V a r g a   D o m o k o s  G y ö r g y     h o n l a p j a



VÁLOGATOTT ÍRÁSAIM

 

 

TÍZ, KILENC, NYOLC...

Búcsúféle a Kereszttűztől

 

 

 

Nem történt más, csak bekövetkezett (bekövetkezik), aminek már rég be kellett volna következnie. A kivétel csak ideig-óráig erősítheti a szabályt, különben maga is szabállyá válik. Mondhatni, nem logikus, hogy egy ennyire elvetélt demokráciában és egy ennyire elvetélt médiavilágban nap mint nap ott díszeleghessek a kincstári televízó műsorában.[i][i][1]

 

Vehetem a kalapom. Ugyanúgy, ahogy egykor a Liszkay Gábor vezetette Magyar Nemzetnél is vehettem a kalapom. (Nem, egyáltalán nem ugyanúgy, de erről majd később.) S ugyanúgy megírom most ezt is, a Gyárfás-féle Nap-Keltéből való kirekesztésemet – kirekesztődésemet? –, mint ahogy hajdan is elmeséltem a Magyar Nemzetből való kiszorításomat. Pontosan tudom, mit veszítek, mit veszíthetek vele. Most még annál is többet, mint idestova négy éve a Magyar Nemzet esetén. Akkor csak azt kockáztattam, hogy ahová Liszkay keze elér, ott én nem rúghatok labdába. Habár a balliberális tábor nem egy politikusa Fidesz-szolgának gondol, a – Fidesz (helyesebben: Liszkay) felügyelte –Hír TV számára nem létezem. Nagyobb esélye van annak, hogy a Népszabadságban megjelenjék pár sor „korrupciós” könyvemről, a Baksisvilágról, mint hogy akár egyetlen szó is essék róla a Hír Tv-ben. Vagy akár a Vasárnapi Újságban…

 

Most annyival lesz nehezebb dolgom, hogy immár bezárult a kör: többé nincs honnan segítséget remélnem. Legalábbis nem a főáramkörből…

 

Az Interneten széthintett Magyar Nemzet-történet nyomán egykoron hála, együttérzés vagy valami hasonló szállta meg az ellentétes oldal néhány jelképértékű személyiségét. Nem szeretnék ártani nekik, ezért nem említem a nevüket; már csak azért sem, mert nem tudhatom, hogy a baloldali médiamagaslatból, leginkább telefonon érkező együttérző szavaknak volt-e szerepük abban, hogy „jobboldali”, „nemzeti” titulusom ellenére viszonylag sokáig ott viríthattam egy balliberális túlsúlyú médiafellegvárban mint a leggyakrabban foglalkoztatott kérdező újságíró. És nem is csak Orbánék idején, de jó darabig a szocialisták-szabaddemokraták (2002-ben kezdődő) kormányzása alatt is; ez idő tájt ráadásul nem másutt, mint a kincstári televízióban, éppen a főcsatornán szerepelhettem, az m1 egyik legnézettebb műsorában (még mindig a Kereszttűzről – pontosabban a Kereszttűzbenről – van szó).

 

Tény, hogy valakinek (valakiknek) ott kellett állnia (állniuk) a hátam mögött. Annyi magas rangú, nagy hatalmú politikust sértettem halálra, hogy valakinek (maradjunk ezentúl az egyes számnál) nagyon fontos lehetett, hogy én minél tovább ott szerepeljek. Hiszen Kovács Lászlótól kezdve, Horn Gyulán és Salgó Lászlón át, egészen Gyurcsány Ferencig nagyon sokan voltak, akik nem mutatkoztak hajlandónak a velem való ütközésre; ki már rögtön az első menet után (Salgó, Gyurcsány), ki csak később (Kovács, Horn).

 

Kovács László mint pártelnök és külügyminiszter (tehát már az MSZP  választási győzelme után, de még Hiller István győzelme előtt) azon háborgott, hogy nem hagyom őt válaszolni. Erre azt feleltem, hogy ő meg nem hagy kérdezni. Többé nem találkoztunk.[ii][ii][2] Horn Gyula (exminiszterelnök, szintén már az MSZP győzelme után) ott a műsorban kezdett hadonászni, hogy nekem nem hajlandó többé válaszolni.

 

„[…] Horn ma arcátlanul a vélemény-nyilvánítás jogának sérelmére hivatkozott a Napkeltében, miközben éppen a meglehetősen súlytalan véleményét nyilvánítgatta, s közben méreteihez képest némiképp magasról tett a sajtószabadságra, nemes egyszerűséggel megtagadván a választ Varga Domokos György kérdésére” – jegyezte meg „pernahajder” 2003. február 10-én az Index egyik vitafórumán.

 

Salgó László (az ORFK élére történt kinevezése után) szintén egyenes adásban tette szóvá, miért hánytorgatom fel titkosszolgálati múltját; erre én kijelentettem, hogy egy demokráciában ő ezt aligha veheti zokon. Gyurcsány Ferenc is csak egyetlen menetet bírt ki, mindjárt sporminiszterré való kinevezése után. Természetesen azt feszegettem, hogy milyen nagy veszedelem az országra nézve, ha egy ilyen pénzes nagyvállalkozó lép a politika színpadára; s ne akarja elhitetni velünk, hogy azért, mert ő látványosan másokra ruházta át cégei irányítását, ha holnap felhívná valaki, hogy most mit lépjen, ő lecsapná a telefont.

 

Voltak, akik, becsületükre legyen mondva, nagyon sokáig állták a sarat. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter rendszeres ellenfelem volt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az amerikaiak sehol sem találják a tömegpusztító fegyvereket – no és amíg el nem lepték a világot az iraki foglyok megkínzásáról, megalázásáról szóló fényképek. Juhász Ferenccel már csak véletlenül futottam össze egy ízben (egyébként a Nap-Keltében). – No, mi van? – érdeklődtem barátságosan. – Csak nem képzeled – felelte –, hogy az amerikaiak disznóságaiért engem fogsz szívatni?!

 

Történetünknek egyik kulcskérdése, hogy illik-e, szabad-e ilyen bizalmas közléseket megosztanom a nyilvánossággal? Másik kulcskérdése, hogy e fenti tények hogyan hozhatók összhangba azzal a másik ténnyel, hogy egy általam nagyra becsült – nem mellékesen jobboldaliként számon tartott – szociológus a Kereszttűzben való szereplésemet röviden így summázta: „Puha vagy!”. E kérdés későbbi megválaszolását aligha könnyíti meg, hogy – csodák csodájára – a Fidesz vezérkarában is akadnak, akik gondosan kerülték a velem való csatározást. Például Áder János és Pokorni Zoltán – hogy csak két nevet említsek.[iii][iii][3]

 

Szóval annak a valakinek bizonyosan sokat és sokáig kellett tartania miattam a hátát.

 

Játsszunk el a gondolattal, hogy ez a valaki maga Gyárfás Tamás, a Nap-Kelte tulajdonosa. Ő saját megfogalmazása szerint egy „munkabuzi”, aki, bár oly gazdag (ezt persze már nem mondja), hogy szinte  felveti a temérdek pénz, mégis hajnalok hajnalától bent van már a stúdióban, szerkeszti a műsort, szót vált a kisebb-nagyobb rangú politikusokkal, olykor lobbizik (magyarán: ezt-azt kijár) náluk, de az is gyakran előfordul, hogy sporttémákban beugrik műsort vezetni, kérdezősködni. Ennek annyiban van különös jelentősége, hogy Gyárfás mindenkival nagyon szívélyes tud lenni, adásban azonban nem ad a tekintélyre, ott bárkit szívesen megszorongat.

 

Gyárfásban tehát van egy jó adag vagányság. Egyáltalán nem zárható ki, hogy odakerülésemnek és ott-tartásomnak ez volt az egyik fő oka, forrása. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy annak idején (a rendszerváltás kezdetén), amikor még nem létezett „nemzeti” televízió vagy „nemzeti” elkötelezettségű televíziós műsor, ahová például Seszták Ágnest, Bencsik Andrást, Lovas Istvánt, Franka Tibort befogadhatták volna, e „jobboldalinak”, sőt, „szélsőjobboldalinak”, sőt még „antiszemitának” is nevezett újságírókat egyedül Gyárfás engedte képernyőre; különben pedig az összes létező magyar „médiaszalonból” kizárták őket. Amikor egy interjúban[iv][iv][4] megkérdeztem őt ennek okáról, beszélgetésünk így folytatódott:

 

- Nem tüntetésnek szántam. Nem vagyok a besorolások híve, ez ide tartozik, az oda. Az számít, hogy ki mennyire felkészült, mit tud... Csak ez érdekel, azaz sokkal prózaibb az én megközelítésem.

- De ezzel kockázatot vállaltál. Hiszen a balliberális tábor abban az időben elég hatásosan sulykolta a közvéleménybe, hogy a nemzeti oldalnak ezek a reprezentánsai antiszemiták, fasiszták, rasszisták stb. Tehát bárki mondhatta volna, hogy ha te ezekkel szóba állsz, ha őket látom a képernyődön, akkor te is szagos vagy nekem, elfordulok tőled, nem hirdetek nálad.

- Nem mondták.

- Soha senki nem tett egyetlen rosszalló megjegyzést sem?!

- Ez azért túlzás. Olyat mondtak, hogy ha ő jön, akkor én ide többé nem jövök. Aztán mégis mindig megjelent. […] Végül is, nem hiszem, hogy bárki olyan elmaradt volna a Nap-kelte műsorából, akit hiányolnunk kellene. Legalábbis nekem nem tűnt fel. Nem tagadom, volt kollega, aki valamikor azt mondta, hogy nem vezetem a műsort, ha a jobbomon Seszták Ágnes áll. Amikor erre azt feleltem, hogy akkor köszönöm az eddigi helytállását, kiderült, hogy félreértettem. […] A nézők részéről is kifejezésre jutott, hogy én nagyon nem akarom, mondjuk, a Frankát. Nem is tudom, hogy példaként miért éppen őt pécéztem ki, de elég sok embertől hallom, hogy őt aztán ne. Mert akkor mi nem is nézzük tovább a műsort.

- Ezek nyilván a hangadók. De a számok alapján azt lehet sejteni, hogy a többség mégiscsak díjazza, hogy itt kevésbé érezni a szellemi gettósodást, többféle információval, véleménnyel, érdekes személyiséggel találkozhat.

- Ha már egyszer Franka Tibort idéztem, hadd  érveljek mellette. Én tényleg azt hiszem, hogy akkor izgalmas egy beszélgetés, akkor hozod a Kereszttűz vendégét helyzetbe, ha szembe állítod, ha a nézeteit keményen ütközteted egy-egy egészen más véleménnyel. A Kereszttűzben az a jó felállás, ha az egyik oldalon van a fehér, a másik oldalon a fekete, középen a semleges, de persze nem színtelen műsorvezető. És mindannyiukkal szemben áll például a politikus. Így tudjuk a legjobban segíteni. Mert ha okos, akkor helyt tud állni. Ha nem felkészült, akkor jobb, ha maga is, és persze az egész világ rájön. Ha valaki méltán van a helyén, akkor nincs az a Franka, akinek ne tudna visszavágni érvekkel, tényekkel. Az igazi Kereszttűzbe kell egy mindenkori Franka…

 

 

Lehet tehát, hogy Gyárfás egyszerűen „csak” egy okos üzletember, aki tudja, mitől döglik a légy. Pontosabban: egy olcsón előállított  műsornak mitől lesz nagy a nézettsége – no meg a reklámbevétele. Történetesen egy újságírótól, a vőmtől – tehát megbízható forrásból – tudom (mellesleg saját fülével hallotta), hogy a Magyar Naracs szerkesztőségében egy szép napon csak úgy kijelentették: „Ez a Varga Domokos György az egyetlen gentleman a jobboldali sajtóban”. Nos, ha ez a túloldaliak szemszögéből csak megközelítőleg is igaz (sőt, elég, ha csak így gondolják), ez és az imént elmondottak már elégséges magyarázatot adnak arra, hogy miért kellettem Gyárfásnak, s miért maradhattam aztán olyan sokáig. Kellett neki ugyebár a (baloldali) fehér mellé egy (jobboldali) fekete; de egy olyan fekete, aki a szükségesnél nagyobb viharokat lehetőleg azért mégsem kavar.

 

Voltaképp olyan nagyon nem is kavartam. A „népszerűségem” viszonylag gyorsan megnőtt, olyanannyira, hogy Gyárfás egy ízben kijelentette, „látod, sztárt csináltunk belőled”. Kétségtelen, egy időben én voltam a leggyakrabban foglalkoztatott kérdező a Kereszttűzben. Kovács és Horn egy idő után ugyan már nem álltak ki velem szemben, de ha Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője szerepelt vagy Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke, szinte holtbiztos volt, hogy engem hívnak egyik oldali kérdezőjüknek. Mondhatni, én képviseltem a médiaegyensúlyt.

 

Emiatt aztán a jobboldalon nem is felejtettek el (még jobban) megorrolni rám. Többnyire baráti beszélgetésben, olykor írásban (publicisztikában) szóvá tették, hogy jelenlétemmel legitimálom Gyárfás erősen balliberális elhajlású Nap-keltéjét.[v][v][5] Bevallom, nem sokat adtam ezekre a véleményekre. Annál inkább arra, hogy akár Lendvaival, akár Kunczéval, akár másokkal tisztességes ütközeteket vívjunk. Akárhova mentem (nyilván nem akárhova mentem), ott leginkább azzal fogadtak, hogy mennyire sajnálnak engem, amikor látják, ki mindenkivel kell hadakoznom; egy Lendvaival?! egy Kunczéval?! De nem is csak a vendégekkel, gyakran a műsorvezetőkkel is. Rendre elmondtam, hogy nincs miért sajnálniuk. Először is: mind Lendvai Ildikót, mind pedig Kuncze Gábort becsülöm azért, hogy hagynak kérdezni[vi][vi][6], ráadásul még válaszolnak is, nyilván a maguk módján.[vii][vii][7] Másodszor: a műsorvezetőkkel is elég jól szót értek. Pallagival jókat szoktunk szövegelni; Aczéllal kölcsönösen megadjuk egymásnak a tiszteletet, olykor még véleményt is cserélünk. Bánó Andrással ez utóbbi ugyan még sose fordult még elő, az viszont igen, , hogy ő műsorvezető létére a Kereszttűzben nem a vendéggel, hanem folyamatosan az én kérdéseimmel – vélt vagy valós pontatlanságukkal – foglalkozott. Ez, úgy vélem, több mint megnyugató arány, ha azt nézzük, hogy Bánóval hajdanában hosszan pereskedtünk Göncz Árpád 1992. október 23-i kifütyülése okán. A pert ugyan elveszítettem vele szemben[viii][viii][8], ám cserébe megírtam A váratlan tanú című könyvemet. Ebben ízekre szedtem a szóbanforgó eseményt és a róla készült videofelvételeket, szem- és fültanúkat kerestem fel, s ezek segítségével egyértelműen bebizonyítottam, amit be kellett bizonyítanom. Ezzel, mondhatni, Bánóval kvittek voltunk – soha többé nem is vetőtött fel közöttünk a régi történet. Sőt, még azt is a javára kell írnom, hogy a „kettős állampolgárság” témájában futó kereszttüzek egyikében, amidőn az egyik „fehér” kérdező szóvá tette, hogy nem hagytam kérdezéshez jutni, Bánó azzal intette le, hogy „nemzeti” kérdésekben én vagyok a „legilletékesebb”.

 

A műsorvezetők közül Betlent még kedvelem is. Tisztességes, egyenes embernek tartom. A legújabb jövevényt, Kóczián Pétert, egyelőre  kevéssé  ismerem, de az első benyomásom hasonló róla. Orosz Józsefről már nem ennyire hízelgő a véleményem. Erős a gyanúm, neki se rólam. Szintén a „kettős állampolgárság” témájában folyt egyszer az ütközet – csak most Orosz volt a műsorvezető, Kuncze pedig a kérdezett. Felvetettem, hogy „Amiként a zsidóságnak is, nagyon helyesen, járt a holokausztért a kárpótlás, ugyanígy a határon túl rekedt magyaroknak is jár a történelmi igazságtétel, a magyar állampolgárság”. Orosz, ott az egyenes adásban, rám nézett, és azt mondta, nem érti, hogy kerül ide a zsidók kárpótlása. Mire azt találtam felelni, „Nem baj, hogy ön nem érti, elég, ha Kuncze Gábor érti”. Nos, ez volt az első alkalom, amikor Kuncze nem volt túl sporszerű hozzám: Orosz segítségére sietett, kijelentvén, hogy „éppenséggel ő sem érti”.

 

Könnyen lehet, hogy ez volt az első igazán vastag szeg Kereszttűz-koporsómba. Ha nem számítunk egy korábbit, amely azonban szép lassan „elrozsdált”, feledésbe merült. Úgy tűnt legalábbis. Gyárfás Tamás a mintegy három éven át tartó munkakapcsolatunk során nagyon is adott arra, hogy tiszteletben tartsa újságírói függetlenségemet. Nemcsak az enyémet, más kérdezőkét is. „Hogyan is venném a bátorságot ahhoz, hogy ilyen nagy emberek dolgába beleszóljak” – mondotta egy ízben, némi iróniával és mosollyal fűszerezve, ám mindvégig tartotta a szavát. Ezért sem esett nehezemre kivenni a részem a „legitimálásából”, ezért is éreztem jól magam a Kereszttűzben, s hárítottam el mindig a baráti sajnálkozásokat. „Momentán” nem akadt Magyarországon más fórum, ahol nyugodtan azt mondhattam volna – még ha kérdésekbe csomagolva is –, amit gondoltam. Bőven „belefért” ez a most elmesélendő, egyetlen eset – ama bizonyos első vasszeg –, amikor Gyárfás kerek-perec megmondta, ha még egy ilyen lesz, többé nem fog tudni megvédeni, s akkor vége.

 

Ez az ilyen azért is méltó különös figyelmünkre, mert jól jelképezi szellemi közállapotainkat. A téma a tévéelnök-választás volt, a vendég pedig az egyik aspiráns, Baló György. Tudnivaló, hogy a megelőző kormányzati ciklusban ő  volt az az újságíró, aki a kincstári televízió (MTV) főadóján (m1) rendszeresen meginterjúvolta Orbán Viktor miniszterelnököt. A balliberális oldalon rögtön akadt néhány eszement alak, aki ezért elkezdte díszzsidózni őt. (Nevük nem érdemesül a megörökítésre.) Mint olyan újságírót, aki már ezer oldalnyi szöveget gondolkodott össze a hazánkban dúló törzsi háború mérséklésének lehetőségéről (ld. Törzsi trilógia, kiadás előtt, ezért inkább majd utána lásd), nyilván zavart eme  eszementek nyilvános méregkeverése, ezért egyik kérdésembe szépen beleszőttem a dolgot. (Kb. így: „Hogyan viseli, hogy a saját oldaláról ledíszzsidózzák?”) Gyárfás szerint e kérdésemet követően azonnal égni kezdtek a vonalak: „Zsidóznak a televízióban?!”[ix][ix][9]. Egyik országos sajtófelügyelőnkkel, Haraszti Miklóssal volt szerencsém eszmét cserélni az esetről, aki elmondta, hozzá is sok „feljelentés” érkezett az ügyben, mondván, biztos csak azért említettem meg a díszzsidózást, hogy így tegyem nyilvánvalóvá Baló származását, s így akadályozzam meg tévéelnökké választását. 

 

Mondom, ez az ügy aztán feledésbe merült. Az persze nem zárható ki, hogy véges-végig ott volt talonban, s midőn a zsidóság kárpótlását a határon túli magyarok jussával kapcsolatban felemlegettem, Gyárfás fejében megszólalt a csengő. S az is lehet, hogy nem csak ott, hanem valóságosan jöttek a telefonhívások ekkor is, csak erről Gyárfás már nem tájékoztatott engem.[x][x][10]

 

Igazából tényleg nem tudni, mi tette be nekem a kaput Gyárfásnál. Lehetne erre azt mondani, miért nem kérdezem meg tőle; de aki ezt mondaná, nem lenne tisztában a kérdező újságíró helyzetével, azaz kiszolgáltatottságával.

 

A Kereszttűz sem fehér, sem fekete újságíróját nem köti semmiféle szerződés Gyárfáshoz. Az újságíró onnan tudhatja meg, hogy számítanak rá, hogy előző nap felhívják, tudna-e másnap reggel ehhez és ehhez jönni. S ha tud, megkapja alkalmanként a bruttó tízezrét. Immár ötödik éve mindig ugyanennyit. Egy ízben felvetettem Gyárfásnak, hogy nem kaphatnék-e havi átalányt, mert akkor jobban tudnám családom egzisztenciáját tervezni. Gyárfásról sok jó elmondható, ám neki is megvannak a maga gyenge pontjai. Ezek egyike a maffia emlegetése (ezt még az interjúkészítés idején tapasztalhattam). Másika a pénz, mármint ha valaki többet akar kiszedni belőle, mint amennyit önként felajánl. Akármilyen hihetetlen, ilyenkor belesápad még a puszta gondolatba is, szinte reszketni kezd. S végül a harmadik gyenge pontja: minden tiszteletadás ide vagy oda, az embereket kizárólag hasznossági szempontból kezeli, osztályozza. Előbb ajnározza, aztán eldobja.  Mielőtt ezen bárki elszörnyülködne (bár csak szörnyülködjön el rajta), jobb, ha nem felejti el: nem sok olyan nevezetes embert tud említeni ma széles e hazában, akit ne hasonló haszonelvűség mozgatna. Üzlet, az üzlet. Sokkal nagyobb pénzekről van itt szó, semhogy a lélekápolás beleférne. Ha valaki többé nem fér a koncepciójába, az sosem fogja megtudni, miért nem, csak azt veszi észre, hogy nem csörög a mobilja. Nem hívják. Nem mondják, hogy mit csinált rosszul, mit kellene másképp, csak nem telefonálnak.

 

Ám ez sem teljesen igaz.

 

Gyárfás engem nem úgy dobott el, egyetlen svunggal, mint egy hajítófát. Sőt, voltaképp el sem dobott. Vagyok is, meg nem is. A képzeletbeli listán ott virít a nevem, lehet hivatkozni rám mint jobboldalinak számító újságíróra. Ki lehet pipálni. Ha muszáj, nézettséget is lehet javítani velem. A piacon rázogatják a kezem. Marosvásárhelyen, a „két igenes” népszavazás után hosszan rázogatták a kezem. Fel kell mutatni időnként a képernyőn – ennyi kockázat belefér –, csak hatni ne hassak. Ne legyek többé előtérben. Ne legyek többé láb alatt. Ne ingereljem többé a Hatalmat. A nagyágyúkat – „örökös partnereimet”: Lendvait, Kunczét – immár nem bocsájtják elém. Pontosabban: engem nem bocsátanak az ő színük elé. Választások előtt egy héttel már régóta nem kerülhetek képernyőre. Legutóbb (a két igenes népszavazáskor) már utána egy héttel sem. Vajon Gyárfás dönt ilyenkor, vagy a Hatalom? A kormányhatalom. Ám akkor: Áder és Pokorni esetén Gyárfás dönt, avagy az ellenzéki Hatalom?

 

Tény: bő egy hónapnyi szünet után hívtak a külsőleg megújult Kereszttűzbe, mégpedig Csurka Istvánt kérdezni. Semmi olyat nem sikerült mondanom, amitől koorsószögeim száma szaporodhatott volna. Feltűnt viszont, hogy mind az újonnan bevetett (egyébként amúgy is a fehérek túlsúlyát növelő) kérdező (Fiala János), mind pedig a műsorvezető (Bánó András) azzal a fajta pattogós technikával kérdez, amelyben már nem a kérdés tartalma fontos, hanem a gyorsasága, szaporasága. Ezért aztán nem a válasz lényegét figyelik, hanem csakis a végszót: teljesen formálisan ehhez csatlakoznak, ebbe csimpaszkodnak. Ez voltaképpen közelebb van a kötekedéshez, mint a kérdezéshez. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot. Hát ebbe a módiba engem hiába is avattak volna be... De legalább feltűnhetett volna az új díszlet…

 

Pár nap múlva megint szólítottak, akkor Kolber István tárcanélküli miniszter kérdezésére. Egész műsor alatt, kétségkívül, eléggé feszült voltam és a szokásosnál is rámenősebb, ám ezt megelőzte két közjáték. Az egyik egészen friss. Amikor az egyik fiatal asszistensnő telefonon megkérdezte, tudnék-e jönni, „barátilag” hozzátette: „Azt javaslom, hogy gyorsan és agresszíven kérdezz, mert akkor szaporodnak a csillagok.” Milyen csillagok? – csodálkoztam. „Nem láttad őket? A vendég háta mögötti kivetítőn.” – Nem figyeltem – feleltem –, de nem is érdekel semmiféle csillag, eddig is úgy kérdeztem, ahogy akartam, s ezután is úgy fogok. „Akkor most mit csináljak” – dermedt meg szegény leány. – Kérdezd meg Gyárfásékat, jó vagyok-e így nekik, vagy nem. Ha nem, akkor nem megyek.

 

Alig fél perc múlva csörgött a telefon. Most a másik asszisztenslány hívott: „Felejtsd el az egészet, csak magánszorgalomból mondta. Senki nem kérte rá, te úgy kérdezel, ahogy akarsz”. Ebben maradtunk.

 

A másik közjáték a témához, illetve korábbi időkhöz kötődött. Kolber István mint a kormány „Fészekrakó” programjának felelőse szerepelt a Kereszttűzben. Előbb felidéztem neki, amit a kormányfő állított a programról, illetve ennek elemeiről: megközelítőleg egymillió ember otthonteremtésének vagy lakhatásának a feltételeit könnyítik meg”; majd azt a sajtónyilatkozatot, amely szerint a program fiatal pároknak szól, 30 éven aluliaknak, akiknek „még nincs lakásuk, ám olyan jövedelemmel rendelkeznek, amely lehetővé teszi egy viszonylag magasabb, akár havi 70-80 ezer forintos törlesztőrészlet kifizetését.” Végül feltettem a kérdést: „Hány ilyen jól kereső fiatal lehet ma Magyarországon? Hol van ez az egymilliótól?! Süket duma az egész!”

 

Megintcsak a koporsószegek fellelése végett lehet érdekes: játszhatott-e szerepet újabb, kéthetes „pihentetésemben” a miniszterelnök megnyilvánulását minősítő „süket duma”. Mielőtt ennek nyomába erednénk, vegyünk egy  kézenfekvőbb magyarázatot. A Kereszttűz aznapi műsorában „fehér” kérdezőtársam (nevét fedje jótékony homály) egyenesen adásban, a nézőközönségnek „kihangosítva” sértődött halálra: nem hagyom szóhoz jutni. „Befejezted?” – nézett át hozzám, miután arra vártam, hogy megszólaljon. „Szerinted?” – kérdeztem vissza. Az ilyesfajta villongásokért jobbára elmaradnak a fejmosások, hisz’ növelik a feszültséget, az izgalmat, a nézettséget (azt nem figyeltem, hogy a csillagok száma is szaporodott-e). Ezúttal azonban kérdezőtársam beszaladt panaszkodni a szerkesztőségi szobába, s mire én odaértem, Gyárfás Tamás (elnök, tulajdonos) és Lakat T. Károly (főszerkesztő) rosszalló, fagyos pillantása fogadott. Nem tudhatni, hogy eme kis epizód csak „hab volt-e a tortán” (vagy barátom találó kifejezésével élve: ciráda a koporsón), vagy maga volt a torta (pontosabban a koporsó). A tények pontos, kimerítő feltárásához elengedhetetlen, hogy egy újabb névvel (pontosabban: „nicknévvel”) ismerkedjünk meg: Probatbicol. Így hívják az Index PoliDili vitafórumának egyik nevezetes alakját, aki egyébként felettébb otthonosan mozog a magyar médiaberkekben. „Nem találgatok, hanem tudom, hogy Gyárfás és Lakat nyomkodják” a gombot – jelentette ki nyomatékosan, kétségtelenül bennfentesként az egyik topikban, ahol a hozzászólók azon morfondíroztak, vajon „mi a fenét”  jelentenek ott a képernyőn azok a csillagok, mitől szaporodnak vagy nem szaporodnak éppen. Nos, Probatbicol ezt írta hozzászólásként (és hozzám szólásként) ama „süket dumás” kiszólás után, 2005. január 14-én az egyik topikban. (Ezúttal annak is van jelentősége, hogy pontosan melyikben: Korrupciós rendszerváltás. Történetesen a Baksisvilág című könyvemről nyitotta valaki…)

 

Neked viszont alapos revízió alá kellene venned köztévés szereplésedet, mert amit ma reggel a Napkeltében előadtál, az olyan idegbeteg és szánalmas hisztéria volt, hogy inkább hasonlított egy őrülési jelenetre, mint  egy közszolgálati interjúra.

 

És ha már lövésed nincs a lakásépítési témáról (ami tényleg nehéz és szakszerűséget igényel), akkor próbálj meg felkészülni, mert a handabandázás nem pótolja helytállást.

 

Persze nem kell ájultan tisztelni a kormányzatot, de az, hogy amit mondanak az „süket duma” - sajnálatosan a te alkalmatlanságodat és szemtelenségedet leplezi le.

 

De ha már teljesen kiakadsz a szerepedből, legalább ne hadonássz és vicsorogj a képernyőn.

 

 

Mivel sosem tudhatjuk, nem aggasztóan hiányos-e önértékelésünk, érdemes ilyenkor megkérdeznünk néhány ismerősünket: „Tényleg annyira őrült voltam? Csakugyan hadonásztam és vicsorogtam?” – „Semmi különös nem volt” – mondták ketten egybehangzóan; egy harmadikuk pedig (noha épenséggel nem írtam róla túl hízelgő dolgokat a Baksisvilágban) egy későbbi találkozásunkkor kéretlenül is akkori szereplésem dicséretébe fogott. Mivel okos ember a dicsérettel is csínján bánik, ezt válaszoltam Probatbicolnak.

 

Kedves P.,

 a 23 millió, a 800 ezer, s a legújabb hasszám, az 1 millió húzott fel – s a sok hülye, akit nem ez idegesít, hanem az én „szemtelenségem”.

 Üdv, VDGy.

 

 

Szóval engem ezek a számok húztak fel – mert csakugyan felhúztak. De vajon mi húzta fel annyira Probatbicolt? Miért érezte ellenállhatatlan szükségét, hogy egy egészen más témával – a korrupcióval, a Baksisvilággal – foglalkozó vitaoldalon jöjjön elő kereszttüzes szereplésemmel? Természetesen még mindig a koporsószegek miatt érdekes egyáltalán a kérdés. Talán sosem tudjuk meg a vaskos igazságot, ha egyik vitapartnere („puffin”) ki nem hozza Probatbicolt a sodrából, aki aztán imígyen válaszolt:

 

Hát te meg ki a f@szom vagy, hogy kioktass és előírd, hogy mitől-kitől érezzem magam megtisztelve?

 

VDGY egy nagy nulla a szakmában, ő írta a rendszerváltás első antiszemita iratát, és most osztja itt az erkölcsi lapokat. […] Buta hazug disznó. (Az én kiemelésem – VDGy)

 

 

Lám, újra, sokadszor, az „antiszemita” motívum. Nem érdekes, ha kormányfő és kormánya hazudik, ha a magyar elit szemérmetlenül lopja a közpénzt, ne erről beszéljünk, ne iszonyatos baksisvilágunkról, hanem mindig, helytől és időtől függetlenül, az „antiszemitizmusról”. „I'm Jack Johnson, heavy weight champion of the world. I'm black. They never let me forget it. I'm black all right, I never let them forget it!” – kiáltja Jack Johnson szellemének hangja Miles Davis lemezén. „Fekete vagyok. Soha nem hagyják ezt elfelejtenem. Oké, fekete vagyok. Soha nem hagyom, hogy ők elfelejtsék.” „Könnyű” volt Jacknek. Ő legalább tényleg fekete volt…

 

Ha Baksisvilág, kiáltsunk antiszemitát.

 

Ha Baksisvilág, mélyen hallgassunk róla. A 168 óra szerkesztősége – a könyv három példányának birtokában – testületileg úgy döntött, nem hajlandó hírt adni róla. A Vasárnapi Újság főszerkesztője úgy döntött, nem közli a könyvről szóló, már elkészült interjút.

 

Kuncze Gábornak dedikáltam a Bakisvilágot: „Kedvenc homokzsákomnak”. Vajon olvasta? Lendvai Ildikónak is dedikáltam: „Őszinte megbecsüléssel” – kereszttüzes kiállásáért. Velem szemben. Vajon olvasta? Több mint két hónapja nem találkoztam egyikükkel sem. Megorroltak? Egyszerre?

 

Ők nem akarják, vagy más nem akarja?

 

„[..] örülök, hogy VDGY ismét ott lehetett. Kár, hogy nem tegnap volt ott Lendvai Ildikónál” – jegyzi meg „Pistike” a Nézhetetlen a Napkelte az M1-en topikban (Index, PoliDili, 2005. február 3.)  „Jéééé, valami, amiben egyetértünk...” – feleli rá „Lusta Kígyó Gyógyszertár” –  „Amennyire nem bírtam VDGY-t '92-3-4 környékén, annyival jobbnak tartom most... És télleg kár, h. nincs ott a kormánypárti vendégnél.(Az én kiemelésem – VDGy)

 

Gyárfás is kapott a Baksisvilágból. Ő viszont nem szerepel benne. Lendvai és Kuncze viszont igen. Az MSZP és az SZDSZ még inkább. No de a Fidesz is. Ám Demszky is:

 

Beindult a kusza folyamat öngerjedése: a kiterjedt korrupció lehetővé tette a zsákmányszerzést, az ígéretes zsákmány miatt viszont végképp elszabadult a korrupció. A Kulcsár-ügy ennek a mintapéldája. Egy magas rangú szabad demokrata politikus, igaz, egyelőre szűkebb körben, de félreérthetetlenül, teljesen egyértelműen állítja: van olyan párt, amelyik a fővárosi önkormányzat minden megrendelésének minden egyes forintjából leszedi a maga részét. Tekintettel arra, hogy jelenleg a szocialisták vannak többségben, nem nehéz kitalálni, melyik pártról van. Kérdésemre, hogy igaz-e az az értesülésem, mely szerint az önkormányzatokban a pártok képviselői rendszerint felosztják maguk között „a terepet”, vagyis súlyuk arányában részesednek azokból a hasznokból, melyekhez befolyásolt döntéseik (azaz korrupció) révén juthatnak – nos, a szóban forgó politikus azt felelte, hogy ez valóban így van, s ez alól egyetlen párt, még a sajátja sem kivétel. Minden pártban a pénztárosok, illetve a legnagyobb befektetők a királycsinálók. Aki egymilliót ad egy pártnak, az ettől még nem fog labdába rúgni; aki tízmilliót, az már kérhet; aki százmilliót, az már a Gellért-hegyre is igényt tarthat.

A hitelesség és az állítás súlya egyként megkívánja, hogy ezúttal feltárjam információforrásom nevét: Demszky Gáborról van szó, Budapest főpolgármesteréről.  Az egyik (Kereszttűzben való) tévészereplése  előtt tettem fel neki kérdéseimet. Demszky azt is elmondta, korábban ezért kellett lemondania  pártelnöki tisztségéről: nem volt alkalmas rá, hogy a párt kampányához szükséges pénzt a bevált módon előteremtse.

 

 

Vajon mit élhetett át Lendvai, és mit élhetett át Kuncze, amikor ezekhez a sorokhoz ért? „Kígyót melengettünk keblünkön?”

 

Nagyon nem illene csodálkoznom azon, ha megorroltak volna. Ha netán a dedikálást is provokációnak tekintették volna. Miért kellene elhinniük, hogy eszem ágában sem volt ingerelni őket? Hogy nem visszéltem bizalmas közléseikkel, nem a magam hasznára fordítottam, hanem – remélem, legalábbis – a közös hasznunkra. „[…] óriási jelentőséget kell tulajdonítanunk annak – írom a Baksisvilágban –, hogy Demszky Gábor egy jobboldaliként számon tartott, vele a Kereszttűz műsorában többször keményen ütközött újságíróval osztotta meg a korrupcióval kapcsolatos tapasztalatait, meglátásait. Ha ennek a rendszerváltoztatós új világnak – Baksisvilágnak – az egyik emblematikus figurája már »ellenfelének« is kész saját világát ilyen súlyos szavakkal illetni, ez nem kevesebbet jelent, mint hogy ő is eljutott már a felismerésre: a korrupció elszabadulása oly mértékűvé vált, hogy ez már a haszonélvezőit is komolyan fenyegeti. Az egész demokráciát, az egész parlamentáris rendszert, az egész politikai és sajtószabadságot semmissé teheti. És ugyan ennél kisebb veszedelem, de korántsem mellékes: az egész magyar gazdaságot romba döntheti.” Arra építettem, arra számítottam, hogy Lendvaiban is, Kunczéban is megszólal a másik én: a felelős politikusé. „Nem vagyok elég geci ehhez a politikához” – mondta egyszer, éppen mindenbe belefáradva és belekeseredve, az SZDSZ elnöke. Igen, bizalmasan, négyszemközt, a nyilvános csatározásunkat megelőzően. Én meg kihangosítom. Közös magunkért kockáztatok.

 

Ha innen nézem, megint dicsérnem kell Gyárfást. Ő is kockáztat, amikor még mindig ki-kitesz a kirakatba. Nem kiszorítani akar – nem ő akar kiszorítani –, amikor hátravon. Lehet, hogy igazából csak a maga hasznát nézi: a nagyobb bevételhez kell a nagyobb nézettség; ehhez meg a „fekete” díszpinty. Vagy a maguk hasznát: a hitelességhez, a politikai hatóképességhez is kell a „fekete” díszpinty. Ekkor is, akkor is biztos: éppen elég dühös politikus előtt kell a hátát tartania miattam.  

 

Na de miért ne lehetne akár úgy is, hogy Gyárfás azért tart talonban (azért óv, azért őriz), mert ugrásra készen tart. Őt is elkapta a felismerés: a hirtelen összeomló ház mindenkit maga alá temethet. Őt is.

 

S miért ne fordulhatna elő, hogy Gyurcsány is elolvasta a Baksisvilágot. De legalábbis szembetalálkozott a szép magyar baksisvilággal. Minapi szavai mintha ott folytatnák, ahol én abbahagytam. Azt színeznék, azt ragoznák, amit ellene is – mint egyik főveszedelem ellen – írtam. 

 

A korrupcióba belebukhat az egész magyar demokrácia - jelentette ki Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Napkeltében, hozzátéve, hogy a törvények kijátszásának véget kell vetni. Mint mondta, van egy pár nagy hazugsága a rendszerváltás utáni Magyarországnak, ezek közül az egyik legnagyobb hazugságot abban látja, hogy mindenki tudja, "kicsiben és nagyban folyamatosan zajlik a jogszabályok megkerülése pénzügyekben".

hirdetés

Hirdetés

A kormányfő szerint „körüllengi a politikát az elmúlt 15 évben folyamatosan az a gyanú, hogy a politika és a gazdaság között van egy olyan szürke zóna, amely szürke zónában vagy a törvények tudatos kijátszása, vagy megkerülése zajlik politikai célok finanszírozása érdekében”. Feladatként jelölte meg e hazugságok egy részének „felmondását”, erről szól részben az adóreform is - fűzte hozzá.

„Mint a huzat”

A miniszterelnök közölte, kezdeményezéseket kell tenni a politika és a gazdaság világának jobb elválasztásáért, azt átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé kell tenni. Arra a kérdésre, hogyha a környezetében visszaélésről értesül, az elkövetőt „nyakon csípi-e”, Gyurcsány Ferenc azt mondta, „mint a huzat”. Kijelentette: nem gondolja, hogy ebben az ügyben szabad bármiféle engedményt tenni. „Minket azért fizetnek, hogy tisztességesen gazdálkodjunk a köz javaival, abba nem fér bele, hogy kacsintunk, hogy asztal alatt játszunk, hogy visszakérünk és visszacsorgatunk” – tette hozzá.

A pártoknak és minden hatalmon lévő pártnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy valakik tisztességtelenül játszanak a háttérben, olyan egyéni játszmákat folytatnak, amelynek a következményei aztán a közösségre hullanak vissza – mondta Gyurcsány Ferenc. Úgy fogalmazott: „Nem akarok tisztességtelen emberek miatt elbukni (...), nem szeretném azt megélni, hogy csak azért, mert valaki nem tudja, hogy mit lehet egy országban és mit nem, hogy mi a tisztességes és mi nem, ennek a következményeit és a számláját együtt fizessük meg”.

Pestiesen szólva: nem semmi. A közvagyonok és közpénzek módszeres megcsapolója – rablója –, íme, pandúrszerepben tetszeleg. Higgyünk a csodában: nemcsak tetszeleg, mostantól valóban pandúr szeretne lenni. Közpénzek megóvója, rablók, tolvajok lebuktatója. Gyanítom azonban, hogy ehhez – másokkal együtt – én is kellenék. A Baksisvilág szellemisége. A korrupció természetrajza – a rendszerváltozás Magyarországán.  

 

Ha valóban kellenék, segíteni fogok akár Gyurcsánynak, akár Gyárfásnak. Újabb színjátékokhoz azonban nem segédkezem.[xi][xi][11]

 

A mai napon megkezdem a visszaszámlálást. Tíz, kilenc, nyolc… És mindig újrakezdem, akárhányszor szólítanak. Tíz, kilenc, nyolc… Mindig csak magamban számolok. Nem zsarolok senkit. Valójában nem világom a képernyővilág; eddig is ajándéknak tekintettem: a tisztelt nagyérdemű szolgálatának különös lehetőségeként fogtam fel vadászati engedélyemet. Az első alkalommal, amikor tíz napon át nem hívnak feladatra – az immár csillagokkal, látszatokkal ékesített Kereszttűzbe –, amikor tehát szereplésem sűrűségét és várható hatását tekintve először nulláig érek, ezt az írást (akárcsak a Magyar Nemzetről szólót egykoron), így vagy úgy, szétszóróm a világhálón. 

 

Utánam az özönvíz.

 

S majdan egy jobb világ talán.

 

1. Utóirat

 

 

Tíz, kilenc, nyolc… Ezt olvasom „Torres”-től a PoliDiliben 2005. február 6-án:

 

Nem az a baj, hogy ezek az esmények megtörténtek hanem az, hogy nincs az a kemény jobboldali újságíró, aki foxiként ragadná meg az alkalmat, és Gyurcsányt a kijelentése miatt ízekre szedné. Orbán esetében mindig megtették a ballib újságírók.

Ha Te vagy Varga Domokos György, és remélem, az vagy, akkor ha a Napkeltébe – mint kérdezőt – behívna Gyárfás, akkor előszőr megkérdezném tőle, hogy  miért említette egy élő rádióadásban rólad, hogy jelentéktelen figurája vagy a jobboldali újságírásnak, mert neked még a nevedet sem ismerik. Tette ezt Gyárfás akkor, amikor egy rádiműsorban megkérdezték, hogy a kérdezők között miért nincs jobboldali, amikor pl. kormánypártiak szerepelnek az Össztűzben. Gyárfás szerint rád csak úgy emlékeznek, mint aki magas és szőke.

Ha most én újságríró vagyok, vagy a te helyedben lennék és ezt énrólam mondaná Gyárfás, akkor előszőr is kikérném magamnak az efféle megjegyzést, másodszorra feletenném Gyárfásnak, hogy ő miért a kormánypártok által támogatott újságok újságíróival veteti magát körül, másodsorban pedig megkeresném azt a jobboldali újságot, ahol korábban publikáltál  - MN  - és közhirré tenném az esetet.

A ballibek ugyanis ezt teszik, a ballib újságírók. Sok példa van/volt erről, ahol a jobboldalt elhagyó emberek vagy politikusok kerülnek fókuszba és teregették ki a szennyest vagy a szennyesünket.

Javaslom, hogy a ballibeket a saját módszereik alkalmazásával lehet csak kritikával illetni. Nem kell finomkodni, ők sem finomkodnak.

Ne legyetek nyuszik, mert ők minden alkalmat kihasználnak.

Gyurcsány most olyan stílusban beszélt Orbánról, amely stilus elfogadhatatlan. Ha Orbán ezt tette volna az előző érában bármely ellenzéki mérvadó politikusssal, a ballib média hatalmi arroganciáról, lekezelő stílusról és más szélsőséges címkékről beszélt, írt volna. Mint ahogy írt is róla és telekürtölte a magyar médiát, amikor OV megközeltőleg sem beszélt hasonló stílusban.

Erről kellene beszélni és írni.

És arról a népmeséről, amely manapság a GYF körül kialakul a magyar médiában és amelyet valaki biztosan így formál.

Elő a tettekkel. Elő a PR fogásokkal, és a leplet levenni a jelenlegi hatalomról.

Egy újságírónak ez a feladata.

Javaslom a H. Válasz számait, ahol a PR fogásokról is van egy kitűnő cikk.

 

 

Üdv.

 

Torres

 

Kedves Torres! Úgy illik, hogy a magam módján, a magam lehetőségei szerint (s ezek közé, mint láthatod, túlságosan sok sajtófórum nem tartozik), válaszoljak Gyárfás Tamásnak. Hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, nulla!

 

Csótány indul.

 

 2. Utóirat

 

 

 

 

 
2005. február 10-én meghívtak a Kereszttűzbe. Eme írás elolvasása után a meghívást nem mondták le. A Kereszttűz adása után a szerkesztőségben meghánytuk-vetettük a dolgot. Gyárfás is, a szerkesztőség tagjai is sok mindent másképp látnak, mint én. Tény, hogy Gyárfás Tamás nem azt mondta, nem úgy mondta, ahogy Torres értette. A csótány megállt. Többé nem fog elindulni. Ezentúl a „felek” megmondják egymásnak a megmondandókat. Akár azt is, hogy többé már nem felelek meg az üzleti érdekeknek vagy más kívánalmaknak. Ezt nem ők vetették fel, ez én szögezem le, most. Ezt rendjénvalónak tartom.  

   

 

 



Jegyzetek

 

 

[i][i][1]Cenzúra a Budapest TV-ben. Megszűnt a Magyarok Világa” – olvashatjuk a Nemzeti Hírhálón, amely maga is a nemzeti érzelmű szellemiségnek a második nyilvánosságba - Internetre - szorulásának jelképe. „A 30. adással 2005. február 3-án, folyamatos cenzúrázás, műsoromba való beavatkozás után megszűnt a Magyarok Világa – írja M. Szabó Imre. – Dr. Bródy Péter, elnök-ügyvezető igazgató úr elérte célját, teljesítette pártjai megbízatását. Fasiszta - félfasiszta jelzővel illette Kerényi Imrét és Koltay Gergelyt, akiket a »fennálló társadalmi rend veszélyeztetése« ( rákosista-kádári idők!) lehetősége miatt kitiltott a stúdió épületéből.
Ez persze csak ürügy volt.
Engem kikiáltott a legnagyobb fasisztának, mert nem szúrtam le a stúdióban, nem rugdostam ki egyik kedves vendégemet, akihez legalább 30 éve szoros kapcsolat-barátság fűz. Azt üvöltötte: ha én a házban vagyok, amikor kilép a folyosóra, azonnal szívenszúrom.
Feladata az volt: mint az utolsó nemzeti értékeket képviselő műsorvezető-szerkesztőt, takarítson el onnan.
Megtette.
Megtehette!
Természetesen mindenki néma a jobboldalon, egykori vendégeim zöme is.
M.Szabó Imre”

[ii][ii][2] „A »jobboldalt« egyedül Varga Domokos György képviseli de ő is csak ritkán. Kunczét pl. kérdezheti, de Kovácsot nem” – írja „Tamerlán” az Index vitafórumán (2004. május 20.).

[iii][iii][3] Mi lehet találkozásunk elmaradásának oka? Az egyik vitázó így örökítette meg az Indexen a Répássy Róberttel való ütközésem („evangeline, 2003. október 9.): „Megható volt reggel a bájos mosolyú LépássyLobika a Napkeltében. A szoci-szimpátiával egyáltalán nem vádolható Varga Domokos György két dolgot idézett az emeszpés kék füzetből és Róbertünk - bár csűrte-csavarta -, de mind a családipótlékkal kapcsolatban, mind a reálbérnövekedéssel kapcsolatban gyakorlatilag kénytelen volt elismerni az adatok helytállóságát...”

[iv][iv][4] Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők. A magyar média metamorfózisa. II. MédiaArcok. LKD Bt, 2001.

[v][v][5] Csak érdekességképpen egy számszerűsített vélemény az Index vitafórumáról („Tamerlán”, 2004.aug. 12.)

 

„fehérfarkaska,

 sajnálom, de a válaszod mellébeszélés.

 A korábbi beírásodban ezt állítottad:

»Az is elmondható, hogy mind a 2 politikai oldal újságírói ott vannak a kérdezők között. Igaz, hogy a darabszámban a ballibek vannak többségben de nem egyszerre, hanem egymást váltva. Míg a jobboldali kérdezők szinte mindig ugyanazok. Vagyis az arányok tekintetében egál a 2 oldal között.«

 […]

Hadova. Hogy miért?

 1.) A 13 felsorolt közül jobbosnak vehető 2 (kettő): Varga Domokos György társkérdező és (nem egyértelmű ugyan, de legyen) Betlen János műsorvezető.

 2.) A többi 6 műsorvezetőn bizony erősen érződik a balos elfogultság. 

Ez jól megmutatkozik a jobbos interjúalanyokkal való bánásmódban: modortalanul a szavukba vágnak, nem hagyják, hogy mondataikat befejezzék, a fontos témák kifejtésében akadályozzák őket: másra terelik a szót, kérdezés helyett a saját véleményüket közlik, stb.

(Lásd az új fiú, Orosz mai beszélgetését Kovács Dáviddal. Egy másik Kováccsal - a Lászlóval - egészen másképpen beszélt volna!)

 3.) A balos - jobbos (összesített) kérdezői arány tehát 11:2.

 4.) Nem igaz, hogy minden miniszterelnöki interjúnál van egy jobbos kérdező is. Én inkább olyan interjúkra emlékszem, amikor egyszerre volt társkérsdező Tamás Ervin és Németh Péter.

De valóban, Elek István is volt társkérdező.

Jó, vegyük fel a listára.

Vele 14 fős lesz a lista, a balos - jobbos (összesített) kérdezői arány meg 11:3.

Ez aztán a döntő változás, így már egész más!

Ez lenne az "egál", ugye?  (:-))) 

 5.) Hamis az állításod: az én felsorolásom nem mutatja a Kereszttűz 2:1 balos-jobbos kérdezői arányát.

Ez azt jelentené, hogy a heti 5 Kereszttűz kérdezői között minden nap szerepel vagy Betlen (tekintsük "jobbos"-nak) vagy Varga Domokos.

Ez meg egyszerűen nincs így.

Tény, hogy a "Kereszttűz"-ben a leggyakoribb a 3:0 balos-jobbos kérdezői arány.

 

[vi][vi][6] „Burok” bejegyzése az Index vitafórumán (2002. március 4.): „Ha igazán le akarod iskolázni, csak türelmesen, kitartóan kérdezni kell. Iskolapéldája volt ennek a múlt héten Lendvai Ildikó és Varga Domokos György esete, amikor L. I. kimondta azt, amit VDGY hallani akart, amit ha VDGY mond ki, elevenen megsütik.”

[vii][vii][7] „Egy balliberális” bejegyzése az Index vitafórumán (2003. március 3.):

Az egyik Nap-tv Keresztűzében Kuncze pajtás volt. Varga Domokos György feltette a kérdést, hogy miért csak a Fidesz állítólagos lopásaival foglakozik a szadesz, és nem a jelenlegi kormány túlkapásaival, fel is sorolt egy-kettőt, így a Hattyú ház stb. A dörmögő dömötör azt mondta, hogy a szadesz nem csak azért van, hogy a kétes dolgokat kivizsgálja, erre vannak más intézmények.
A szadesz nem azért jutott be a parlamentbe éppen 5%-al, mert 5 hónapon keresztűl azt hallottuk, hogy a lopni csalni nem szabad, és a szadesz lesz amely a hatalmon lévő kormány párt „lelkiismerete” lesz, és ellenőrizni fog mindent, nyílt pályáztatások lesznek?
Tehát a szadeszos választókat átverte Kuncze pajtás?
Nahát....ilyen is megtörténhet!

[viii][viii][8] Merthogy ezt állítottam: Bánóék – az Egyenleg nevű hírműsor szerkesztőiként – „vastagon csaltak és bődületeset hamisítottak”, amikor úgy állították be, maroknyi náci kinézetű fiatalember fojtotta bele a szót az akkori köztársasági elnökbe. A bíróság pedig nem fogadta el sem a bizonyítékaimat, sem az érveimet, ezért írtam meg „cserébe” a szóban forgó könyvet.

[ix][ix][9] Érdekességképpen: hogyan látta az esetet az Index vitafórumának egyik szereplője (Macisajt, 2002. szeptember 27.)?

Mai Kereszttűz a „Közszolgálatin”...
Varga Domokos György „újságíró”, gondolom a jobboldal képviseletében...
Nos, a szokásos hiba.
Mikor Friderikusz egy közepes kérdésre dühbe jött, Varga azonnal feltette a kezét és megadta magát... […] A gyakorlatlanság elöjött a Baló részben is, ahol Vargának volt egy olyan találata, amitől normálisan szét kellett volna esnie a stúdiónak („milyen érzés volt mikor a ballib ledíszzsidajozta Balót az elöző ciklusban”) ...
Nos, hagyta hogy a majdnem felrobbanó Szegvári közbevágjon, majd érdemi válasz nélkül elsikkadni a kérdést...

Nahát:)

[x][x][10] Az újabb telefonhívásokat valószínűsíti, hogy az Index vitafórumán aztán rábukkantam efféle,  „felháborodott” bejegyzésekre („Állományjavító”, 2004. november 26.):

 

És valóban, a népszavazási kezdeményezésről szóló kereszttűz-kérdésében [Varga Domokos Györgynek] teljesen spontán módon az a kézenfekvő példa jutott az eszébe, mintegy szembeállításként, hogy „miért, a zsidók nem kaptak kárpótlást”?

  

Éreztem nála, hogy automatikusan jön, tehát nem megfontolt provokáció vagy aljasság volt, hanem ezek a dolgok tényleg így ülnek a fejében, szóval hogy egyfelől a magyarországi lakhely nélküli tömeges, mérlegelés nélküli állampolgárság, másfelől meg, ellenpontozva, hogy ha „a zsidók is” akkor a határontúliak is, a „zsidó kárpótlás”, mintha nem hallott volna arról, hogy ki mikor került sorra a kárpótlási folyamatban, és mintha nem hallott volna a harmincezer meg a háromszázezer forintokról.

 

És akkor szégyelltem, hogy magyar vagyok és szégyelltem, hogy tévénéző vagyok.

 

 

[xi][xi][11] Például az effélékhez: „Szökött kislányt fogadott be a Gyurcsány család.  Gyurcsány Ferenc egy szökött ceglédi kislányt talált Szemlőhegyi villája mellett, akit befogadott egy éjszakára. A kislány állítólag egy igazgatói intő miatt, vonattal menekült Budapestre az alföldi városból. A gyermeke sorsáról mit sem tudó édesanyát véletlenül éppen a ceglédi MSZP alelnökének társaságában érte a kormányfő telefonja. Népmesének is beillő történet – fűzi hozzá a HírTV (2005. febr. 5.). – A 12 éves Niki január 19-én egy ceglédi kisegítő iskolából szökött Budapestre. Összeverekedett osztálytársaival, és az ezért kapott igazgatói intő miatt nem mert hazamenni. Útja egyenesen a vasútállomásra vezetett, ahol egy Budapestre induló vonatra szállt. A Nyugati Pályaudvaron leszállva a 91-es busz felé tévedt, majd a budai villáktól övezett Szemlőhegy utcán kószált. S mint minden népmesének, ennek a történetnek is több változata terjed Cegléd- és országszerte. Az egyik verzió szerint a miniszterelnök talált rá a kislányra.”