V a r g a   D o m o k o s  G y ö r g y     h o n l a p j a

 

 

 

 

ÖnÉletrajzaim

 

 

Fülszöveg

Varga Domokos György Budapesten született 1952. október 2-án, harmadikként egy hétgyermekes családban. 1970-ben érettségizett matematika szakosként, 1976-ban közgazdász diplomát szerzett Budapesten. Utána két évig vállalatszervező, egy évig újságkihordó, majd újabb két éven át fűtő és takarító volt egy általános iskolában. Ez után értékelemzéssel foglalkozott, 1989-92 között pedig vállalati tanácsadóként folytatott önálló vállalkozást. 1992-ben felkérték az MDF sajtóirodájának, 1993-ban pedig a Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti Tájékoztatási Irodájának vezetésére. 1992-től a Pesti Hírlap, 1994-től a Demokrata külső munkatársa volt, 1997-től pedig (a lap megszűnéséig) az Új Magyarország főszerkesztője. 1998 óta újságírók, intézményi kommunikátorok képzésében vesz részt. 2001 - 2006 között a Nap Tv Kereszttűzben c. műsorában kérdező újságíró. 2005-től a Gondola (gondola.hu, internetes újság) tiszteletbeli főmunkatársa.

 

 

 

Magyar Arcképcsarnok

http://szebbjovoert.net/node/393

 

Ki vagyok én?

Valójában a végtelenségig egoista vagyok: ha már kénytelen-kelletlen megszülettem (bizonyára akaratomon kívül), mindent elkövetek, hogy ÉN MOST ITT jól érezzem magam. Az már Isten adta szerencsém s szerencséje a világnak – családostul, nemzetestől, mindenestől –, hogy én csak akkor tudok igazán boldog lenni, ha a körülöttem élők is a lehető legboldogabbak. Ez késztet szüntelenül arra, hogy figyeljem szűkebb-tágabb környezetemet, a meglévő bajokra s fenyegető veszedelmekre gyógyírt keressek, a jó dolgokat felmagasztaljam, a rosszak ellen hangomat hallassam.

Akár úgy, hogy politikai tárgyú cikkeket, elemzéseket írok a gondolának (gondola.hu internetes újságnak); akár úgy, hogy könyveket írok, egyebek között a hazai média, a hazai korrupció és a hazai törzsi háború sajátos világáról, természetrajzáról; akár úgy, hogy az igen tisztelt népnek elmondom a magamét a Kossuth téren; de akár úgy is, hogy az alapokról kezdem, s mesekönyvekben fogalmazom meg, hogyan is lenne jó másképp látnunk, másképp élnünk ezt a csodálatos, ám teljesen megbolydult, megbolondult világot.

Magyarnak lenni

Magyarnak lennem: egyszerre jelenti az ismerősség jó érzését és a bölcs belátást. Akinek sok szeretője van, annak egy sincs. Aki mindenkit egyformán szeret, az igazából senkit se. Beleszülettem Budapesten egy népes családba (hét gyerekből harmadikként), s éppen elég szeretetet, örömet, izgalmat, tudást nyertem belőle ahhoz, hogy eszembe se jusson megtagadni, másikra cserélni. Beleszülettem Magyarországon a magyarságba, s éppen elég szeretetet, örömet, izgalmat, tudást nyertem vele és általa ahhoz, hogy ne lecserélni akarjam egy másikra, hanem inkább makacsul jobbítani, ugyancsak merő önzésből: legyen még több tiszta örömömnek – közös örömünknek – forrása.

A tisztaság csakugyan fontos: a tiszta forrás mint érintetlen, rontatlan víz s mint a múlt mélyéből áramló ősi világ, egyaránt csodás lélekemelő!

Ébredés a tetszhalálból

Az úgynevezett „rendszerváltozás” kezdetéig tetszhalott voltam. Éldegéltem szűkebb-tágabb családomba zárva, mások számára nem volt mondanivalóm. Nem dühvel, nem elvből, de mindenféle politikai szervezetet elkerültem: aminthogy hamis éneket sem hallgat az ember, ha nem muszáj.

Az 1980-as évek második felében harmincas éveim derekán-végén jártam (52-es vagyok). Még kellően erőm teljében ahhoz, hogy a változások áramcsapásként érjenek: ébresztő! Hát itt lehetne akár egy szép, új világot teremteni! Még mindig mélyen hallgattam, de már nagyon figyeltem. Lelkesedtem. Mozgolódtam. Kicsit rémüldöztem: Jesszus Isten, miket nem mond az a loncsos-bozontos srác ott a koporsók felett, alig kőhajításnyira tőlem, ország-világ füle hallatára?! Menjenek ki az oroszok?! Nem fogják rögvest elhurcolni, elvitetni?

Ilyesfélék miatt később már nem aggódtam. Amiatt viszont annál inkább, hogy másféle indulatok és másféle sűrű hamisságok s tömény hazugságok tönkreteszik szép, új világomat, mielőtt még igazából megszülethetett volna. Rémülettől csordultig eltelve figyeltem, hogy olyan új politikai, civil szerveződések, amelyek a bomló diktatúrával szemben a csodálatos új eszményt, a demokráciát testesítették meg, valójában töményen antidemokratikus, töményen magyar- és nemzetellenes – azaz közös életünket mérgező – kotyvalékok főzőcskézésébe kezdenek. Például a Nyilvánosság Klub. Elkezdte számolgatni, elemezgetni, hogy A Hét és a Híradó adásaiban hányszor fordulnak elő olyasféle szavak, mint falu, magyar, nemzet.

 No, ekkor már tollat ragadtam. Egyenesen a Népszabadságnak, Eötvös Pál főszerkesztőnek írtam. Ez a levél gyökeresen megváltoztatta az életemet. Bizonyos értelemben ez lett új életem alfája és ómegája. Ahogy bizonyos értelemben új rendszerünknek is: hogy miért siklott ki, s hogy miért tartunk ott, ahol tartunk, itt lelhető meg egyik oka s magyarázata. Megérdemli tehát e levél, hogy kicsit bővebben idézzek belőle.

„’19, ’45 és ’56 után még mindig olyan nehéz megérteni, hogy az ember Magyarországon ma mindenekelőtt magyar akar lenni? Nem kommunista, nem szocialista, nem liberális, hanem magyar. Kötődni akar. Azért, hogy legyen mitől elszakadnia, de legyen mihez visszatérnie is. Azonosságtudat. Identitás. Miért csak a »felkészült szakemberek« elméleti munkásságában van ennek jelentősége? A gyakorlatban, a politikában miért képtelenek meglátni ennek fontosságát, s építeni rá?


Mert sokuknak mást jelent a kötődés. Ezért nem tudják a másik oldalról is nézni a dolgokat.
Az elemzés megállapítja, hogy túlsúlyba kerültek a falu, magyar, nemzet szavak. Miért nem azt állapítja meg, hogy eddig indokolatlanul ritkán szerepeltek? Miért nem azt látják be készítői, hogy a szocialista rendszer alatt szüntelen hangoztatott internacionalizmus, az annak megfelelt vezetői és tömegkommunikációs gondolkodás, viselkedés rengeteget ártott az ország népének, mivel talmi volt, hamisítvány volt, nem pedig oly szükséges kötőanyag?

 
Attól tartok, az SZDSZ, a Nyilvánosság Klub, Kenedi János most szintén olyasmit erőltet, ami számukra – de bizonyos fokig az egész ország számára is – feltétlenül szükséges, de talán nem feltétetlen ezzel a súllyal és kizárólagossággal. Ki ne akarná a végtelen szabadságot? De erre a szabadságra talán fel kell készülni. Ki ne akarna világpolgár lenni? De erre a világpolgárságra is fel kell készülni. Ha ma a falu szerepe Magyarországon akkora, amekkora, a tömegkommunikáció az esetben jár el helyesen, ha ezt műsorainál is figyelembe veszi. Nem tartom helyesnek egyáltalán, hogy a »civil társadalom« építését pusztán elméleti, ill. világpolgári megfontolások alapján, helytől és időtől függetlenül végezze bárki is. Mert újra csak az fog bekövetkezni, ami a szocializmusunkkal: sokaknak ideig-óráig jó, sőt, felettébb hasznos lesz, de a többség, s végül az egész ország tönkremegy bele.

 
Az elemzés kapcsán még nagyobb kifogásom, hogy elfogultsága révén akaratlanul is hamisít, olyan következtetéseket is levonva, amelyek az adatokból éppen hogy nem adódnak. Azt állítja, hogy a régi »[A] Hét« a „társadalom-ország-törvény-állam” szócsoporttal volt jellemezhető, szemben az új »[A] Hét«-tel. De ha figyelmesen megnézzük a számokat, kiderül, ugyanezeket a szavakat az új »[A] Hét«-ben – 4-gyel, ill. 2-vel – többször használták! Tehát korántsem arról van szó, hogy eme »civil értékek« fontossága az új adásokban csökkent volna, hanem éppenséggel arról, hogy az eddig negligált értékek is végre szerepet kaptak.”

Nos, azt kértem a Népszabadság főszerkesztőjétől (az első szabad választások két fordulója között), hogy az imént elmondottakat, ha lehet, közöljék olvasói levélként, a levelem többi részét azonban nem tanácsolnám, mert érzékenységeket sért. Ebben ugyanis azt fejtegettem, hogy a „másképp való kötődés” mögött leginkább a zsidó származás, a zsidó önazonosság lelhető fel, illetőleg ebből (pontosabban: a holokausztból) fakadóan a nacionalizmustól való zsigeri félelem. A nem-zsidóknál pedig a bűntudat, amely szorosan kötődik a jelenség egészéhez.

Azóta már meggyőződhettem arról, hogy ebben bizony nem tévedtem. Viszont arról is, hogy annál nagyobb ostobaság volt ezt mondanom: az élet néhány területén (például a politikában, a médiában) kívánatos lenne a számszerű (származási) arányok figyelembe vétele. Torzulások ide, „logika”, „igazság” oda, demokráciában az efféle sem nem kívánatos, sem nem lehetséges. Ráadásul a Szovjetunió honi helytartói a nemzetlenítést oly sikeresen hajtották végre, hogy már rég nem csak a százezres zsidóság kisebb-nagyobb része idegenkedett a „magyarkodástól”, „nacionalizmustól”, hanem a többi, sok milliónyi magyar inkább nagyobb, mint kisebb része.
S mindennek tetejében a Népszabadság kapva kapott rajta, hogy a magyar zsidóság félelmeiről és ennek következményeiről szóló okfejtésemet (habár beleegyezésemmel) szinte szóról szóra közölje, ám az olvasóknak eredetileg szánt részletet teljes egészében elhagyja.

Robbant is az „antiszemita” bomba rendesen. „A rendszerváltás után először 1990 tavaszán kezdte valaki politikai értelemben a zsidókat emlegetni” – emlékeztek még tíz évvel később is az egyik országos napilapban. De még pár hete is ezt olvasom a világháló egyik fórumán: VDGy az első „hivatalos antiszemita” .

Mi a helyzet...?

Ma már csak egyedül azért izgat az egész téma – emiatt viszont nagyon – , mert szoros összefüggést látok a rendszerváltozás eddigi időszakának erőteljes antinacionalizmusa és a mostani politikai, gazdasági helyzet között. A minden téren nyomuló balliberális erők szüntelen antiszemitázással, szélsőségesezéssel szalonképtelenné tették mindazokat, akik jó előre látták, hova vezethet a magyar nemzeti érdekek teljes háttérbe szorulása, a pénz, a nemzetközi tőke hitvallóinak korlátlan nyomulása, elszabadulása.

Antidemokratikus (demokrácián túli) eszközökkel szétverték, illetve kikezdték a nemzet egységét, egészséges önvédelmét. Nemzet híján végül könnyedén uralomra juthatott a Gyurcsány-féle demokratúra – a demokrácia látszatát öltő, velejéig népellenes pénz- és tekintélyuralom. Emiatt aztán mi, magyarok, gazdaságilag is, politikailag is végképp padlót fogtunk. Már ami a többséget, a nemzetet illeti. A kiváltságosok jól érezhetik magukat. Egyelőre.

Most aztán nagytakarítást…

Eladósítottak minket, gyermekeinket és még meg sem született unokáinkat is. Ebből a szorító helyzetből csakis a demokrácia és a nemzet kölcsönös (egyszerre történő) erősítésével lehet kimászni.

 Akármilyen hihetetlennek tűnik, erre most kiváló alkalmat és lehetőséget nyújt a gyurcsányizmus tombolása. Amíg a táncos lábú hadovátorok szirénhangja jobban csábít, mint a nemzeti felelősség szigorúbb, szárazabb hangja, addig a tömeg lelkesen maga ülteti saját nyakára kiszipolyozóit. Amikor végre kiderül, hogy a király (táncos lábú hadovátor és köre) meztelen, komoly esély nyílik arra, hogy a tömeg füle a tisztességes szóra lassan megnyíljék, s végre ne csak a politikusi, újságírói vagy értelmiségi szerepben tetszelgő urakra és szolgáikra, királycsinálókra és szerecsenmosdatókra figyeljen oda, hanem a Hegedűs Zsuzsákra, a Morvai Krisztinákra, a Gaudi-Nagy Tamásokra, a Szerdahelyi Szabolcsokra és a Róth Miklósokra (utóbbiakhoz ld.: DEPORT-’56), és mindazokra, akiket most nem soroltam fel, ám ugyanez jellemzi őket: a pártos igazságok helyett a pártok feletti igazságokat kedvelik. Azokat, amelyek valóban a demokráciát, valóban a népet szolgálják, s nem a hatalmasokat és nem a hatalomtechnikusokat. Azokat, amelyek most aztán segíthetnek nekünk kristálytisztán elválasztani az ocsút a búzától, de úgy, ahogy rendszerváltásunk során eddig még soha.

Ha e megvilágosodás egyszer végre eléri majd a kritikus tömeget, s a nép leszavazza Gyurcsányt és köreit, végre elvégezhetjük s el is kell végeznünk az elmaradt nagytakarítást. Tizenhét éve még azt reméltük, hogy a rendszerváltás leginkább azt jelenti, a gonosz rendszer helyett egy tisztességes rendszer jön, s ez majd önműködően elvégzi a kipucolást. Hát nem végezte el! De, mondom, nagy lehetőségünk és nagy szerencsénk, hogy e megbolydult időkben mindenki kénytelen-kelletlen megmutatkozik. Akik pedig ma a Gyurcsányok, Kunczék, Demszkyk, Gergényik pártjára állnak, az ő továbbélésüket segítik elő, azokkal – politikai értelemben – többé nincs miért kíméletesen bánni.

Mindenki mással viszont igen. Aki akár a civil, akár a pártos szervezetekből (legyenek ezek akár szocialista, akár liberális beütésűek) most igazi demokrataként mutatkozik meg, aki szóban és tettel valóban a gyurcsányizmus megfékezésén fáradozik, azzal mind-mind össze kell fogni: egy valóban működő nemzet s egy valóban működő demokrácia megteremtéséért.

…és okos építkezést!

Hogy mikor éri el ez a bizonyos megvilágosodás a jó nép javát, sok múlik a tollforgatókon. Tudomásul kell vennünk, hogy ez az eszementen felgyorsult világ elég bonyolult és elég változékony ahhoz, hogy nehezen lehessen időtálló igazságokat megragadni, kimondani – és főleg: elfogadtatni. Az emberek általában nehezen fogadják el, hogy akár ötven, de akár tíz vagy egy éven át valamit rosszul gondoltak, tehát ilyen értelemben értéktelen, méltatlan életet éltek. Akkor már inkább foggal-körömmel ragaszkodnak téveszméikhez. S méltatlanul tovább támogatják az erre méltatlanokat. Holott ezeknek az embereknek a zöme alapvetően jó szándékú. Ezért az írástudóknak éppen ez lenne az egyik legfontosabb feladatuk: olyat írni és úgy írni, hogy kikezdjék a kész gondolat- és érzelemsémákat. Megértéssel, belátással, s olykor – akár egy repülő – messziről rárepülve a témára, az igazságra.

Csakugyan nem lehetetlen: tíz míves, nem kevésbé tisztességes szépíró többet tudna ma tenni új, remélt világunk felépítéséért, mint ezernyi pártos (vagy túlélési) újságíró. Tíz hiteles művész többet, mint ezer politikus. Egy hiteles politikus többet, mint tízezernyi másik.
Egyetlen olyan tehát, akinek van türelme még demokráciában, tehát népuralomban is az igazságához (és nem a hazugságához, személyes hasznához, ambícióihoz) szoktatni, emelni a népet. Aki nem bóvliként megvásárolni törekszik a népet (az Embert), hanem Isten képmását tisztelve benne, krisztusi hittel tanítja.

Szellemi útravalónak

Nem vagyok vallásos, de érzem Istent. Így-úgy követni igyekszem Krisztust. Mondhatnám, ugyancsak merő önzésből: ha már az embernek megadatott az építés-szépítés lehetősége, miért lelki sivatagok vagy pokoltornácok tervezésével foglalatoskodjon, s miért ne földi mennyországokéval inkább.

Képtársamnak az arcképcsarnokba

Szerencsére sok embert tudnék javasolni – az imént néven nevezetteken túl is – a Magyar Arcképcsarnokba. Annak fő oka, hogy most éppen Maleczki József önépítő nyelvészt és könyvszerkesztőt ajánlom képtársamul, ugyanaz, amiért én egyre többször a mesék birodalmába teszem kirándulásaimat: a szétszaggatott nemzet lelki egyesítéséhez újonnan megfogalmazott és megerősített alapokra van szükség. Olyanokra, mint például egy bizonyítottan hiteles magyar nyelvi rendszer. Nos, igazolhatom, hogy létezhet, s már majdnem létezik is ilyen. Éppen ezen dolgozik Maleczki József. Bármely írásomat vegye kézbe, mintha tisztítótűz járná át. Holott érintetlen marad alkotói szabadságom. S éppen ez volna az, amit ma leginkább meg kellene értetni a magyarság mindenoldali szószólóival: az okos liberalizmus, az okos szabadság termékeny és gazdagító. A elszabadult szabadság ezzel szemben terméketlen és kifosztó. Lehet választani.