V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

A törzsi háború természetrajza

– a rendszerváltozás Magyarországán

Két törzs, két média*

A törzsi háború média-hadszínterének jelentőségét az adja, hogy tömegdemokráciában a hatalom megszerzésének és megtartásának legfőbb módja a választók megnyerése (meggyőzése, befolyásolása, manipulálása); a választók „birtokában” a hatalom akár még antidemokratikus (népellenes, diktatórikus) lépéseket (akciókat) is megengedhet magának. A média megszerzésének erős vágya és kísérlete elegendő ok az elhúzódó, nyílt csatározásra: a törzsi háborúzás legfontosabbnak vélt, de mindenképp legjobban szem előtt lévő és legzajosabb hadszíntere a média; nem véletlen, hogy rendszerváltásunk során a háborúra utaló kifejezéseket (pl. „hadállások elfoglalása”) is először ezzel összefüggésben használták.

Amint médiakönyvemben beszámolok róla, 1990. február 28-án a szabad demokraták megütközéssel fogadták azokat a terveket, amelyek a március 15-i ünnep „semlegesítésére és a tájékoztatás csorbítására irányulnak”. A Pozsgay Imre felügyelte Magyar Rádió és Televízió kuratóriuma úgy döntött, hogy a két intézmény fizetett politikai hirdetéseket – meghatározott ideig – nem sugározhat. A Magyar Televízió elnöksége (élén Nemeskürty Istvánnal) pedig felmentette Aczél Endrét a Híradó és A Hét főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV elnökségének tagját bízza meg a főszerkesztői teendők ellátásával.

Voltaképp innen datálható a magyar médiaháború kezdete. Ez az a sajtótörténeti esemény, amikor az újságíró szakma is beszáll a politika médiaküzdelmébe. Ez az az esemény, amely – a politikai ellenzék után – az újságírók jelentős részét is nyíltan eltéríti a „történelmileg logikus” pályáról: a fő csapásirány a kádári rendszer és kiszolgálói bírálatáról áthelyeződik a rendszerváltoztatók jelentékeny erőinek bírálatára. Pozsgay Imre és az MDF a fő ellenség, és Aczél Endre a fő védelmi pont, aki minden kétségtelen kvalitásával együtt a régi rendszer katonája.

„Aczél Endre kirúgásával az MDF-nek és a kormánynak – a korabeli szóhasználattal élve – sikerül jelentős hadállásokat elfoglalni a televízió egyes csatornáján. Emiatt az ellenzék és a szakma jelentős része folyamatosan támadja (az én kiemelésem – VDGy) Pálfy G. Istvánt, még hosszú hónapok után sem fogadják el kinevezését, annak körülményeit. Az ellenzéki kifogás szerint a televízió nem lehet a pártcsatározások eszköze, az újságírói ellenállás amolyan önvédelmi akció – írja Farkas Zoltán, a 16 Óra című közéleti rádióműsor majdani főszerkesztője.

Így kezdődött tehát rendszerváltásunk médiaháborúja, s tart a mai napig, amikor újra a balliberális törzs áll az ország kormánykerekénél. Túlfeszítené e könyv kereteit, ha csak a leglényegesebb eseményről, fordulatokról, összefüggésekről kívánnék is számot adni, amik ez alatt az idő alatt a médiahadszínteret jellemezték (két kötetes médiakönyvem ezeket amúgy is tartalmazza). A média mint különleges hadszíntér természetének, a törzsi háborúban betöltött szerepének bemutatásához elegendőnek ítélem a legutolsó szakasz vizsgálatát: milyen megfontolásokból, milyen médiapolitikával készült a nacionalista törzs vezető pártja a 2002. évi választásokra; mi jellemezte a média és a törzsek viszonyát; milyen szerepet játszott a (két) média abban, hogy a választási kampány minden eddiginél határozottabban és világosabban kettévágta a nemzetet (miközben a törésvonal nem a polgári demokráciákban megszokott értékek és érdekek mentén keletkezett, hanem a saját magyarságunkhoz, saját nemzetünkhöz való különböző viszonyulásunk kifejeződéseként).

Két média

Kormányzása második évében Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette a médiaegyensúly megteremtésének igényét. Ezzel (rendszerváltozásunk időszakát tekintve) új sajtókorszak kezdődött Magyarországon. Egészen odáig tartotta még magát az az antinacionalista erők által sulykolt „politikailag korrekt” álláspont, amely szerint a sajtó a természeténél fogva ellenzéki, a mindenkori hatalom nem szólhat bele a működésébe, nem fordíthat közpénzeket saját sajtó létrehozására, állami hirdetéseket a rokonszenvező sajtó támogatására, ellenben garantálnia kell a sajtópiac szabad működését, a média maradéktalan függetlenségét. „Ha vannak is problémák”, már ami a tájékoztatás tárgyilagosságát, hitelességét illeti, majd „kiforrja magát”: a szabad verseny áldásos hatására a média egészén és az egyes médiumokon belül előbb-utóbb létrejön a kiegyensúlyozott tájékoztatás, hiszen a közönség azokat az újságokat, csatornákat, műsorokat fogja választani a pénzéért, amelyek a legtárgyilagosabbak, leghitelesebbek, legszínvonalasabbak, legszórakoztatóbbak; s a hirdetők, értelemszerűen, ugyancsak itt fognak kikötni.[i]

Nos, Orbán Viktor és a Fidesz egyenesen a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a média valóságának nem sok köze van ehhez az ideához. Amint ezt médiakönyvemben részletesen bemutatom, a sajtó függetlensége kezdetben kimerült abban, hogy igyekezett leválasztani magát a hivatásos hatalomról, önállósodni, saját szakállára politizálni; aztán az első szabad választások után – vonzódásainak megfelelően – sietősen „befeküdt a politika ágyába”[ii]. E vonzódás lényegét pedig úgy lehet a legtömörebben megfogalmazni, hogy „a média balra húz”. Orbánék tudták, hogy a király meztelen. Megtapasztalták, hogy attól a pillanattól, midőn politikai pályájukat távolítani igyekeztek a szabad demokratáktól – akik nemcsak a törvénytelen taxisblokádot üdvözölték, de a Demokratikus Chartában vállalt szerepükkel a MSZP politikai karanténból való kiszabadulását is elősegítették –, az addig hozzájuk oly szívélyes média egyszeriben a szemétkosárba való visszahajítással fenyegette őket. A balra húzó médiának nem volt háborognivalója az antinacionalista exkommunisták közt lehorgonyzó liberálisokon (pontosabban: szabad demokratákon), ezzel szemben egyik napról a másikra az MDF-Fidesz pártszékház-ügylet leleplezésével, no meg Orbán belső ellenzékének dicséretével lett tele, aminek következtében a kegyvesztett párt népszerűsége 1992-93-ban a toronymagas első helyről a töredékére zuhant vissza.

Tartozom annak igazolásával, hogy a magyar média valóban balra húz. A bizonyítást azért kell elvégezni, mert bár egyes médiatípusoknál a vállalt hovatartozás és a statisztika segítségével cáfolhatatlan adatokhoz (arányokhoz) jutunk (ld. például az országos napilapokat: Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava – s velük szemben egyedüliként a Magyar Nemzet), az elektronikus médiában (mind a közszolgálatiban, mind a kereskedelmiben) kevésbé nyilvánvalóak a személyes és intézményes kötődések. Ahol viszont ugyancsak számokkal igazolható a közvetlen piaci megfontolások háttérbe szorulása, a szabad verseny korlátozása, az a hirdetési piac: az eredendően internacionalista (terjeszkedő) hajlamú nemzetközi tőke (akárcsak a hazai antinacionalista tőke) látványosan elkerüli a nemzeti – vagyis az ő fogalmai szerint nacionalista – beütésű sajtóorgánumokat, sutba vágva közvetlen piaci érdekeit (viszont kétségkívül szem előtt tartva a közép- és hosszú távúakat). A Magyar Nemzet eladott példányszáma ma már több mint kétszerese a Magyar Hírlapénak; a Magyar Hírlap hirdetési bevétele ezzel szemben többszöröse a Magyar Nemzetének.

A balra húzásra, a liberális elfogultságra – a számszerűsíthető közvetleneken túl – két közvetett, habár igen alapos bizonyítékunk is van. Mindkettő forrása ugyanaz a könyv: Médiahazugságok[iii]. Ennek szerzője, Bernard Goldberg minden kétséget kizárólag (tételesen) igazolja, hogy még a sajtószabadság sokat dicsért hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a legnagyobb médiumok hírműsorainak (!) munkatársai önként és dalolva (tehát nem valamiféle összeesküvés részeként, csupán a „politikailag korrekt” felfogáshoz „magától értetődően” igazodva) előnyben részesítik a balos (demokrata) eszméket és személyeket a jobbos (republikánus) eszmék és személyek ellenében, értelemszerűen az igazság (valóság) kárára. Erről a tényről a jobboldal eddig is bőségesen írt és nyilatkozott, de ellenlábas lévén, kevés hitelességgel és meggyőző erővel. Goldberg viszont maga is a legnagyobb balra húzók egyikének, a CBS televíziónak a veterán riportere, s megfigyelései közzétételekor kellőképpen népszerű és megbecsült ahhoz, hogy hozzájárulhasson a valóság kiderítéséhez és széles körben való elfogadtatásához; no meg saját kirúgásához.

„Nézd, Bernai – mondta a CBS News elnöke –, persze, hogy van liberális elfogultság a hírekben. Minden tévécsatorna balfelé húz” – emlékszik vissza a könyv szerzője. S hozzáteszi: „Olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha azt akarná ezzel kifejezni: »Ne hülyéskedj, mindannyian tudjuk ezt – az egész átkozott világ tudja ezt.«„

Ez azonban egyelőre még csak az amerikai média magatartásáról (alapvető vonzódásáról) állít ki hiteles képet, nem a hazairól. Nagy szerencsénk, hogy nálunk, a mi balliberális táborunkban is akadnak olyan bátor újságírók, akiknek a táborukhoz való idomulásuknál fontosabb az igazság kimondása. A szóban forgó könyv előszavában Seres László, a Népszabadság és az Élet és Irodalom jeles szerzője a következőt veti fel: „…miért van az, hogy bizonyos hazai sajtómunkások is kizárólag a saját ballib világnézetüket tartják »normálisnak«, a tőlük eltérő nézőpontokat vagy (jobb esetben) lenézik, vagy (rosszabb esetben) nem is vesznek róluk tudomást. Miért van az, hogy a balliberális értékvilág csak jó és morális, a jobbliberális, horribile dictu: jobboldali értékvilág csak és kizárólag rossz, immorális lehet?”

Nincs itt a helye, hogy választ keressünk Seres kíváncsi – és valóban érdekes – kérdésére; számunkra, továbblépésünkhöz elegendő a tény rögzítése: a magyar média tendenciózusan balra húz, akkor is, ha éppen jobboldali koalíció van kormányhatalmon, akkor is, ha éppen baloldali. Az elvileg politikailag független, mert „csak” a pénzre utazó kereskedelmi tévék többségére ez ugyanúgy igaz, mint a közszolgálati médiumok legtöbb munkatársára.

Példa gyanánt érdemes megfigyelni az egyik kereskedelmi csatorna Heti Hetes című, közkedvelt tévéműsora hangvételének változását. Orbán Viktorral (pártjával, kormányával, és általában a nemzeti – „nacionalista” – szellemiséggel-retorikával) szemben rendre olyan ellenségesnek, helyenként közönségesnek (mondhatnám: alpárinak) bizonyult, hogy az RTL Klub vezetői – a várható újabb Fidesz-győzelem fenyegetésében – jobbnak látták, ha szüneteltetik a műsort. A törzsi háborúskodás – ez esetben az Orbán elleni utálkozás és gyűlölködés – ízére rákapott nagyközönség, akárcsak a balra húzó sajtó, hallani sem akart azonban a felfüggesztésről, egyenesen a sajtó- és szólásszabadság eltiprását látta benne (miközben szorgalmasan követelte a jobboldali, Lovas-féle Sajtóklub ATV-n látható műsorának azonnali betiltását). A Heti Hetes tehát maradt, s maradt a kormányváltás után is; így derülhetett ki, hogy az új – antinacionalista – hatalommal szemben ennek a csapatnak nincs igazán mondanivalója. Nem csoda. Hiszen ugyanahhoz a nacionalizmustól, szélsőjobboldaliságtól rettegő, vagy a fennhéjázónak, hamisnak ítélt nemzeti eszméket egyszerűen csak megvető, észből vagy szívből utáló nagy törzshöz tartoznak.

Ami itt számunkra – a két média létrejötte-létrehozása szempontjából – igazán fontos és lényeges, hogy Orbán Viktoréknak kormányra kerülésük pillanatában fel volt adva a lecke: mit kezdjenek ezzel a balra húzó médiával, ha el akarják kerülni, hogy egy nem választott hatalmi ág döntse el a majd 2002-ben esedékes választásokat. Hogy világos legyen: nem (volt) magától értetődő, hogy melyik út mellett határoznak. Hiszen a balra húzás, mint rámutattam, véletlenül sem azt jelenti, hogy a teljes – ez esetben – magyar média összes munkatársa, vagy akár csak a többsége, egy nagy összeesküvés részeként tudatosan és örökre elkötelezetten besorolódik (beépül) a balliberálisok (antinacionalisták) táborába. Újra csak elkerülve, hogy az okok elemzésébe belemélyedjünk, oszthatnánk azt a kényelmes álláspontot, hogy a magyar balra húzás legfőbb oka és magyarázata a negyvenöt évig uralkodó kommunista-szocialista rezsim, s az a tény, hogy újságíróink zöme abban a korban kezdte pályáját és felemelkedését. Csakhogy javarészt ugyanilyen újságírók közreműködésével alakult ki ez eddig nem létező jobboldali, nemzeti újságírás is; másfelől ott van Amerika példája, ahol egyetlen évig sem uralkodott a kommunizmus. Csupán a liberalizmus. A másik antinacionalizmus. A liberalizmus-antinacionalizmus ma a globális (egyvilágú) világ meghatározó eszméje, ezért tudja nagy mértékben befolyásolni a nyilvános közgondolkodást, tudja megszabni a „politikailag korrekt” normatívákat, a szalonképesség fő kritériumait. Balra húzó hazai újságíróink zöme e „haladó”, „korszerű”, „felvilágosult” eszmevilághoz csatlakozik (kötődik), s csupán egy kis hányada az, amely a korábbi uralkodó elit részeként voltaképp régi hatalmához, tekintélyéhez, befolyásához – norma meghatározó kiváltságához – ragaszkodik az amúgy jócskán megváltozott körülmények között is. Éppen e „menthetetlenek” viszonylag kis száma, s a zöm alapvető jóhiszeműsége folytán következhetett be az a kisebb csoda, hogy balra húzás ide vagy oda, a határozottan jobbra tartó Fidesz győzött az 1998. évi választásokon. Bár szavazói megnyerésében kétségkívül szerepet játszott az értelmiségi véleményformálókra erőteljesen ható, jobbára óvatos Magyar Nemzet, valamint az összeomlani készülő Új Magyarország újságíróiból összeverbuvált, sebtében összetákolt, radikálisabb hangvételű Napi Magyarország, a „kisebb csoda” nem emiatt, hanem a jóhiszeműek jóvoltából következett be. Akik a szélsőségességgel, antiszemitizmussal, horthyzmussal, nacionalizmussal, csurkizmussal megvádolt MDF ellen az első kormányzati ciklusban teljes erőbedobással küzdöttek, ugyanakkor nem igazán lelkesítette őket a Horn-vezényelte régi társaság második ciklusbeli tündöklése, pontosabban bukdácsolása sem – szívesen szavaztak hát magukban a mégiscsak liberális gyökerű, ifjú generációra, s ezt a vonzalmukat a médiában, az akkor esedékes választási kampányban sem rejtették véka alá (ami ezúttal nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint hogy nem fogtak a Fidesz módszeres, igaztalan lejáratásába). Ezt látva és tudva, teljesen jogosan merül fel a kérdés, miért félt a Fidesz attól, amitől; miért nem bízott továbbra is a jóhiszeműekben; miért nem megnyerni akarta továbbra is a médiát, ahelyett, hogy az egyensúlyteremtés jegyében nekiáll újságokat, csatornákat, műsorokat, felügyeleti pozíciókat gyűjtögetni magának, innen-onnan (mindenekelőtt a közszolgálati rádióból, televízióból) kiszorítva azokat, akik nem az ő kedvére táncolnak?

A szemétkosárba való visszahajítás szorító emléke csak az egyik ok volt. A másik: a sajtóban ellenük újra feltámadt zsigeri (mert voltaképp indokolatlan, alaptalan, irracionális) gyűlölet, kormányzásuk szinte legelső pillanatától. A közélet akkori megfigyelőjének az az érzése támadt, hogy ezt már átélte egyszer: igen, szegény megboldogult Antall József miniszterelnöksége idején, amikor a médiában megszólalók időnként jobban hasonlítottak felelőtlenül robbantgató szellemi terroristákra, semmint a tárgyilagos tájékoztatást felelősséggel űző újságírókra vagy a szavukért felelősséggel tartozó értelmiségiekre. Nem véletlen, hogy említett médiakönyvemben az első kormányzati ciklus időszakát (pontosabban az erre eső médiakorszakot) az „Akciózások kora”, az Orbánékkal kezdődő időszakot pedig a „Déjà vu-k kora” megnevezéssel jelöltem. Utóbbinál bemutattam egy csokorra valót Tóth Gy. Lászlónak, Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójának igen beszédes címmel megjelent gyűjteményéből: Politikailag korrekt. Balliberális eszmefuttatások határok nélkül [iv]. Tekintettel bizonyító erejükre, itt is feltétlen idéznem kell őket:

„Bizony Eleknek, Csurkának egy a hangja: a másik oldal egzisztenciális megsemmisítésével fenyegető halálos hang. Persze nem elhanyagolható különbség, ha azt vesszük, hogy ez utóbbihoz rosszabb idegzetű honfitársaim joggal asszociálhatják a Dunába lövetés vészkorszakbeli képeit…” (Ludassy Mária, Élet és Irodalom, 1998. május 29.)

„…a honi jobboldal történetének a nacionalizmus és a rasszizmus szerves része, és különösen bravúros sebészi teljesítmény szükséges a rút burjánzások kimetszéséhez, hiszen lehet, hogy a beteg egylényegű a daganatával. Vele és általa él.” (Gerő András, Népszava, 1998. május 26.)

„Tudom, hogy valamennyiünknek van egy becsomagolt bőröndje, minden eshetőségre. Nem mondom, hogy csomagoljanak ki, hogyan is merném. De talán annyit mondhatok, hogy az ajtó mellől tegyék fel a szekrény tetejére.” (Lengyel László, Népszava, 1998. június 6.)

„…igenis lényegi a különbség a MIÉP-et is befogadó jobboldali egység és a Munkáspártot is befogadó baloldali egység hirdetése között. Az előbbi népellenes politika uralmát vezetheti be, az utóbbi egy markáns szociáldemokrata politikai előfeltétele.” (Gadó György, Népszava, 1998. szeptember 21.)

„Valami középút kell az elnyomás és a között a már-már mazochista mamlaszság között, amelyet a Horn-kormány – sajnos vesztére – ezzel a bandával szemben tanúsított.” (Szalai Pál, Magyar Narancs, 1998. október 8.)

„… egy igen fiatal, összeforrott, célratörő csapat, megszerezte a kormányalakítás lehetőségét. A fordulatos magyar történelemben egyszer került sor valami hasonlóra – igaz, nem demokratikus választás útján –, éspedig 1919 tavaszán, amikor a magyar kommunisták frissen alakult, ugyancsak összeforrott, igencsak célratörő, s éppen ilyen fiatal csapata (Kun Béla 33 éves volt, Lukács György 34, társaik hasonló korúak)… hatalomra kerültek.” (Litván György, Élet és Irodalom, 1998. június 5.)

„… az ember megalapozhassa egy nép jövőjét, nota bene egy olyan népét, amelynek ízlése, a közszereplőket illetően, valahol a horthysta megyeházák meg a KISZ KB folyosói között formálódik ki félúton.” (R. Székely Julianna, Magyar Hírlap, 1998. május 27.)

„Szóhasználatukban a polgár szó már jó egy éve ugyanolyan tartalmatlan töltelékszó, mint volt korábban a magyar. Ugyanazt jelenti mindkettő: semmit.” (Szabó Miklós, Népszava, 1998. június 6.)

„A Fidesznek nincs kulturális háttere, nincs egy írója, nincsenek markáns történészei.” (Bojtár B. Endre, Kovács Kristóf, Magyar Narancs, 1998. május 14.)

A kellőképpen tárgyilagosságra törekvő, elfogulatlan elemző számára világossá válik, miben is állt a döntési helyzet lényege. A balliberális sajtónak ez a támadása nem a demokráciákban szokványos érdekkülönbségeknek, hanem a sokkal mélyebben húzódó törzsi (nacionalista-antinacionalista) ellentétnek a tükröződése. Pedig – mint korábban kifejtettem[v] – a Fidesz nem „zsigeri” okokból kötött ki az ún. nemzeti oldalon; mint jellemzően pragmatikus, modern pártot, nem annyira kötődések vonzották, mint amennyire taszítások terelték arrafelé: nem volt vevő sem az univerzalista, antinacionalista liberalizmusra, sem az internacionalista posztkommunizmusra (utóbbi akármennyire is maszkot és lényeget váltott a szabadpiacos kapitalizmus hű támogatójaként).

A valódi demokratikus, liberális eszmeiségét továbbra is egyértelműen őrző Fidesz semmilyen tekintetben nem szolgált rá az antiszemitizmus, rasszizmus, nacionalizmus vádjára. Sándor György „humoralista”, aki nyíltan vállalja, sőt – vágyott hídszerepe folytán – egyenesen demonstrálja zsidó származását és katolikusságát, még 1991-ben ezt mondotta A Hét műsorában: „Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel.” A Fideszt a balliberális média ártatlanul vádolta meg. Az antiszemitizmussal (és „társaival”) való nyilvános megbélyegzés (megszégyenítés) a legsúlyosabb, egyben legkivédhetetlenebb támadási formula a politikai küzdőtéren. A Fidesz megértette, hogy nem remélhet kegyelmet: a balliberális sajtó törzsi harcosai fogják megszabni a média nagyobbik felének hangvételét; a jóhiszeműek jobbik esetben csodálkozva, értetlenül hallgatnak, rosszabbik esetben rácsatlakoznak a „politikailag korrekt”-ként eladott, valójában durva, szélsőséges hangütésre.

S ez itt a lényeg: az ártatlanul (legalábbis saját vélekedése szerint minden alap nélkül[vi]) megtámadott Fidesz szemszögéből a magát mértékadónak beállító balliberális média semmivel nem tűnt kevésbé szélsőségesnek, mint a szélsőségesség vádjával folyamatosan illetett „nemzeti” („nacionalista”) sajtó.[vii]

A mértékadó balliberális sajtón belül is az egyik legkiegyensúlyozottabb és legtekintélyesebb HVG például 1993. novemberében a következő kérdést tette fel Szájer Józsefnek, abból az alkalomból, hogy a Fidesz országos választmányának elnökévé választották: „Egy cseppnyi lelkiismeretfurdalása sincs, hogy Fodor Gábor testén – még drasztikusabban a »hulláján« keresztül jutott ebbe a pozícióba?”[viii]

Fidesznek a nemzeti tábor felé való nyitását, e nagy, de voltaképp alaktalan, szervezetlen, s legalább ilyen mértékben csalódott és kiábrándult törzsnek tett gesztusait (üzeneteit) érzékeny fülek és lelkek figyelték és fogadták. E törzs (hazafias) lelkesedésre hajló tagjait mélyen sértette, hogy a mérvadónak, szakszerűnek, korszerűnek hangoztatott balliberális média és politika az ő magyarságuk és nemzetük iránt érzett erősebb kötődésüket bűnként tálalta mind a hazai nagyközönség, mind a külvilág elé. Ez a sérelem fogalmazódott meg abban a gyakran hangoztatott panaszban, hogy saját hazánkban (Magyarországon!) szégyellnünk kell, hogy magyarok vagyunk; lepleznünk kell magyar érzelmeinket, magyar kötődéseinket. Mint ahogy vérig sértette ugyanezt a tábort (törzset) a pápalátogatás „cápalátogatás”-nak nevezése, a Szent Koronához biggyesztett két maszturbáló angyal (egy folyóirat címlapján), vagy épp a korona helyett javasolt micisapka (a nemzeti címeren); s főleg az, hogy a mérvadónak kikiáltott média ezeket a bántó megnyilvánulásokat sose kezelte szélsőségesként. Nem csoda, hogy amikor – az 1998. évi választásokhoz közeledvén – Orbán Viktor a túloldaliak közül először nyilvánította ki kétségeit a tekintetben, hogy az SZDSZ politizálása kellőképpen nemzeti-e, s valóban a haza érdekeit szolgálja-e; vagy amikor erős tárgyalási, sőt, együttműködési hajlandóságot mutatott nemcsak az Magyar Demokrata Fórummal, de a történelmi egyházakkal, különösen a katolikussal, a széteső Kereszténydemokrata Néppárt mérsékeltjeit pedig befogadta soraiba; vagy amikor intenzív kapcsolatépítésbe kezdett a határon túli magyarság képviselőivel; nos, a nemzeti tábor nem egyszerűen figyelemben, érdeklődésben részesítette, hanem kifejezetten hálát mutatott iránta, ráadásul egyre több szeretetettel, egyre nagyobb rajongással. Akik korábban szívesen kiabáltak kígyót-békát a Fideszre, előbb nemes ellenfélként, később barátként, egy idő után pedig a nemzeti becsület megmentőjeként tisztelték. Amikor tehát Orbán Viktorék ott álltak a döntés előtt, hogy továbbra is bízzanak-e a baloldali sajtóban, támaszkodjanak-e az ottani jószándékúakra, vagy ehelyett (a médiaegyensúly megteremtése címén) a másik (nemzeti) oldal sajtóját erősítsék, akkor a kérdésnek egyáltalán nem volt olyan optikája, hogy egy mérsékelt és mértékadó sajtó helyett kellene egy szélsőségeset választani. Próbálja ki a kedves olvasó: tudja-e mértékadónak gondolni és érezni azt, aki folyamatosan becsületébe gázol, és tudja-e szélsőségesnek azt, aki magasztalja. Orbánék persze tisztában voltak azzal, hogy ettől még a teljes baloldal attól fog visszhangzani, az ország miniszterelnöke „köztudottan szélsőjobboldali, antiszemita” sajtóorgánumokat (Vasárnapi Újság, Magyar Demokrata) támogat, tisztel meg és hitelesít szerkesztőségi látogatásaival, interjúival. Miközben a túloldal neves kereskedelmi csatornáinak éveken át egyetlen nyilatkozatot sem volt hajlandó adni. Nyilvánvaló volt gesztus és szándék: Orbán Viktor és a Fidesz teljesen tudatos politizálással egyfelől eleve lemondott az antinacionalista baloldal megszerezhetetlennek tűnő szavazatairól, ennek volt folyománya a baloldali hadállások ellen indított „egészpályás letámadás”; másfelől minden jobboldali szavazatot igyekezett magának beseperni, ennek (is) volt köszönhető az egyre radikálisabb nemzeti retorika (amelynek révén végül még a MIÉP-nek álló szavazatok nagy részét is sikeresen magához terelte). A középen álló, meglehetősen ingadozó tömeg szavazatainak begyűjtésére pedig az erőteljes kormánypropaganda szolgált volna: az elmúlt négy év eredményeinek – és „helyes” választás esetén további négy évek kilátásba helyezett sikereinek – hangoztatása a közszolgálati csatornákon (és nem kevésbé a különféle, közvetlenül a választópolgárokhoz eljuttatott reklámkiadványokban).

A Fidesz markáns politikájának eredményeként markánsan kettévált a magyar média. Az egyik (kisebbik) fele többé-kevésbé nyíltan a Fideszt támogatta. A Napi Magyarország és a régi Magyar Nemzet összevonásával létrehozott, állami hirdetésekkel megtámogatott új Magyar Nemzet többé-kevésbé betöltötte feladatát: világos elkötelezettségével egybegyűjtötte, összetartotta s a Fideszre hangolta a nemzeti érzelmű értelmiség sem nem túl radikális, sem nem túl liberális véleményformálóit. Ugyanezt a ráhangolást a radikálisabb („szélsőségesebb”) körben elvégezte a Magyar Demokrata, a mérsékeltebb („liberális”) körben elvégezte a Heti Válasz. Sokat elárul a Fidesz eltökéltségéről – s bizonyos értelemben lelki állapotáról: kérlelhetetlen ellenségei boldog megfricskázásáról – az a tény, hogy a két hetilap nemcsak hogy jelentős pénzeket kapott működéséhez és fennmaradásához, de a nemzeti örökség részét képező budapesti Andrássy úton jutott – szinte egymással szemben – irigylésre méltóan szép villához.

A kereskedelmi tévékkel és rádiókkal szemben a Fidesz a Magyar Televíziónál és a Magyar Rádiónál építette ki hadállásait. Ebben kezére játszott a MIÉP is, amely – ellenzékiségére hivatkozva – ugyanannyi helyet követelt magának a közszolgálatot felügyelő kuratóriumban, mint az MSZP; ha ez teljesül, a döntnöki szervezetben többségbe kerültek volna a Fidesszel szavazók, ezért az MSZP és SZDSZ inkább bojkottálta az ellenzéki közös jelöltállítást; a bíróság döntése alapján azonban a csonkakuratórium léte és működése ugyancsak törvényesnek bizonyult.

A Magyar Televízió és a Magyar Rádió fontosabb vezető posztjait a Fidesszel rokonszenvezők töltötték be. A választások küszöbén Orbánék elérték, hogy az egyik leghallgatottabb, a Fidesszel viszont nem éppen rokonszenvező rádióműsor, a Beszéljük meg – műsorvezetőjével, Bolgár Györggyel együtt – távozzék. A miniszterelnök ugyanakkor a kormányzás második két évében két ízben is meglátogatta a Vasárnapi Újságot. Ezzel, és nyilvános – ugyancsak balra fricskázó – dicséretével („kedvenc rádióműsorom”), nem kevésbé pedig Lakatos Pál eltávolíttatásával elérte, hogy a leghallgatottabb magyar rádióműsor a MIÉP helyett vagy mellett leginkább a Fidesz híveinek (potenciális szavazóinak) számát szaporítsa. A szokásos szerda reggeli interjúk a közszolgálati rádióban pedig elsősorban a habozókat voltak hivatottak megnyerni a kormány és politikája – rajtuk keresztül pedig a Fidesz számára. Ugyanezt szolgálták a Magyar Televízióban kevésbé rendszeresen sugárzott beszélgetések, s az annál rendszeresebb híradások a kormány népszerű (illetve népszerűsítésre alkalmas) határozatairól, programjairól, tetteiről.

A számottevő rádió és tévécsatornák többsége tehát vagy az egyik, vagy a másik oldalra került, akárcsak az országos sajtó különféle reprezentánsai, a napilapoktól kezdve a hetilapokig. A két választás között általában mértékletességre, tárgyilagosságra és sokszínűségre törekvő kevéske sajtóorgánum, mint amilyen például a Népszabadság, a választásokhoz közeledvén ugyancsak propagandalappá lényegültek, s ezzel a Magyar Nemzethez váltak hasonlatossá. A kérdés nem úgy tevődött fel, hogy melyik párt, hanem melyik oldal fog, illetve melyiknek kellene nyerni. A baloldali médiatúlsúly mellett a „legkedveltebb napilap” az utolsó pillanatokig megengedhette magának, hogy önállóságát őrizze: kevésbé a balliberális tábortól (törzstől), jobban a pártoktól. Mint az egyetlen olyan országos, minőségi (értsd: nem bulvár) politikai napilap, amely valóban csak a (bár kétségtelen, torz) piacról él (azaz magas példányszámának és a bőséges hirdetéseknek köszönhetően), általában minden más versenytársánál többet ad a tárgyilagosságra, legalábbis az elfogulatlanság látszatára. Szemben vele a Magyar Nemzet a nacionalista tábor egyetlen országos napilapja, amelyik a rá nehezedő felelősség és ideológiai nyomás alatt inkább csak a formai korszerűsödésig tudott eljutni, szellemiségében megújulása pillanatától végig meglehetősen zárt (egysíkú) maradt: Fidesz- vagy kormánykritikát a véleményoldalakon még nyomokban sem lehetett felfedezni. Nos, a választási küzdelem oly mértékig kiéleződött, oly mértékig törzsi háborúság jellegét öltötte, hogy a két tábor médiájának efféle finom különbségei a hajrára teljesen eltünedeztek.

Egyetlen jelentősebb tévécsatornáról mondható el, hogy igyekezett egyszerre két vasat tartani a tűzben[ix]. Ezt pedig a Magyar ATV. Reggeli műsora, a Nap-Kelte – amely azokon a területeken, ahol az adás egyáltalán fogható volt, magasan a legnagyobb nézettséggel dicsekedhetett –, eddigi kalandos élete során (több csatornát is megjárt) mindig erőteljesen törekedett a legkülönfélébb vélemények bemutatására, ütköztetésére. Még ha korlátozott számban is, de olyan (jobboldali) újságírók juthattak szerephez (képernyőre), akik másutt „szélsőségességük”, „szalonképtelenségük”, netán „antiszemitizmusuk” miatt a legkevésbé sem voltak kívánatosak. A Magyar ATV tulajdonosa ugyanezt a műsorpolitikát igyekezett kiterjeszteni az egész csatornára. A demokrácia tizenkettedik évében azonban – különösen a választások árnyékában – lehetetlen volt elérni, hogy olyan sajtófórumot szervezzenek, amelyben kiegyenlített szerephez jut bal- és jobboldal: az előbbi antiszemitázó (olykor nyilasozó) médiakatonái az utóbbi előszeretettel kommunistázó toll- (pontosabban: fegyver-)forgatóit egyszerűen szalonképtelennek – azaz vitára is alkalmatlannak – minősítették. Éppen ezért bekövetkezett az, ami még a kádári időkben sem: a véleményformálásban döntő szerepet játszó médiaelit – csatlakozva a politikai, közéleti megoszláshoz – két különálló részre oszlott, amelyek teljesen elzárkóztak a párbeszédtől, eszmecserétől. Ugyanazon a csatornán egyik nap (hétfőn) az éppen ellenzéki, antinacionalista médiaharcosok Újságíróklubja futott, másik nap (pénteken) pedig az éppen kormánypárti nacionalisták Sajtóklubja. Más napokon pedig jobbára ugyancsak az antinacionalisták villoghattak; nem véletlenül hívta-hívja a népnyelv Juszt-tévének a Magyar ATV-t. (A választási kampány során a balra billenést még jobban elősegítették a Soros György finanszírozta, kormányellenes fizetett műsorok.) Demokráciánk kezdetlegességét bizonyítja, hogy a baloldali hegemóniához szokott politikusaink, hangos véleményformálóink képtelenek voltak elviselni az egyetlen – annál hatásosabb – jobboldali tévés sajtófórum, a Lovas István vezette Sajtóklub létezését, és főleg, rendkívüli népszerűségét. Olyan nyomást gyakoroltak a csatorna tulajdonosára a műsor megszüntetése érdekében, hogy az különböző ürügyekkel (pl. Bayer Zsolt szereplésének felfüggesztetésével, illetve ennek követelésével) többszöri kísérletet is tett erre (amely törekvése azonban, tán nem véletlenül, csak a Fidesz választási veresége, a szocialisták győzelme után vált eredményessé). Egyáltalán nem állítható, hogy a Sajtóklub önmagában megfelelt volna a kiegyensúlyozott, tárgyilagos tájékoztatás követelményének; az viszont annál inkább, hogy a balra húzó médiával szemben az egész nyilvánosság kiegyensúlyozottabbá válása szempontjából fontos szerepet töltött be. A demokráciától, sajtószabadságtól várt termékeny nyilvánosság, amelyben az egymással feleselgető-vitatkozó eszmék és igazságok jótékonyan serkentik, gazdagítják egymást, egyelőre az ideák birodalmában maradt.

Első választás: háború

Másutt (ld. a Háborús helyzet című fejezetet) példák segítségével igyekszem igazolni, hogy a 2002. évi országgyűlési választás valóban törzsi háború jellegét öltötte. A háborús jelenetek javarészt – értelemszerűen – a nagyközönség szeme láttára és füle hallatára, a médiában zajlottak. A két média (médiahadtest) ugyanakkor valamelyest más-más szerepet töltött be.

A baloldali média szerepe teljesen a szokásos volt: szolgálatkészen besegített a balliberális mondandó artikulálásába, a jobboldali mondandó (üzenetek) egyoldalú (lehetőleg taszító) megjelenítésébe. Ugyanezt elvégezte a jobboldali média is, értelemszerűen fordított alapállásban (a jobboldalit artikulálta, a baloldalit torzította); de ezen túl valami mást, többet is tett. Mielőtt erre kitérnénk, leszögezem: a 2002. évi országgyűlési választások eredményeinek alakulásában, a szocialisták győzelmében nem a baloldali média, hanem a politika játszotta a főszerepet. Ugyanakkor a jobboldali médiának kulcsszerep jutott abban, hogy a Fidesz kis híján újra megnyerte a választásokat; amit úgy is értelmezhetünk, hogy ha Orbán Viktorék nem tesznek határozott lépéseket a médiaegyensúly megteremtésének irányában (ha nem foglalnak el és nem teremtenek maguknak média-hadállásokat), akkor esélyük sem lett volna saját biztos szavazóbázisuk megerősítésére, s végső pillanatban a teljes mozgósítására.

Minden kettéosztottsága ellenére a hírek szintjén a magyar média többé-kevésbé betölti tájékoztató funkcióját – a bár felemás, mégis létező versenyhelyzetnek köszönhetően. A szocialisták győztesnek bizonyuló kártyája, a sikeres kormány (kormányteljesítmény) képét romboló erős negatív kampány (pl. az ún. kedvezménytörvénnyel összefüggésben a huszonhárom millió román munkavállaló beözönlésével való fenyegetés) a média teljes keresztmetszetében (ha úgy tetszik, mind a két médiában) teret kapott. Akárcsak a szabad demokraták Lop Stop-féle, intenzív, lejárató kampányakciói. Vagy a szélsőjobb előretöréséről, az antiszemitizmus fellángolásáról szóló fenyegetések: „A MIÉP a Fidesz rohamosztaga” – , hangoztatta az MSZP egyik frontembere, s hangja eljutott mindkét médiába. Ahogy a „pozitív üzenetek” is, azaz a gondosan egymásra licitáló – összességében teljesíthetetlen – ígérethalmazok. Miközben, kétségkívül, mindkét média vonakodott attól, hogy a saját táborbeliekről kiderült „disznóságokat” „ragozza” (egyik oldalon pl. Orbán Viktor édesapjának bányaügyét, a másik oldalon Medgyessy Péter lobbizását a Gresham-palota dolgában); a tények, illetve megnyilvánulások teljes elhallgatására azonban többé se itt, se ott nem nyílt mód.

Mi volt az a többlet, amit az országgyűlési választáskor a „nemzeti” média nyújtott? Amin kis híján megfordult a választás eredménye?

Az első fordulóban – az egészen mást jósoló közvélemény-kutatási adatok ismeretében – váratlan vereséget szenvedett a Fidesz MPP, illetve a „nemzeti” oldal. Orbán Viktorék mindent egy lapra tettek fel: demonstrációkkal megmozgatni a jobboldal tartalékait. Nos, hogy ez valóban sikerült, s csaknem győzelemre vezetett, abban két, egymástól gyökeresen különböző kommunikációs közeg játszott meghatározó szerepet. Az egyik a kormány által – áttételesen – ellenőrzött közszolgálati szféra, ezen belül különösen a Magyar Televízió, amely teljes egészében közvetítette a lelkes és lelkesítő (az ellenfeleket annál jobban rémisztő) felszólalásokat, demonstrációkat, mozgósításokat. A másik a magánszféra, ezen belül pedig az internetes és mobiltelefonos elektronikus levelezés, amelyek révén olcsón és gyorsan lehetett értesíteni ismerősöket és ismerősök ismerőseit.

Második választás: ígéretes csend

Az önkormányzati választásokra az ország túl volt az első száznapos, osztogató kormányprogramon, túl a közszolgálati televízió kormány általi elfoglalásán, túl a Lovas-féle Sajtóklub megszüntetésén, s olyannyira megemésztette a Medgyessy Péter miniszterelnök titkosszolgálati múltját is, hogy többszörösen érintett kormányfőnk a politikusok népszerűségi listáján az élbolyba ugrott. A balra húzó média ismét felvette régi jó szokását, a kormányhatalom helyett az ellenzéket, kiváltképp Orbánt és a Fideszt támadta, de az októberi választások eredménye szempontjából ennek már nem volt különösebb jelentősége. Főszerepet csak akkor és úgy játszhatott volna a politikával szemben, ha egyöntetűen s kérlelhetetlenül kiáll a miniszterelnöki múlt (elhallgatása) ellenében; tudomásul kell azonban venni, hogy ez a média ugyanabban a múltban gyökerezik. Így a döntő szót a politika, s a száz napokra fogékony választók mondták ki. A nemzeti jelképek mentén vívott törzsi háború elcsendesülni látszott. Tán azért, mert jóléti ígéretekre a nemzeti retorika nem tud mit mondani? Vagy mert saját média hiányában nem volt mivel mondani?

* Ennek a fejezetnek az eredeti változata a Demokrácia Alapítvány felkérésére készült, Két törzs, két média, két választás – és egy háború címmel megjelent a Politikai Évkönyv 2002 kiadványban.