V a r g a   D o m o k o s  G y ö r g y     h o n l a p j a


 

Tisztelt Családom

 

nektek

(szüleimnek, testvéreimnek)

 

 

 

Van abban valami csodálatos, hogy Apja meg Anyja… no, hogy mondjam finoman, hogy ne sértsem saját önérzetem… butácskának hisznek engem. Előmászok a sárga cserépkályha melletti rejtekhelyemről, mert éppen eluntam a gondolkodást, a kucorgástól pedig zsibbadni kezdett a lábam, s egy kimért pillantással fölmérem a helyzetet: csak Andris van a szobában. A nagyobbik bátyám. Fakockák egymás hegyén-hátán – ezeket egyensúlyoztatja, egy torony körvonalazódik keze alatt. Odaóvakodok hozzá, mert én már olyan régen építettem utoljára, és hirtelen mozdulattal ölembe kapok néhány kockát, s erőm megfeszítésével szorítom magamhoz őket, úgy hogy még bele is fehéredek.  Andris az elképedéstől szólni se tud. Megáll benne a levegő. Arca elvörösödik, szeméből látom a gyűlöletet áradni, a fejemen érzem ütlegeit. Éppen ideje elkezdeni a figyelmeztetésnek szánt bőgést. Az ütések abba is maradnak, de csak egy pillanatra, annál szaporábban érik aztán nyakamat, fülemet. Torkomszakadtából üvöltök. Ami csak belefér…

– Mit csinálsz, te Káin?! – ront be Anyja a szobába.

Andrist öklével végigveri, engem pedig forró, ziháló ölébe vesz  – engem, az ártatlan  képűt, a semmit nem tudót és semmit nem értőt, a csodálkozó és kék és tiszta tekintetűt.

A baj csak az, hogy Andris olykor úgy megpakol, hogy a fejem sajgását még az sem feledteti, amit ő kap. Már csak azért sem, mert tulajdonképpen megsajnálom őt. Ez egy furcsa érzés nálam, mert ebbe szeretet is jócskán vegyül, és ezt valahol a legbensőmben, homályosan érzem csak, azt tehát, hogy nem kellett volna őt megvernie Anyjának – a fejemből mégsem megy ki egy pillanatra se, hogy ő kezdte az egészet, mert ő ütött először, és nem én. Ha Anyja lerak, mindenesetre odamegyek hozzá. De ő átlát rajtam, mert ő a testvérem és nem az Apja meg az Anyja. Rögtön észreveszi ábrándos ábrázatomból, hogy valami megbocsátásféléért kerülgetem őt, szeretetet próbálok kicsikarni belőle. Mert kedvemet szegi, ha valaki haragszik rám, ha valaki nem szeret. Nyugtalan leszek. Elbizonytalanodok. A dolgok magátólértetődősége, egyszerű tisztasága tűnik el.

Andris hűvösen fordít hátat. Egy darabig még körülötte toporgok, de reménytelen. Átmegyek a másik szobába, Petyót, Gergőt vagy Pannit keresem, hátha megszánnak, hátha megengedik, hogy bennük, törődésükben vigasztalódjak. Legszívesebben Anyja ölébe bújnék, de neki dolga van, túl sok dolga van – mert túl sokan vagyunk testvérek. Ezt én mondom: nem Anyjáéktól hallottam. És én se mindig mondom, csak most, hogy se Anyja, se Apja nem lehet velem.

Petyó is a picurka Pannival van elfoglalva. Ha Anyja látná! Panni már majdnem teljesen meztelen, kezével–lábával vígan kaszálja a levegőt, bugyog belőle a vidámság. Petyó épp a csuromvizes pelenkát ráncigálja ki húsos combjai közül, azon is nagyokat kacag…

Panni olyan aranyos! Ha nincs senki a szobában, akkor teljesen az enyém, csak nekem gügyörészik, csak nekem röhincsél. Oda szoktam dugni az ujjamat kis, rózsaszín tenyerébe, mire ő olyan szeretettel szorítja meg, hogy még az ujjavégei is belefehérednek. Máskor meg bársonyos-meleg szájába nyúlok bele, az is csodálatos! Ahogy szopogatja ujjamat, ahogy furcsán-érdes nyelvével birizgálja a hegyét. És rám nem is ordít emiatt Apja és Anyja se...  Észrevétlenül – most mosolygok – kukucskálnak befelé az ajtórésen, alul Anyja feje, fölül Apjáé, s még azt is hallom, amint Apja simogató keze alatt serceg Anyjának a háta. Én meg, mint aki semmiről sem tud, élvezem az örömadó játékot Pannival.

Apja egyszer azt mondta – nevetve – Anyjának, hogy már szinte beteges ennek a büdös kölyöknek  (fejével felém biccentett) csillapíthatatlan szeretetéhsége. Bár betegnek nem érzem magam, de az valóban lehetséges, hogy a kelleténél jobban ácsingózok egy kis  pátyolgatásra, törődésre, szeretetre. Gergőt is (ő az öcsém, aki a vendégek lelkendezéséből ítélve sárgás szőke hajáról, világos bőréről meg élénkkék szeméről, és nem egészen utolsósorban gyorsjárású eszéről nevezetes) képes vagyok megkeresni, lakásszerte utána kutatni, ha a többiektől már hiába remélem, amire annyira vágyom. Pedig Gergőtől mindenki úgy olvadozik, mint a csokoládéfagylalt a napsütésben, és csak éppen emiatt – én nem.

Tegnap pedig, óvatlanságomban, egyenesen kiadtam, elárultam magam.

A szobában sötét volt, Petyó (tőlem jobbra), Gergő (tőlem balra) és Andris (odébb, a lábam felé) már aludt. Én egy kicsit gondolkodtam. Csikordult az ajtó, bejött Apja és Anyja.  Körülnézhettek, aztán sutyorogtak, utána meg ölelkezni kezdtek. A csöndben jól lehetett hallani, amint Apja puszijaival bebarangolja Anyját. Magamnak is váratlanul – megszólaltam:

– Fázom.

Apja odajött és látta, hogy be vagyok takarva.

– Teljesen a nyakamig takarjál be!

Feljebb húzta a paplant. Majd lehajolt és megpuszilgatta az arcomat meg az orromat. Amikor emelte fel a fejét, belecsimpaszkodtam a nyakába.

– Anyjának több puszit adtál! – szakadt ki belőlem. Hangosan felnevettek. – Nem is olyan hülye ez a gyerek! – mondta vidáman az Apja.

De ez tegnap volt.     

Most ma van: vasárnap.

Odakint gyönyörű, verőfényes tavaszi reggel. Gergő, ha kinyitná a szemét, azt kiáltaná, hogy idő van!, ahelyett, hogy azt mondaná, jó idő van – ezen én mindig nagyot szoktam mulatni. Apjáék is nevetnek ezen, de persze másképp. Elég késő lehet. Az ablakon betörő napsugarak már a nagyasztalra is odalopakodtak, Apja más napokon ilyenkor már tízig számol, hogy kiugrasszon ezzel minket az ágyból. De most vasárnap van – ez tényleg észbontóan csodálatos dolog, csak ne akarna ennek ürügyén mindenki olyan sokáig aludni!  Csak fekszem, fekszem a nagy csöndben az ágyamon, Petyó szuszog, Andris föl-föl horkan, Gergő aprókat piheg, a nap pedig szüntelenül csalogat kifelé. Milyen jót lehetne rohangászni, bujócskázni, vagy a labdával gyertyázni – egyem, kettem, hármam, négyem  , vagy akár még üttörőzni  is egyet! Ehelyett megint az egyedüllét nyomasztó érzését kell tűrnöm. Meddig?! Meddig lehet ezt még bírni?!

Átrakom a kezem a Petyó ágyára. Óvatosan összecsípem az orrát, majd gyorsan visszarántom a karom. Fölkapja a fejét, bódultan rám néz, aztán visszazuhan a párnájára. Másodjára már dühösen felém csap. Nem kísérletezem többet. Gergővel nincs kedvem próbálkozni, Andrissal meg nem merek.

Majdnem elbőgöm magam nagy árvaságomban. Eszembe jut, hogy mi lenne, ha elszöknék, kiszöknék a lakásból, a rétre, vagy még messzebb, a Kiserdőbe? Mindent itt hagynék, s aztán keresnének, mindenki utánam kutathatna, hogy hová bújtam. De még ezt sem tehetem meg, nem… mert elszökni a Gergő szokott! Nem csinálok akkor én ilyet... ilyen butaságot! Hogy Anyjáék sírjanak utánam…?!

Lassú mozdulatokkal fölaggatom magamra ruhámat. A bugyit, az inget, aztán meg a barna nadrágot, amit Petyótól örököltem. A zoknit nem találom. Rémlik, hogy este már az ágyból hajítottam ki, akkor itt kell lennie valahol a nagyasztal lábánál. De nincs. Lehasalok a földre, benézek a székek alá, benyúlok az ágy alatt rejtőző disznóólba, cipők, almacsutkák, cérnaszálak, papírszeletek, fakockák minden mennyiségben, meg még ott van a koszba ágyazva egy kés is, amelyet hiába kerestünk már régóta, no meg zoknik is... De mindegyik piszkos, és egyik sem az enyém. Nincs hideg, semmi szükségem nem volna a zoknira, ha éppen nem azt akarnám elkerülni, hogy Apja rám kiabáljon, mert meztelen a lábam, ezért nagyon tud haragudni...

Jut eszembe...

Csupasz lábamra kapom fel kopott bakancsomat és kibotorkálok a konyhába, onnan az előszobába, majd megállok a kisszoba ajtaja előtt. Semmi nesz. Óvatosan benyitok, az ajtó könyörtelenül megnyikordul, de Apjáék meg se moccannak. Panni is békésen szuszog kiságyában. Melegség önt el, hogy itt vagyok, jóleső melegség, ugyanakkor máris remegni kezdek az izgalomtól, mert tudom, hogy piszokságot fogok elkövetni.

– Apja! – suttogom. – Nem találom a zoknimat!

Milyen nyugodtan alszanak! Anyja arcát kissé összegyűrte az álom, az igaz, de Apja arca, ahogy fejét összekulcsolt karjain, mint egy párnán pihenteti, s tekintete a plafonnal néz szembe, ugyanolyan hévvel sugározza azt az erőt és biztonságot, amely rögtön belénk, gyerekekbe is árad, mint ébren, mint bármikor.

– Apja! Nem találom a zoknimat!

Még álmában összerántja sűrű, bozontos szemöldökét, fényes homlokát zord barázdák törik meg. Kinyitja szemét, mérgesen néz rám, a térdeim azonnal összekoccannak, lélegezni sem merek. Amennyire csak tudok, bánatos, szomorú képet vágok, s ez olyan jól sikerül, hogy még magam is megsajnálom magamat… És egyszer csak észreveszem, hogy az egész már csak játék. Bár Apja homlokáról a redők még nem tűntek el, de én arca minden rezdülését pontosan figyelem, készen az éppen szükséges szerepváltoztatásra, ha kell még bőgni is elkezdtem volna, de látom, szememmel követem, amint a szája szegletéből a szigor elillan s a helyén mosoly bújik ki.

– Mássz az ágy végébe! – parancsolja tettetett szigorúsággal. – Megfoghatod a lábam!

Nem kéretem magam egy pillanatig sem. Máris ott kuksolok a paplan alatti sötétben, kikeresem Apja lábát, és szorosan átölelem. Élvezettel lubickolok a megrekedt, fülledt, lábszagú levegőben, ebben a bódító-izgató légtérben. Meg-megsimogatom az arcom alatt nyugvó meleg lábfejet, és úgy érzem, képes lennék örökre így maradni, és nem lenne nekem akkor soha semmi bajom, és nem hiányozna nekem senki és semmi, senki más, és semmi más, és… és… mit és?

Csak azt akartam közölni: jól érzem magam.

 

Budapest, 1978. április 14.