V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a

Fittyfirity Baráti Kör

Lélekáradás.

Dobán alakult meg az első Fittyfirity Baráti Kör

Egy szilágysági falucskában – Zilahtól 15 km-re, Tövisháton – alakult meg az első Fittyfirity Baráti Kör. Méghozzá Dobán, a helyi – már csak négy osztályos – elemi iskolában.

Van némi elgondolkodtató ebben a munkamegosztásban: a Fittyfirity – az Igaz történet egy hajléktalanról és a csodálatos kutyájáról – Budapesten született meg, a messzenéző rövidlátóktól oly lélektelenül vezetett „világvárosban”. A Fittyfirity Baráti Kör ötlete viszont egy vidéki kis falucskában, Vajdácskán fogant meg, nem messze Sárospataktól, tehát még a határon innen; a beteljesülést – az első baráti kör nyélbeütését – pedig szintén egy kis falvacska mondhatja magáénak, de immár a határon túl.

Nehéz sorsú, szegény földű tájékon bújik meg Doba – erre utal a Tövishát elnevezés is –, hajléktalanja még sincs egy szál sem. Miként vendéglátóink – tanító, óvónő, igazgató, polgármester, megyei alispán – magyarázzák, habár van szegénység, van nélkülözés, de annál jobban senkit nem lehetne megsérteni, mint ha szemébe mondanák ezt: „te szegény vagy!”

Itt nagy szégyen kérni, koldulni, mások segítségére szorulni. Pedig feleségem azzal tér vissza egy rövid sétáról (hazafelé tartó teheneket, kecskéket kísérnek el kisfiam legnagyobb örömére), hogy itt-ott hihetetlen nagy a nyomorúság, némelyik ház nem nagyobb egy putrinál, az udvara csupa sár, szóval virít a szegénység. Tény – emeli fel mutatóujját a polgármester, hajdanában az iskola igazgatója –, hogy tehénből is, disznóból is sokkal-sokkal kevesebbet tartanak mostanság; a fiatalok szemében nincs becsülete a mezőgazdaságnak, az állattartásnak, egyre-másra elmennek, itt hagyják szülőfalujukat, az idősebbje pedig csak addig győzi, amíg meg nem hal az egyikük. Akár az asszony csukja le szemét, akár a férfi, a másikuk rögtön eladja a sok törődést, gondviselést kívánó jószágot.

Az is tény azonban – mondom most már én, a „budapesti író”, a várva várt idegen –, hogy itt, Dobán, semmi sem csak ilyen, vagy csak olyan. Az iskola épülete bár csak földszintes, de méretére nézve mégis tekintélyes; frissen festve és mázolva; a kert, a sövények ugyancsak gondozattak; a mellékhelyiség felszereltsége, tisztasága akár egy igényesebb szállodáé. Az igazgatói szobában azonban (jobb híján itt vedlem le úti öltözékem s bújok ünnepi ingembe, zakómba) a szék ülőkéje hirtelenjében a kezemben marad. Az osztályterem (ahova a baráti kör megalakítására kicsik és nagyok összegyűlnek), a fél évszázaddal ezelőtti tanulószobát idézi fel bennem; azt, amelyikbe – Budapesten, a Diana úton – magam is évekig jártam; noha itt, a dobai osztályteremben, szűk padok helyett székek sorakoznak, igaz, ezek is jobbára a futószalagos (vagyis az egyszerűbb, igénytelenebb) fajtából. Egy derékmagasságú szekrényke tetején azonban, lám, helyet kapott a korszerűség is: egy számítógép. Ám valójában nem is az ilyen-olyan berendezés, hanem a gyerekek izgatott lelkesedése idézte fel bennem a régi, szerényebb időket...

Amidőn autónk az iskola előtti gidres-gödrös utcába végre begördül, kiabálva szaladnak hátra – „megjöttek!, megjöttek!” –, majd tüszekedve állnak sorba, ki-ki többször is, az autó faránál, hogy segíthessenek bevinni a Héttorony irodalmi műhely tagjainak gazdag ajándékát, szép mesekönyvek, ifjúsági regények garmadáját, de kijut azért a legkülönfélébb cukorkákból és csokoládékból is. Amikor pedig felmutatom a Fittyfirity-film lemezét, s kíváncsian érdeklődöm, vajon lesz-e mivel megnézni (értsd: itt „az isten háta mögött”), négy-öt gyerek keze rögtön a magasba lendült, s még többek arca felragyogott, „hát persze hogy lesz!”, „nekünk is van, nekünk is van lejátszónk!”.

Nem kérik, nem várják el, de szerencsére örömmel fogadják a figyelmességet, a jó szívvel adott ajándékot. És hát persze világért nem akarnának adósa maradni senkinek. Mielőtt a Fittyfirity Baráti Kör dolgában megszólalhatnék, népdalcsokorral, versszavalatokkal köszöntenek, néhány leányka szép népviseletben, de a gyerekek többsége, mondhatni, még legjobb hétköznapi ruhájában. A felolvasással tarkított előadást követően pedig gazdagon terített asztal mellett, párját ritkítóan finom házi pálinkával pecsételjük meg az első Fittyfirity Baráti Kör megalakulását. Igaz, ekkorra már a gyerekek mind szétszéledtek, hét óra is elmúlt már, lassan sötétedik, s van, ki közülük egyedül vágott neki a szomszédos településre vezető, 3-4 km-es útnak.

Vendéglátóink két „fonott” üveget nyomnak kezembe, mindkettő talpa alatt egy-egy kemény fedelű könyv. Csak pár nap múltán bontom ki a nekem szánt, celofánba öltöztetett csomagot, s állapítom meg, hogy az üvegben a már megkóstolt kiváló pálinka rejtőzik, a könyv címe pedig ez: Édes Erdély. Hiába, no. Kicsi a világ, telis-tele apró jelekkel, üzenetekkel. Alig pár hete küldtem el egy zsidó embernek A törzsi háború természetrajza a rendszerváltozás Magyarországán című könyvemet, merő tiszteletből. Az illető ugyanis ország-világ előtt fennen hirdeti, hogy igaz zsidóként is becsüli magyar voltát, s hogy a magyarság, a magyar nép szeretete önmagában még sem nem ártó nacionalizmus, sem nem antiszemitizmus; ezért hát nagy bűnt követnek el azok, akik a nacionalizmustól, a zsidóüldözések veszedelmétől való félelmükben régi-új diktátorokat támogatnak... Nos, amidőn ezzel a zsidó emberrel villámposta-címet (nem magyarul: e-mail-címet) cserélünk, imígyen kezdi: edeserdely@...

„Eh, inkább ne politizáljunk!” – legyint a polgármester a díszes vacsoraasztalnál, midőn a honi ingoványos helyzet taglalásának mocsaras mezejére tévedünk. „Itt amúgy is kénytelenek vagyunk”, teszi hozzá, „épp most indul a választási kampány!” Mint kiderül, hat kis település közös polgármesterjelöltje – köztük Dobáé –; másnap reggel még beszalad Zilahon az RMDSZ-irodába a plakátjaiért – ott hengergőznek kissé már rozoga hivatali autója csomagtartójában –, s aztán látogat meg bennünket éjszakai szállásunkon, vajon jól aludtunk-e.

Hát, nagyon jól. Mi tagadás, családom hölgytagjai (asszony, nagymama) némi félelemmel képzelték el, milyen fekhely – akár még földre helyezett matrac is – juthat nekik itt, Tövisháton. Mondhatni – hiszen így érezték – itt, az Isten háta mögött. Bizony sokszor áldom mostanság édesapám és édesanyám, hogy mi heten voltunk – és szerencsére még vagyunk is – testvérek. Eleve nem gondoljuk, hogy a tisztes szegénység még manapság is szúrós lószőrmatracban testesülne meg. De ha éppen ebben, akkor is inkább vonzana, semmint taszítana bennünket, hetünket: mennyi lelki, mennyi emberi, mennyi életgazdagság tudja körbefonni az efféle szegénységet!

Ettől még persze egyikünk sem esküdt ellensége a testi kényelemnek. Elámulunk a zilahi gazdag panzión, ahova maga a polgármester kalauzol el bennünket az esti pompás lakoma és beszélgetés után; s mi tagadás, már a neve is rögtön szemünkbe ötlik: „Shalom”. Ott van azért magyarul is alatta: „Béke”. Kedvesen fogadnak, a tulajdonos kellőképpen barátságos, noha éppen meccsnézésből rángattuk ki. Az adatainkat kérésére papírra véssük; talán az ismerősen csengő nevem teszi, talán a segítségével azonosított arcom, ki tudja, tény, hogy a tulaj képéről reggelre lefagy minden mosoly. A tekintetemet is kerüli, úgy veszi át a szobakulcsot, s egy kurta „jó utat” is csak nehezen présel ki magából. „Shalom”-nak, lelki megbékélésnek nyoma sincs. Lehet persze, hogy Erdély, a Szilágyság neki is édes – ugyan, ki tudja? Ám az bizonyos, hogy A törzsi háború természetrajzát az ő kezébe nyomni teljesen hiábavaló dolog lenne; az ő szíve aztán jócskán be van oltva gyanakvással, feszengő félelemmel, ha nem épp gyűlölettel.

„Ne politizáljunk!”, cseng vissza fülembe a polgármester figyelmeztetése. Nem is teszek szóvá a tulajnak semmit, egyetlen szóval sem. Nincs dolgom vele. Csak a jó lelkekkel van. Pár nap múlva Gyergyószentmiklóson a pap – neves püspök –, Pünkösd alkalmából a Szent Lélekről prédikál. Arról, hogy a gazdagok riasztókkal, őrző-védőkkel veszik körbe magukat, így óvnák gazdagságukat, biztonságukat, ám hiába, mert elvesztésük rémétől mindig rettegnek. Csak a szeretetben megmutatkozó, szeretetkén szétáradó lélek, a másik ember tisztelete, megbecsülése, megértése képes megszüntetni a félelmet, teremthet biztonságot és boldogságot.

Én, porszemnyi ember, persze csak ennyit állíthatok bizonyosan: ama pillanattól fogva, hogy láttam izgatottan hátra szaladni és hallottam lelkesen kiabálni a nebulókat, úgy éreztem, körülöttem mindent-mindent valamiféle hirtelen szétáradó lelki szépség, könnyűség, fennköltség száll meg. Való igaz, nincs egy szál hajléktalanjuk se, való igaz, nem teszik kirakatba, ha mások segítségére szorulnak, s ezért itt még Fittyfirity, a csodakutya is könnyen munka nélkül maradhatna; ettől azonban még árad a jóság. Márpedig – emlékeztetem őket – a Fittyfirity Baráti Kör legfőbb fundamentuma, hogy „jó jónak lenni”; s e baráti társaságok szándékom és lényegük szerint sem többek, sem kevesebbek nem lennének, mint „jó emberek találkahelye”, ahol nagyok és kicsik együtt azon tanakodnának, kiken, hogyan tudnának segíteni szűkebb környezetükben, ám ahol ezt mindenki csak jókedvében, a maga örömére, a maga belső késztetésére tehetné...

Mondom tehát, hisz’ érzem, ide-oda árad a jóság. Meg nem tudnám mondani, honnan, merre kezdte. Csak azt tudom, hogy Verzár Éva írónőnek – a Héttorony főszerkesztőjének – óriási lelke igencsak sokat vállalt belőle (holott ennek a léleknek még egy tolókocsiba kényszerülő testet is istápolnia kell)...

A világhálón botlottunk egymásba – aligha tévedek, hogy Fittyfirity rendezte így –, s bizony mondom, Éva ötlete volt Doba... Seregnyi honi polgármesternek vetettem fel, hogy mind jobban nehezedő életünkben mind inkább szükség lenne olyan kis, baráti szerveződésekre, amelyek a környezetükben élők megsegítését tűzik ki célul maguk elé, méghozzá Fittyfirity-módra: csak mert jó jónak lenni. A világháló segítéségével seregnyi névre szóló levéllel kértem az önkormányzatok vezetőit, ajánljanak településükről valakit, akiről úgy gondolják, alkalmas lenne egy ilyesféle baráti kör feltámasztására. A szinte teljes sikertelenség – mondhatni, süketség – nyomán keseregtem el Évának, hogy „egyetlen egy embert sem fogott el a vágy, hogy saját maga nekiálljon alakítani egy ilyen kört”. Ebből pedig bátorkodtam levonni a következtetést, hogy „nagyon sok kis hétköznapi érv, szempont, apró-cseprő korlát szól ellene” (mármint a megalakítása ellen). „Márpedig ez azért aggaszt – vallottam be neki –, mert nem vagyok híve semmilyen erőszakos hittérítésnek”.

Évának ekkor juthattak eszébe a dobaiak. „A gyökereket, a friss hajtásokat kellene más szellemben nevelni, s ha leesik az ég, akkor is kimondom, hogy mások vagyunk, ti »magyarok« és mi »székelyek«. Megélhetni, kitörni.jött át Verzár Éva Erdélyből Magyarországra (s főképp: mert mindkét gyermekére komoly műtét várt), ám hamar megtapasztalhatta, hogy a lélek áradása errefelé mostanság igencsak akadozik. Egy másik Éva – Eva Maria Barki –, modern magyar szabadságharcos, szintén felfigyelt erre: pünkösd napi különös előadásán (technikai gubancok nyomán a gyergyószentmiklósi katolikus nagytemplomban kényszerült megtartani) azt hangoztatta, hogy a székelyek mások, mint a magyarországi magyarok, s éppen hitükben, emberségükben mások, többek; s ha egyszer elszánják magukat az önrendelkezési jog kivívására, akkor tegyék meg ezt akár egyedül is, s ne várjanak, ne számítsanak a határon túliakra...

Nos, Verzár Éva gondolt egy nagyot, s a világhálón nyitott egy csapást a dobai gyerekek áradó lelkének: saját versecskéiket, írásaikat tanítójuk, Bandi Judit Magda küldi el, Éva pedig a Héttorony gyereksarkában állítja ki őket. Aztán Verzár Éva gondolt megint egy nagyot: miért ne alakulhatna meg az első Fittyfirity Baráti Kör éppen Dobán. A világhálón át rögvest összekapcsolta a budapesti írót és a dobai tanítót, s máris készülődhetett a beteljesülés.

Én vittem magammal a minden megalakuló körnek beígért könyvet, filmet, plakátot, Éva pedig küldte velem az örökbefogadó okiratot:

Alig győztem ezek után számba venni gyermek és felnőtt vendéglátóinknak – tanítónak, óvónőnek, igazgatónak, polgármesternek, megyei alispánnak –, lám, mi mindent képes összekötni Fittyfirity: szegényt a gazdaggal, gyereket a felnőttel, a határon innenieket a határon túliakkal, az irodalomszeretőket, a jó lelkeket; előbb egy-egy baráti körben, aztán majd, reményeim szerint, a baráti köröket is egymással: elébb ugyancsak a világhálón át egy közös honlap közös szerkesztésével, később pedig személyes találkozások, személyes élménybeszámolók, tapasztalatcserék révén is.

Hadd áradjon bőségesen a lélek ide-oda, magyartól magyarig, Vajdácskától Dobáig. És vissza...