasztódjék. Kő Andrásra pedig azzal a csodálkozással, hogy az ő szerkesztésekor – számomra valóban megfejthetetlen módon – a lap valahogy mindig pofásabbra sikerült, noha a kinézetért inkább az ügyeletes tervező-szerkesztő felel.

A véletlenek sorozata Budapesttől távol, Harkányban folytatódott. Mészáros József barátom, a Harkányi Hírek főszerkesztője – immár egy hagyományt folytatva – hétvégére meghívott néhány nemzeti érzelmű újságírót a helyi fórumra. Történetünk szempontjából Ludwig Emilnek és Bencsik Andrásnak van jelentősége, nem számítva magamat. Még a fórum ünnepélyes megkezdése előtt egy középkorú hölgy többünk előtt erőteljes hangon szóvá tette (csak illendőségből nem írtam azt, hogy rikácsolta), hogy ha a Demokrata olyan nagyon szépeket írt Tiffán Edéről (a neves borászról), akkor azt miért nem írja meg, hogy a szőlősgazdák megverték, mert az új bortörvény, amit errefelé Tiffán-törvénynek hívnak, csak arra jó, hogy a kisebb gazdákat elszegényítse, s kénytelenek legyenek eladni a szőlőjüket az olyan nagyoknak, mint amilyen a Tiffán.

A mozaikok, lám, szépen, csendben formálódtak, anélkül, hogy akár csak halvány sejtelmem lehetett volna, mi készül összeállni belőlük. Mert miért is tulajdonítottam volna bármi jelentőséget annak, hogy két napra rá egy előre meg nem tervezett programpontként éppen Tiffánékat látogatjuk meg. Már hazafelé indultunk Villányból (ahol egyébként egy másik híres borásznak, Bock Józsefnek voltunk vendégei), amikor Mészáros József egy hirtelen ötlet hatására a hegynek fordította a kormányt. Alig haladhattunk száz métert, amikor kinek az autójával futunk össze? Az éppen távozó Tiffán Edéjével. Nem mellékes, hogy Mészáros József valaha Tiffán Zsolttal, a borász fiával járt egy iskolába, együtt kergették a lányokat; nem azért említem meg, hogy fokozzam a fokozhatatlant, hanem mert – Bencsik András jelenlétén túl – ez a véletlen (szívélyes viszony) magyarázza meg, miért fordult vissza Tiffán Ede azonmód, és segítette elő akaratán kívül végzetem beteljesülését. Tiffán ugyanis – a borszakmában már szintén szaktekintély fiával együtt – vendégül látott minket, ott álltunk és koccintottunk szemtől szembe egymással, és ennél fogva kivédhetetlen volt számomra D. Horváth vádló kérdése, miért nem kérdeztem meg tőle, valóban megverték-e.

Akinek nincs gyomra, ne csinálja

A média, a sajtó nem alkalmas közeg ahhoz, hogy megértessem: egy koccintás ünnepi hangulatában nem illik megkérdezni a tisztességben megőszült vendéglátót, de még a fiát sem, hogy hogyan is volt ez a verés. El tudom fogadni azonban, hogy éppen úgy, mint a politikában, az újságírásban is szögezzük le: akinek nincs gyomra hozzá, az ne csinálja. Akkor majd nem szorul rá, hogy a véletlenek különös állásával magyarázza sorsa újabb megbicsaklását.

Mindenesetre az öregúr, bevallom, nem úgy viselkedett, mint akit valaha meggyepáltak. Talán tartásával, méltóságával leplezi, gondoltam. Alig vártam, hogy a pincéből kimászva rákérdezzek: „Tényleg megverték Tiffán Edét?” Környékbéli informátorom (akit tapintatból most nem nevezek meg) félreérthetetlenül ezt válaszolta: „Persze. Még azt is tudni, ki volt az.”

Kíváncsiságomat nem annyira a bennem lakozó újságíró, mint inkább a világ rejtélyei iránt érdeklődő, közönséges civil táplálta. Nem is siettem megírni vagy információként tovább adni a nem mindennapi esetet. Annak ellenére sem, hogy a lapnál kihirdettetett: aki olyan hírt szállít, amelyik méltó arra, hogy az első oldalra, a hírsorba tétessék, annak háromezer forint üti a markát (gondolom, szintén számlára). Ez a lehetőség annyira azonban mégis megmozgatta a fantáziámat, hogy nemsokára újabb véletlen kért bebocsátást a végzetemen dolgozók csapatába.

Közös ismerősünkön keresztül megtudtam az egyik miniszter feleségétől, hogy férje Helvéciára készül. S minő véletlen, éppen bortémában. Felkeresi az ugyancsak neves borászt, Szeremlei Hubát, aki beszámol erről meg arról. (Nem a miniszter védelmében, hanem ezúttal is informátorom miatt nem nevezem néven, kiről van szó. Mindenesetre nem a földművelési tárca vezetőjéről; olyanról inkább, akit a borhamisítás izgathat.) Megírtam a hírt. Biztonság kedvéért azért újból felhívtam a miniszterné asszonyt, hogy minden stimmel-e. Meglepetésemre maga a miniszter jelentkezett a mobil túloldalán, aki megerősítette ismereteimet.

Arról azonban, amit a bővebb hírhez mint szintén Magyar Nemzet-információt még hozzáillesztettem, értelemszerűen nem kérdeztem semmit. Tettleg bántalmazták Tiffán Edét… Az éppen ügyeletes Kő Andrással egyeztetve, az egész írást bevittem a szerkesztőségi rendszerbe. Íme a teljes szöveg (a név helyén X-szel):

X. HELVÉCIÁN

X. miniszter tegnap délután az alföldi Helvéciára látogatott, ahol Szeremlei Huba, Magyarország egyik legnevesebb borásza fogadta. A Magyar Nemzet információja szerint Szeremlei beszámolt arról, hogy a borkereskedelmet szabályozó új jövedéki törvény végrehajtása várhatóan milyen sikerekkel jár, illetve milyen akadályokba, ellenállásokba ütközik. A neves borász szerint jelentősen fog csökkenni a borhamisítás eddig tapasztalt mértéke, és nem csak ott Helvécián, ahol ez a tevékenység eddig jócskán meghaladta az országos átlagot, hanem mindenütt másutt is. Ő maga, aki legszívesebben Badacsony boraival foglalkozott eddig, most Helvécián azt akarja bebizonyítani, hogy a gyengébb minőségűnek tartott alföldi szőlők nedűjéből is lehet hamisítás nélkül napi fogyasztásra alkalmas, tisztességes borokat készíteni. Állítása szerint a helyi borhamisítók mindent elkövetnek, hogy keresztbe tegyenek neki, de nem fogja hagyni magát.
Szintén a Magyar Nemzet információi szerint feldühödött szőlősgazdák Villányban tettleg bántalmazták Tiffán Edét, ottani bornagykereskedőt, számtalan hazai és külföldi borverseny győztesét, illetve helyezettjét. Az új jövedéki törvényt sokan csak Tiffán-törvényként emlegetik, utalva arra, hogy a híres magyar borász egyik kidolgozója volt a törvénytervezetnek. A kistermelő szőlősgazdák azt sérelmezik, hogy az új jövedéki törvény egyfelől nagy mértékben megnöveli a napi adminisztrációjukat, másfelől annyira veszteségessé teszi a kicsiben folytatott szőlőtermelést és borgazdálkodást, hogy ültetvényeik eladására kényszerülnek.

Az elveszett bizalom

A cikk beadása után nem sokkal D. Horváth keresett telefonon. Azt kérte, hogy fordítsam meg az írást. Elől legyen a Tiffán. Az nem hír, csupán protokoll – mondta –, hogy X. ott járt, az a hír, hogy megverték Tiffán Edét. A miniszteres rész akár el is maradhat.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a talán túlságosan is aprólékosnak tűnő beszámoló legfeljebb csak másodsorban szolgálja a velem történtek hiteles megismertetését; a kedves olvasó képzeljen engem egy – emberi vonásokkal felruházott – homokszemnek, amely bekerült egy kívülről nehezen átlátható médiarendszerbe. Valójában mindannyiunk számára az az izgalmas kérdés, mihez kezd ez a rendszer egy ellenségesnek nehezen nevezhető, mégis idegen elem bekerülésekor. A válasz nem azért érdekes, mert esetleg láthatjuk, milyen egy beteg szervezet, hanem azért, mert esetleg megtudhatjuk, hogyan tehetnénk egészségesebbé.

A Tiffán-ügyet sem azért írtam meg, mert az olvasó – mint D. Horváth gondolja – ezt zabálja. És ezért nem tudtam egyetérteni azzal se, hogy a hírből csak ezt őrizzük meg. „Én nem nyúlok hozzá – közöltem D. Horváthtal -, mert nem csinálok olyat, amivel nem értek egyet. Szerintem a verés egyedül azért fontos, mert alátámasztja, hogy csakugyan komoly bajok vannak a bortörvény körül. Persze hogy te mit csinálsz a szöveggel, abba nem szólhatok bele, nem az én nevemen fut.”

Bár a másnap megjelent – természetesen csak a bántalmazással foglalkozó – hír valóban nem az én nevem alatt jelent meg, egy pillanatig nem tagadhatom, hogy az információ az én révemen került az újsághoz, tehát felelősséggel tartozom érte. A szokatlanul nagy késéssel induló délelőtti értekezleten nem is tudtam igazán mit felelni Liszkaynak, aki a népes plénum előtt dicsérte a Magyar Nemzet javuló szerepét a hírversenyben, s a jó példák után előhozakodott egy elrettentővel: „Tettleg bántalmazták Tiffán Edét.” A hírrel csak az a baj, folytatta szinte fapofával Liszkay, hogy Tiffán Ede reggel telefonált, és sem nem verték meg, sem nem vett részt a bortörvény előkészítésében. Mit tudsz erre mondani? – szegezte nekem a kérdést. Valahogy elmakogtam, hogy az információt honnan szereztem, és – néven nevezve – kivel, milyen hitelesnek gondolt forrásból erősíttettem meg. Azt is, hogy miért nem kérdeztem rá se az öregre, se a fiára, noha ott voltam náluk. És végül még azt is megjegyeztem, hogy voltaképp nem is erről akartam írni, s úgy tűnik, ez már nem az én szintem, mintha fentebb írnák a történetemet.
És ekkor bekövetkezett az, amit már vártam, és két apróság, amit még mindig nem vártam.

Ludwig Emil feltűnően nagyokat gesztikulálva elmesélte, hogy ő is ott volt egész idő alatt, ahol én, de soha senki egy szót nem beszélt arról, hogy Tiffánt megverték volna.

D. Horváth szólásra jelentkezett, és elmagyarázta, hogy nekem mégis csak meg kellett volna kérdeznem Tiffán Edét.

Ez volt a két apróság. Liszkay mintha csak a pontos időt közölte volna, amikor kimondta:
- Elveszett a bizalmam irántad. – S hozzátette még, kit keressek meg a titkárságán.

A hölgy különben két heti járandóságomat szerette volna ideadni. Kilencvenvalahányezer forintot. Otthon a családban, ahol állandóan folyik a számolgatás, mire telik és mire nem telik, napokig mélyen hallgattam arról, hogy képtelen voltam elfogadni egyébként jogos jussomat.

Különben pedig Liszkay – ha szándékában volt még, ha nem – végül is megállapodásunkhoz híven fizetett, mégpedig azzal, amit belépésem egyetlen feltételeként szabtam. A Magyar Nemzet közöljön legalább egy rövid recenziót új – új? könyvheti! – könyvemről. Természetesen, ha jónak találtatik. Osztovits Ágnes elolvasta s rábólintott. Az ismertetés megtisztelő terjedelemben, fényképpel is kellőképp illusztrálva várta október 14-ei, szombati megjelenését. A Magazinban. Amit mindig egy nappal előbb nyomtatnak…

Hírszerzés és ügyszolgálat

Még az első napok valamelyikén Liszkay hírcápának nevezte D. Horváthot, és rögtön elégedett mosoly terült szét ábrázatán. Ebből az apró jelenetből bátran le merem vonni azt a következtetést, hogy az új Magyar Nemzet egyik erőssége valóban az új hírek, a saját információk lesznek. Az ügyvéd Liszkayt nemcsak hogy nagyon erős és nagyon kiterjedt kapcsolatrendszer fűzi a kormány- és a kormányhoz közeli körökhöz, de van egy páratlan tulajdonsága, amivel jól pozícionált emberek is csak ritkán dicsekedhetnek: nagyon tud hallgatni. Ennél ideálisabbat egyetlen információforrás sem tud elképzelni: kockáztatás nélkül kiszivárogtathatja, amit akar. Sőt, amennyiben az „ügyet” szolgálja, még többletszolgáltatást is kaphat, a tálalás, hangütés módját is megválaszthatja.

Az „ügy” a nemzet és a nemzeti erők szolgálata. Kénytelen vagyok osztani Liszkaynak azt a nézetét, miszerint független sajtó annyiban létezik, hogy akinek pénze van, az olyan lapot csinál, amilyet akar. De akinek nincs, aki tehát más pénzén fenntartott újságnál dolgozik, annak tekintetbe kell vennie a tulajdonos akaratát. Főszerkesztőként valószínűleg én se tudtam volna mit csinálni, ha Apáti Miklós nekem mondta volna azt, amit történetesen Liszkaynak, hogy márpedig sajtószabadság van, és ő azt ír, amit akar; ha ez ütközött volna a lap koncepciójával, minden bizonnyal én is arra kértem volna, próbálkozzék másutt. Az már más kérdés, hogy a magam koncepciója egészen más, mint Liszkayé. (Ha lehet egyáltalán mit kezdeni egy taccsvonalról bedobott koncepcióval. Lovas István idézi Machiavellitől, hogy egy fikarcnyi politikus sincs egy olyan államférfiben, aki csak szándékolja, de nem valósítja meg a szándékolt jót. Igazából még nekem se volt alkalmam bebizonyítani, hogy egy szellemileg pezsgőbb lap nagyobb sikerre számíthatna a jobboldalon.) A Magyar Nemzet valójában csak egyik irányban folytat hírszerzést, és csak ugyanide lődözi rakétáit. A ritka kivételek inkább csak a főszabályt erősítik. Mivel azonban a meglévő olvasóinak többsége nem is vár mást tőle (ahogy valószínűleg támogatói sem), a főszerkesztő koncepcióját ennyiben helyesnek kell ítélnünk.

A Magyar Nemzet a mai állapotában s követett koncepciójával alkalmasnak tűnik arra, hogy a radikálisabb nemzeti gondolatoknak elegáns és minden tekintetben szalonképes szócsöve legyen. Hasznos egyensúlyt tudhat teremteni a maga küzdőterén az olyan, más irányban nyilvánvalóan elkötelezett sajtóorgánumokkal szemben, mint a Magyar Hírlap és a Népszava. De úgy vélem, nem lesz igazi ellensúlya a Népszabadságnak.

A maga állította s gondosan őrzött szellemi és ideológia határok közé ugyanis nem fér be elégséges friss levegő. „Ki szeretném nyitni egy kicsit az ajtót, hadd dolgozzon a huzat!” – magyaráztam az egyik munkatársnak a publicisztikai rovat szobájában, ahol szabad íróasztalhoz jutottam. Nem lehet azt mondani, hogy ezek a publicisták ne lettek volna nagyon elkötelezettek és tehetségesek, mert mind a kettő maradéktalanul igaz rájuk: Molnár Pál és Csontos János szellemi munícióval rendesen felpakolva, nagy szorgalommal és jeles munkabírással indul napi ütközetbe a „nemzetellenes”, „kormányellenes” erők, frontok ellen. Ugyanakkor kellőképpen elegánsak, a túloldali publicisták többségéhez viszonyítva inkább jobban, mint kevésbé. Az azokéhoz hasonló radikális hang leginkább Ugró Miklóst jellemzi. Ő is gyorsan és általában az olvasók szája íze szerint ír, tehát tehetség dolgában ő sem szenved hiányt. Pilhál György egyszerre emelkedett és kisemberes (Bohumil Hrabaléra emlékeztető) stílusa annyira szerencsés, egyenesen szeretetre méltó, hogy amikor sorozata, a Tollhegyen elkerült a helyéről és ráadásul meg is ritkult (heti két megjelenés hat helyett), olvasók hada reklamált napokon át, hol van a Pilhál.

Mindezekre azért térek ki, mert az, hogy mi lesz a Magyar Nemzetből, nem az „emberanyagon” fog múlni. Van elég tehetséges ember, akinek a szakma a kisujjában van, s tudásából a buzgó ügyszolgálaton túl többre is futná. Az olyan nehezebben kezelhető – mert kellőképpen rangos, és ennek mértékében hiú – személyiségek, mint Lőcsei Gabriella és Kristóf Attila, ugyancsak megtalálják és megtalálnák a maguk helyét. Különös módon azonban, ez a korosztály, amelynek sajnos már a szocializmus idején is bőségesen adódott alkalma a kényszerű igazodásra, sokszor nagyobb érzékenységet mutat a szakmabeliekkel, mint az oxigénhiánnyal szemben. Csak két apró, de beszédes eset. Az egyik, ahogy Lőcsei – név nélkül – a mostanában rádión kívül is gyakran megnyilvánuló (s már csak ezért is „irigylésre méltó”) Kondor Katalint gyomrozza a Magyar Nemzetben (2000. október 4.):

„A cirkuszosok mindig is tudták, ha szerepel a produkcióban kutya vagy gyerek (esetleg gyermek méretű felnőtt), biztos a siker. Közszolgálatiságra (is) rendelt adóink a macskára is esküsznek. (Szinte nincs olyan szombati Reggeli Krónikája a Kossuth Rádiónak, hogy ne ajánlaná a műsorvezető a hallgatók kegyeibe a gazdátlan kiscicákat. Következetessége nemes lélekre vall, de még nemesebbnek tűnne, ha – mondjuk – minden hatodik alkalommal az otthontalan kisgyermekekre hívná fel a figyelmet. Netalántán.)”

A másik, ahogy Kristóf egyik alkalommal engem – a lapszerkesztői rang várományosát – igazít helyre. A publicisztika rovat ajtajában áll, úgy kérdi, mikor fogok szerkeszteni. Majd alkalomadtán – tekintek fel az újságból. – Alkalmasint – nyomja meg a szót Kristóf, és becsukja maga mögött az ajtót.
Mellesleg Ludwig büszkén hangoztatja, hogy el nem olvasna egy Kristóf-jegyzetet. Ha csak erre gondolok, már rettenetesen szenvedek Liszkay bőrébe képzelve magam. Hiszen lehet, hogy éppen Kristófnak szánt, mondjuk, egy nagy karácsonyi interjút a miniszterelnökkel – mi energiába telhet egy ilyet eladni a riválisoknak!

Egy médiahadtest főhadiszállása

De mondom, Liszkay higgadt ember, s úgy tűnik, a kopottabb idegzetű korosztály efféle gerjedelmeit – ahogyan például Lőcsei Gabriella újra és újra kikéri magának, hogy az írásaihoz bárki hozzányúljon –, s a riválisok rejtett harcait kezelni tudja. Az idő egyébként is neki dolgozik, egyre több fiatal újságíró keres munkát, és ő is egyre inkább a még formálható fiatalokra akar építeni. A belpolitikai rovatban máris számos ilyen reménység található. Néhányukat még én dobtam mélyvízbe az Új Magyarországnál; magam voltam a legjobban meglepődve, milyen hamar belejöttek, hiszen még végzés előtt álltak a Havas Henrik-féle Budapesti Média Intézetben, ahol rájuk akadtam. A legígéretesebb ifjú riporterpárossal azonban most, a Magyar Nemzetnél ismerkedtem össze. Zivkovics Natália és Huth Gergely ízig-vérig újságírók, akik szó szerint testi épségük kockáztatásával mentek ki tudósítani Szerbiából az „őszi forróságban”. Amit annál furcsább volt ezek után tapasztalnom: ez a két fiatal tehetség hihetetlenül irritálja a szerkesztőség röghöz kötöttebb tagjait, még azokat is, akik velem szemben kifejezett előzékenységet mutattak. Magyarázatot nem sikerült találnom rá, hacsak azt nem, hogy az örökös bizonytalanságok, pénztelenségek, aztán az összevonás az elbocsátásokkal, majd a kilátásba helyezett továbbiakkal, a büntetések lebegtetése a gyengén fizetett kényszervállalkozók feje fölött – szóval mindez túlságosan kikezdte már a kedélyeket, türelmeket.

A hangulatnak az se sokat használ, hogy mire az ember végig megy a szerkesztőség épületén, négy helyen találkozik biztonsági őrrel (a főbejártnál többel is). Bizonyára ennek is megvan a józan indoka (pl. mások is használják az épület egyéb részeit), de ez sem feledtetheti a rossz érzést, hogy ez itt nem egy szabad szellemi közeg, hanem egy médiahadtest főhadiszállása.

Kell-e az ördöggel lepaktálni?

Engedjen meg a tisztelt Olvasó egy újabb rövid kitérőt, amelyet írásom szereplőinek védelmében tartok fontosnak. Sajnos nem lehetetlen, hogy épp annyira megbocsáthatatlanul naiv vagyok, mint Csúcs László, Lovas István fogalmai szerint. Midőn e sorokat a számítógépbe pötyögöm, október 30-a van, s a Kossuth Rádió Reggeli Krónikájában hallom, hogy az amerikai elnökválasztás hajrájában az ottani sajtó (a Washington Posttól a New York Timesig) nyíltan hitet tett a demokrata jelölt mellett. Pedig Amerikában, ugye, nem tíz éve kezdődött a demokrácia. Milyen függetlenséget, büszke szabadelvűséget várhatok én akkor a hazai sajtó meghatározó személyiségeitől, háttérben rejtőző mozgatóitól? Érdemes nem elfelejteni, hogy az 1994-es Fidesz-kampányt támogató Tóth Béla nyilatkozta nemrég, hogy ne legyünk naivak, a magyar médiában a fontos kérdések (pl. melyik lap kié legyen) az ellenérdekelt felek titkos tanácskozásain dőltek el. A lapok tehát leképezik – ha nem is a párt-, de nagy vonalakban a politikai struktúrát; ilyen értelemben kétségkívül szócsövek, azaz ideológiai fegyverek a politika hadszínterén. Elválasztani csak annyira és annyiban választja el magát a napi politikától, amennyiben tudatosul benne, hogy hatóereje egyenes arányban csökken hitelessége elvesztésével. A főszerkesztők igazi feladata éppen abban állhat, hogy eme összefüggés megfordításával fogalmazzák meg – és verjék keresztül – az új stratégiát: minél hitelesebb a lap, annál nagyobb a hatása; minél inkább betölti hatalom-ellenőrző szerepét, annál hitelesebb; tehát minél önállóbb, annál hitelesebben és annál hatásosabban tudja támogatni a politikát. Hogy is mondta Lovas István? „A művészet a politikában az, hogy mikor, mennyire és melyik ördöggel kell lepaktálni.” Én azt hiszem, ezzel szemben az újságírásban az a művészet, hogyan kerülje el az ember bármelyik ördöggel is a lepaktálást.

Riasztó példák

Visszatérve és összefoglalva: az új Magyar Nemzet az összevonások és átalakulások kisebb-nagyobb metamorfózisai után végre egy olyan állapotot öltött, amely sikerrel – a megmaradás és a további, korlátozott élettérfoglalás esélyével – veheti fel a harcot a piac többi egyedével szemben. A vezér és katonái nem kevés tehetséggel és dicséretes elszántsággal készülnek a döntő ütközetre, a 2002. év országos választásaira; s nyilván azon túl is még. Kicsi a valószínűsége, hogy bármi tanácsomat, amit innen a partvonalon túlról szélnek eresztek, megfogadnák, mert ehhez néhány kulcsembernek személyiséget és meggyőződést kellene cserélnie. Éppen ezért nem feltétlenül az ő okulásukra, inkább e tanulmány olvasóinak maradéktalan meggyőzésére, megállapításaim és következtetéseim szemléletes alátámasztására előhozakodom két igazán riasztó példával.

Október legvége úgy hozta, hogy a kormánykoalíció második számú meghatározó ereje, a kisgazdapárt néhány kulcsembere reflektorfénybe került. Az egyik voltaképp véletlenül, a másik voltaképp törvényszerűen.

Az egyik: Nógrádi László közlekedési miniszter. A sofőr vezette szolgálati autó megkülönböztető kék fénnyel és vijjogással, de mégiscsak több mint 130 km/órás sebességgel száguldott – záróvonalat átlépve – egy olyan helyen, ahol a megengedett sebesség 80 km/óra; nekiment egy kanyarodni készülő Trabantnak, amelynek sofőrje (fiatal ember) meghalt, utasát (az előbbi mennyasszonyát) életveszélyes állapotban kórházba szállították. A balesetben a miniszter karját törte. A Magyar Nemzet október 30-i száma jókora fényképet közöl a kórházi ágyban fekvő tekintélyes sérültről, akinek arcán jól látható a megrendülés. Úgy vélem, az újság helyénvalóan járt el, amikor a hozzá „közel álló” politikusról ezt a szakmailag különben kiváló képet hozta. Ennyi (és ilyen) részrehajlás ízléses, megengedhető.
Az esetről szóló hosszabb tudósítást ún. lead, azaz tartalmi összefoglaló előzi meg. Így kezdődik:

„Pár órával a szombat reggeli, Nógrádi László közlekedési és vízügyi miniszterrel történt balesete után meghalt az a fiatalember, akit a legközelebbi, Marcaliban található kórházba szállítottak. Nógrádi László jobb kézfeje megbénult, mert a baleset következtében elszenvedett négy darabos és egy szilánkos felkartörés következtében az egyik szilánk megsértette a mozgatóizmokhoz futó egyik ideget.”

Mire nem képes, lám, a buzgó igazodás: egy tartalmi előzetest összetéveszteni a kórházi zárójelentéssel?! Vajon miért? Kíváncsiságból feltettem a kérdést újságíró-palántáimnak: mit gondolnak, mi motiválja ilyenkor a szerkesztőt? Szinte azonnal jött a válasz: részvétet próbálnak ébreszteni a miniszter iránt, hogy az olvasó ne arra gondoljon, aki meghalt miatta.

Azt hiszem, kőbe kellene vésni egy aranyszabályt: az olvasó befolyásolható, átvágható, de nem hülye.

Aki mégis az, azzal úgyse jutsz messzire.

Kár tehát azt remélni, hogy majd nem veszi észre a nyilvánvaló és ezért borzasztóan bántó manipulációt, ahogy pl. a Magyar Nemzet szerkesztői a kisgazda elnök menthetetlen politikai bűnét Horn Gyula egykori házügyével igyekeztek felpuhítani. Torgyán József a saját bevallása szerint nem a valós anyagi helyzetéről számolt be képviselői vagyonnyilatkozatában. Amikor kiderült, hogy a felesége nevén nagy értékű budai ingatlan van (belső lifttel s hasonló extrákkal), a sajtó érdeklődésére közölte, hogy „betörő-, rabló- és robbantócsoportok miatt nem tüntetett fel valós adatokat”. Idézet a Népszabadság október 31-i számából, miként a következő is: Dávid Ibolya igazságügy-miniszter kijelentette: „Ez egy magánokirat, s aki a magánokiratot nem valósan tölti ki, az magánokirat-hamisítást követ el.”

A Magyar Nemzet aznapi száma ezeket az információkat nem közölte. Témába vágó írása velejét – azon túl, hogy „Torgyán bírósághoz fordul” – az elnök fiának sajtóközleménye tette ki az ezt kiegészítő rövid interjúval, amely így fejeződik be: „Kérdésünkre, tervez-e jogi lépéseket az építkezéséről beszámoló sajtóorgánumokkal szemben, Torgyán Attila úgy válaszolt: „az én feladatom a megbocsátás”. A döglött macska tehát ügyesen átkerült a valóban felháborító és menthetetlen kijelentése miatt veszélyeztetett helyzetbe került apa ingatlanjáról a fia ingatlanjára. Már ahhoz is némileg korlátolt szellemi képességűnek kell lenni, hogy az olvasó ne lásson át ezen az olcsó ügyeskedésen. De ahhoz meg egyenes zavart elméjűnek (vagy csak javíthatatlanul elvakultnak), hogy ne jöjjön rá, a cikk végén hogyan és miért került oda mindenféle vonal vagy csillag nélkül, szép folyamatosan a lerágott s rég kihűlt csont, Horn villája. Rágjad, kedves olvasó, hátha eltakarja közben a szemed!

„Horn Gyula külügyminiszterként, illetve pártelnökként nem szerezhetett olyan adózott jövedelmet, amelyből megvehette volna 1995-ben a II. kerületi, Remetehegyi úti 990 négyzetméter alapterületi ingatlant…” – és így tovább, és így tovább.

Amelyik újság ezeket megengedi magának, annak szolgalelkűsége olyan mélységeket érint, ahonnan már sűrű homályba vész s csak torzítva látszik a valóság. Ennek a fajta ügybuzgóságnak nincs, nem lehet hiteles mondandója sem a gondolkodó közönség, sem a gondolkodó politika számára. A politika hatalomittas ördögét, ahelyett, hogy a leselkedő csapdákra figyelmeztetné, hízelgésével szépen elandalítja. Vak vezet világtalant. Vajon meddig jutnak?

(2000. november 1.)