|
V a r g a D o m o k o s G y ö r g y h o n l a p j a |
|
|
VÁLOGATOTT ÍRÁSAIM
TÍZ,
KILENC, NYOLC...
Búcsúféle a
Kereszttűztől
Nem
történt más, csak bekövetkezett (bekövetkezik), aminek már rég be kellett
volna következnie. A kivétel csak ideig-óráig erősítheti a szabályt, különben
maga is szabállyá válik. Mondhatni, nem
logikus, hogy egy ennyire elvetélt demokráciában és egy ennyire elvetélt
médiavilágban nap mint nap ott díszeleghessek a kincstári televízó műsorában.[i][i][1] Vehetem
a kalapom. Ugyanúgy, ahogy egykor a Liszkay Gábor vezetette Magyar Nemzetnél
is vehettem a kalapom. (Nem, egyáltalán nem ugyanúgy, de erről majd később.) S ugyanúgy megírom most ezt is,
a Gyárfás-féle Nap-Keltéből való kirekesztésemet – kirekesztődésemet? –, mint ahogy hajdan is elmeséltem a Magyar
Nemzetből való kiszorításomat. Pontosan tudom, mit veszítek, mit veszíthetek
vele. Most még annál is többet, mint idestova négy éve a Magyar Nemzet
esetén. Akkor csak azt kockáztattam, hogy ahová Liszkay keze elér, ott én nem
rúghatok labdába. Habár a balliberális tábor nem egy politikusa
Fidesz-szolgának gondol, a – Fidesz (helyesebben: Liszkay) felügyelte –Hír TV
számára nem létezem. Nagyobb esélye van annak, hogy a Népszabadságban
megjelenjék pár sor „korrupciós” könyvemről, a Baksisvilágról, mint
hogy akár egyetlen szó is essék róla a Hír Tv-ben. Vagy akár a Vasárnapi
Újságban… Most
annyival lesz nehezebb dolgom, hogy immár bezárult a kör: többé nincs honnan
segítséget remélnem. Legalábbis nem a főáramkörből… Az
Interneten széthintett Magyar Nemzet-történet nyomán egykoron hála,
együttérzés vagy valami hasonló szállta meg az ellentétes oldal néhány
jelképértékű személyiségét. Nem szeretnék ártani nekik, ezért nem említem a
nevüket; már csak azért sem, mert nem tudhatom, hogy a baloldali
médiamagaslatból, leginkább telefonon érkező együttérző szavaknak volt-e
szerepük abban, hogy „jobboldali”, „nemzeti” titulusom ellenére viszonylag
sokáig ott viríthattam egy balliberális túlsúlyú médiafellegvárban mint a
leggyakrabban foglalkoztatott kérdező
újságíró. És nem is csak Orbánék idején, de jó darabig a
szocialisták-szabaddemokraták (2002-ben kezdődő) kormányzása alatt is; ez idő
tájt ráadásul nem másutt, mint a kincstári televízióban, éppen a főcsatornán
szerepelhettem, az m1 egyik legnézettebb műsorában (még mindig a
Kereszttűzről – pontosabban a Kereszttűzbenről
– van szó). Tény,
hogy valakinek (valakiknek) ott kellett állnia (állniuk) a hátam mögött.
Annyi magas rangú, nagy hatalmú politikust sértettem halálra, hogy valakinek
(maradjunk ezentúl az egyes számnál) nagyon fontos lehetett, hogy én minél
tovább ott szerepeljek. Hiszen Kovács Lászlótól kezdve, Horn Gyulán és Salgó
Lászlón át, egészen Gyurcsány Ferencig nagyon sokan voltak, akik nem
mutatkoztak hajlandónak a velem való ütközésre; ki már rögtön az első menet
után (Salgó, Gyurcsány), ki csak később (Kovács, Horn). Kovács
László mint pártelnök és külügyminiszter (tehát már az MSZP választási győzelme után, de még Hiller
István győzelme előtt) azon háborgott, hogy nem hagyom őt válaszolni. Erre
azt feleltem, hogy ő meg nem hagy kérdezni. Többé nem találkoztunk.[ii][ii][2] Horn Gyula (exminiszterelnök,
szintén már az MSZP győzelme után) ott a műsorban kezdett hadonászni, hogy nekem nem hajlandó többé válaszolni. „[…] Horn ma arcátlanul a vélemény-nyilvánítás
jogának sérelmére hivatkozott a Napkeltében, miközben éppen a meglehetősen
súlytalan véleményét nyilvánítgatta, s közben méreteihez képest némiképp
magasról tett a sajtószabadságra, nemes egyszerűséggel megtagadván a választ
Varga Domokos György kérdésére” – jegyezte meg „pernahajder” 2003. február
10-én az Index egyik vitafórumán. Salgó
László (az ORFK élére történt kinevezése után) szintén egyenes adásban tette
szóvá, miért hánytorgatom fel titkosszolgálati múltját; erre én kijelentettem,
hogy egy demokráciában ő ezt aligha veheti zokon. Gyurcsány Ferenc is csak
egyetlen menetet bírt ki, mindjárt sporminiszterré való kinevezése után.
Természetesen azt feszegettem, hogy milyen nagy veszedelem az országra nézve,
ha egy ilyen pénzes nagyvállalkozó lép a politika színpadára; s ne akarja
elhitetni velünk, hogy azért, mert ő látványosan másokra ruházta át cégei
irányítását, ha holnap felhívná valaki, hogy most mit lépjen, ő lecsapná a
telefont. Voltak,
akik, becsületükre legyen mondva, nagyon sokáig állták a sarat. Juhász Ferenc
honvédelmi miniszter rendszeres ellenfelem volt, egészen addig, amíg ki nem
derült, hogy az amerikaiak sehol sem találják a tömegpusztító fegyvereket –
no és amíg el nem lepték a világot az iraki foglyok megkínzásáról, megalázásáról
szóló fényképek. Juhász Ferenccel már csak véletlenül futottam össze egy
ízben (egyébként a Nap-Keltében). – No, mi van? – érdeklődtem barátságosan. –
Csak nem képzeled – felelte –, hogy az amerikaiak disznóságaiért engem fogsz
szívatni?! Történetünknek
egyik kulcskérdése, hogy illik-e, szabad-e ilyen bizalmas közléseket
megosztanom a nyilvánossággal? Másik kulcskérdése, hogy e fenti tények hogyan
hozhatók összhangba azzal a másik ténnyel, hogy egy általam nagyra becsült –
nem mellékesen jobboldaliként számon tartott – szociológus a Kereszttűzben való
szereplésemet röviden így summázta: „Puha vagy!”. E kérdés későbbi
megválaszolását aligha könnyíti meg, hogy – csodák csodájára – a Fidesz
vezérkarában is akadnak, akik gondosan kerülték a velem való csatározást.
Például Áder János és Pokorni Zoltán – hogy csak két nevet említsek.[iii][iii][3] Szóval
annak a valakinek bizonyosan sokat és sokáig kellett tartania miattam a
hátát. Játsszunk
el a gondolattal, hogy ez a valaki maga Gyárfás Tamás, a Nap-Kelte
tulajdonosa. Ő saját megfogalmazása szerint egy „munkabuzi”, aki, bár oly
gazdag (ezt persze már nem mondja), hogy szinte felveti a temérdek pénz, mégis hajnalok
hajnalától bent van már a stúdióban, szerkeszti a műsort, szót vált a
kisebb-nagyobb rangú politikusokkal, olykor lobbizik (magyarán: ezt-azt kijár)
náluk, de az is gyakran előfordul, hogy sporttémákban beugrik műsort vezetni,
kérdezősködni. Ennek annyiban van különös jelentősége, hogy Gyárfás
mindenkival nagyon szívélyes tud lenni, adásban azonban nem ad a tekintélyre,
ott bárkit szívesen megszorongat. Gyárfásban
tehát van egy jó adag vagányság. Egyáltalán nem zárható ki, hogy
odakerülésemnek és ott-tartásomnak ez volt az egyik fő oka, forrása. Nem
tekinthetjük véletlennek, hogy annak idején (a rendszerváltás kezdetén),
amikor még nem létezett „nemzeti” televízió vagy „nemzeti” elkötelezettségű
televíziós műsor, ahová például Seszták Ágnest, Bencsik Andrást, Lovas
Istvánt, Franka Tibort befogadhatták volna, e „jobboldalinak”, sőt,
„szélsőjobboldalinak”, sőt még „antiszemitának” is nevezett újságírókat
egyedül Gyárfás engedte képernyőre; különben pedig az összes létező magyar
„médiaszalonból” kizárták őket. Amikor egy interjúban[iv][iv][4] megkérdeztem őt ennek okáról,
beszélgetésünk így folytatódott: - Nem tüntetésnek
szántam. Nem vagyok a besorolások híve, ez ide tartozik, az oda. Az számít,
hogy ki mennyire felkészült, mit tud... Csak ez érdekel, azaz sokkal prózaibb
az én megközelítésem. -
De ezzel kockázatot vállaltál. Hiszen a balliberális tábor abban az időben
elég hatásosan sulykolta a közvéleménybe, hogy a nemzeti oldalnak ezek a
reprezentánsai antiszemiták, fasiszták, rasszisták stb. Tehát bárki mondhatta
volna, hogy ha te ezekkel szóba állsz, ha őket látom a képernyődön, akkor te
is szagos vagy nekem, elfordulok tőled, nem hirdetek nálad. - Nem mondták. -
Soha senki nem tett egyetlen rosszalló megjegyzést sem?! -
Ez azért túlzás.
Olyat mondtak, hogy ha ő jön, akkor én ide többé nem jövök. Aztán mégis
mindig megjelent. […] Végül is, nem hiszem, hogy bárki olyan elmaradt volna a
Nap-kelte műsorából, akit hiányolnunk kellene. Legalábbis nekem nem tűnt fel.
Nem tagadom, volt kollega, aki valamikor azt mondta, hogy nem vezetem a
műsort, ha a jobbomon Seszták Ágnes áll. Amikor erre azt feleltem, hogy akkor
köszönöm az eddigi helytállását, kiderült, hogy félreértettem. […] A nézők
részéről is kifejezésre jutott, hogy én nagyon nem akarom, mondjuk, a
Frankát. Nem is tudom, hogy példaként miért éppen őt pécéztem ki, de elég sok
embertől hallom, hogy őt aztán ne. Mert akkor mi nem is nézzük tovább a műsort.
-
Ezek nyilván a hangadók. De a számok alapján azt lehet sejteni, hogy a
többség mégiscsak díjazza, hogy itt kevésbé érezni a szellemi gettósodást,
többféle információval, véleménnyel, érdekes személyiséggel találkozhat. - Ha már egyszer Franka
Tibort idéztem, hadd érveljek
mellette. Én tényleg azt hiszem, hogy akkor izgalmas egy beszélgetés, akkor
hozod a Kereszttűz vendégét helyzetbe, ha szembe állítod, ha a nézeteit
keményen ütközteted egy-egy egészen más véleménnyel. A Kereszttűzben az a jó
felállás, ha az egyik oldalon van a fehér, a másik oldalon a fekete, középen
a semleges, de persze nem színtelen műsorvezető. És mindannyiukkal szemben
áll például a politikus. Így tudjuk a legjobban segíteni. Mert ha okos, akkor
helyt tud állni. Ha nem felkészült, akkor jobb, ha maga is, és persze az
egész világ rájön. Ha valaki méltán van a helyén, akkor nincs az a Franka,
akinek ne tudna visszavágni érvekkel, tényekkel. Az igazi Kereszttűzbe kell
egy mindenkori Franka… Lehet
tehát, hogy Gyárfás egyszerűen „csak” egy okos üzletember, aki tudja, mitől
döglik a légy. Pontosabban: egy olcsón előállított műsornak mitől lesz nagy a nézettsége – no
meg a reklámbevétele. Történetesen egy újságírótól, a vőmtől – tehát megbízható
forrásból – tudom (mellesleg saját fülével hallotta), hogy a Magyar Naracs
szerkesztőségében egy szép napon csak úgy kijelentették: „Ez a Varga Domokos
György az egyetlen gentleman a jobboldali sajtóban”. Nos, ha ez a túloldaliak
szemszögéből csak megközelítőleg is igaz (sőt, elég, ha csak így gondolják),
ez és az imént elmondottak már elégséges magyarázatot adnak arra, hogy miért
kellettem Gyárfásnak, s miért maradhattam aztán olyan sokáig. Kellett neki
ugyebár a (baloldali) fehér mellé egy (jobboldali) fekete; de egy olyan
fekete, aki a szükségesnél nagyobb viharokat lehetőleg azért mégsem kavar. Voltaképp
olyan nagyon nem is kavartam. A „népszerűségem” viszonylag gyorsan megnőtt,
olyanannyira, hogy Gyárfás egy ízben kijelentette, „látod, sztárt csináltunk
belőled”. Kétségtelen, egy időben én voltam a leggyakrabban foglalkoztatott
kérdező a Kereszttűzben. Kovács és Horn egy idő után ugyan már nem álltak ki
velem szemben, de ha Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője szerepelt vagy
Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke, szinte holtbiztos volt, hogy engem hívnak
egyik oldali kérdezőjüknek. Mondhatni, én képviseltem a médiaegyensúlyt. Emiatt
aztán a jobboldalon nem is felejtettek el (még jobban) megorrolni rám.
Többnyire baráti beszélgetésben, olykor írásban (publicisztikában) szóvá
tették, hogy jelenlétemmel legitimálom Gyárfás erősen balliberális elhajlású
Nap-keltéjét.[v][v][5] Bevallom, nem sokat adtam ezekre a
véleményekre. Annál inkább arra, hogy akár Lendvaival, akár Kunczéval, akár
másokkal tisztességes ütközeteket vívjunk. Akárhova mentem (nyilván nem akárhova mentem), ott leginkább azzal
fogadtak, hogy mennyire sajnálnak engem, amikor látják, ki mindenkivel kell
hadakoznom; egy Lendvaival?! egy Kunczéval?! De nem is csak a
vendégekkel, gyakran a műsorvezetőkkel is. Rendre elmondtam, hogy nincs miért
sajnálniuk. Először is: mind Lendvai Ildikót, mind pedig Kuncze Gábort
becsülöm azért, hogy hagynak kérdezni[vi][vi][6], ráadásul még válaszolnak is,
nyilván a maguk módján.[vii][vii][7] Másodszor: a műsorvezetőkkel is
elég jól szót értek. Pallagival jókat szoktunk szövegelni; Aczéllal
kölcsönösen megadjuk egymásnak a tiszteletet, olykor még véleményt is
cserélünk. Bánó Andrással ez utóbbi ugyan még sose fordult még elő, az
viszont igen, , hogy ő műsorvezető létére a Kereszttűzben nem a vendéggel,
hanem folyamatosan az én kérdéseimmel – vélt vagy valós pontatlanságukkal –
foglalkozott. Ez, úgy vélem, több mint megnyugató arány, ha azt nézzük, hogy
Bánóval hajdanában hosszan pereskedtünk Göncz Árpád 1992. október 23-i
kifütyülése okán. A pert ugyan elveszítettem vele szemben[viii][viii][8], ám cserébe megírtam A váratlan
tanú című könyvemet. Ebben ízekre szedtem a szóbanforgó eseményt és a
róla készült videofelvételeket, szem- és fültanúkat kerestem fel, s ezek
segítségével egyértelműen bebizonyítottam, amit be kellett bizonyítanom.
Ezzel, mondhatni, Bánóval kvittek voltunk – soha többé nem is vetőtött fel
közöttünk a régi történet. Sőt, még azt is a javára kell írnom, hogy a
„kettős állampolgárság” témájában futó kereszttüzek egyikében, amidőn az
egyik „fehér” kérdező szóvá tette, hogy nem hagytam kérdezéshez jutni, Bánó
azzal intette le, hogy „nemzeti” kérdésekben én vagyok a „legilletékesebb”. A
műsorvezetők közül Betlent még kedvelem is. Tisztességes, egyenes embernek
tartom. A legújabb jövevényt, Kóczián Pétert, egyelőre kevéssé
ismerem, de az első benyomásom hasonló róla. Orosz Józsefről már nem
ennyire hízelgő a véleményem. Erős a gyanúm, neki se rólam. Szintén a „kettős
állampolgárság” témájában folyt egyszer az ütközet – csak most Orosz volt a
műsorvezető, Kuncze pedig a kérdezett. Felvetettem, hogy „Amiként a zsidóságnak
is, nagyon helyesen, járt a holokausztért a kárpótlás, ugyanígy a határon túl
rekedt magyaroknak is jár a történelmi igazságtétel, a magyar
állampolgárság”. Orosz, ott az egyenes adásban, rám nézett, és azt mondta,
nem érti, hogy kerül ide a zsidók kárpótlása. Mire azt találtam felelni, „Nem
baj, hogy ön nem érti, elég, ha Kuncze Gábor érti”. Nos, ez volt az első
alkalom, amikor Kuncze nem volt túl sporszerű hozzám: Orosz segítségére
sietett, kijelentvén, hogy „éppenséggel ő sem érti”. Könnyen
lehet, hogy ez volt az első igazán vastag szeg Kereszttűz-koporsómba. Ha nem
számítunk egy korábbit, amely azonban szép lassan „elrozsdált”, feledésbe
merült. Úgy tűnt legalábbis. Gyárfás Tamás a mintegy három éven át tartó
munkakapcsolatunk során nagyon is
adott arra, hogy tiszteletben
tartsa újságírói függetlenségemet. Nemcsak az enyémet, más kérdezőkét is.
„Hogyan is venném a bátorságot ahhoz, hogy ilyen nagy emberek dolgába
beleszóljak” – mondotta egy ízben, némi iróniával és mosollyal fűszerezve, ám
mindvégig tartotta a szavát. Ezért sem esett nehezemre kivenni a részem a
„legitimálásából”, ezért is éreztem jól magam a Kereszttűzben, s hárítottam
el mindig a baráti sajnálkozásokat. „Momentán” nem akadt Magyarországon más
fórum, ahol nyugodtan azt mondhattam volna – még ha kérdésekbe csomagolva is
–, amit gondoltam. Bőven „belefért” ez a most elmesélendő, egyetlen eset –
ama bizonyos első vasszeg –, amikor Gyárfás kerek-perec megmondta, ha még egy
ilyen lesz, többé nem fog tudni
megvédeni, s akkor vége. Ez
az ilyen azért is méltó különös
figyelmünkre, mert jól jelképezi szellemi közállapotainkat. A téma a
tévéelnök-választás volt, a vendég pedig az egyik aspiráns, Baló György.
Tudnivaló, hogy a megelőző kormányzati ciklusban ő volt az az újságíró, aki a kincstári
televízió (MTV) főadóján (m1) rendszeresen meginterjúvolta Orbán Viktor
miniszterelnököt. A balliberális oldalon rögtön akadt néhány eszement alak,
aki ezért elkezdte díszzsidózni őt. (Nevük nem érdemesül a megörökítésre.)
Mint olyan újságírót, aki már ezer oldalnyi szöveget gondolkodott össze a
hazánkban dúló törzsi háború mérséklésének lehetőségéről (ld. Törzsi
trilógia, kiadás előtt, ezért inkább majd utána lásd), nyilván zavart eme
eszementek nyilvános méregkeverése, ezért egyik kérdésembe szépen
beleszőttem a dolgot. (Kb. így: „Hogyan viseli, hogy a saját oldaláról
ledíszzsidózzák?”) Gyárfás szerint e kérdésemet követően azonnal égni kezdtek
a vonalak: „Zsidóznak a televízióban?!”[ix][ix][9]. Egyik országos sajtófelügyelőnkkel,
Haraszti Miklóssal volt szerencsém eszmét cserélni az esetről, aki elmondta,
hozzá is sok „feljelentés” érkezett az ügyben, mondván, biztos csak azért
említettem meg a díszzsidózást, hogy így tegyem nyilvánvalóvá Baló
származását, s így akadályozzam meg tévéelnökké választását. Mondom,
ez az ügy aztán feledésbe merült. Az persze nem zárható ki, hogy véges-végig
ott volt talonban, s midőn a zsidóság kárpótlását a határon túli magyarok
jussával kapcsolatban felemlegettem, Gyárfás fejében megszólalt a csengő. S
az is lehet, hogy nem csak ott, hanem valóságosan jöttek a telefonhívások
ekkor is, csak erről Gyárfás már nem tájékoztatott engem.[x][x][10] Igazából
tényleg nem tudni, mi tette be nekem a kaput Gyárfásnál. Lehetne erre azt
mondani, miért nem kérdezem meg tőle; de aki ezt mondaná, nem lenne tisztában
a kérdező újságíró helyzetével,
azaz kiszolgáltatottságával. A
Kereszttűz sem fehér, sem fekete újságíróját nem köti semmiféle szerződés
Gyárfáshoz. Az újságíró onnan tudhatja meg, hogy számítanak rá, hogy előző
nap felhívják, tudna-e másnap reggel ehhez és ehhez jönni. S ha tud, megkapja
alkalmanként a bruttó tízezrét. Immár ötödik éve mindig ugyanennyit. Egy
ízben felvetettem Gyárfásnak, hogy nem kaphatnék-e havi átalányt, mert akkor
jobban tudnám családom egzisztenciáját tervezni. Gyárfásról sok jó
elmondható, ám neki is megvannak a maga gyenge pontjai. Ezek egyike a maffia
emlegetése (ezt még az interjúkészítés idején tapasztalhattam). Másika a
pénz, mármint ha valaki többet akar kiszedni belőle, mint amennyit önként felajánl.
Akármilyen hihetetlen, ilyenkor belesápad még a puszta gondolatba is, szinte
reszketni kezd. S végül a harmadik gyenge pontja: minden tiszteletadás ide
vagy oda, az embereket kizárólag hasznossági szempontból kezeli, osztályozza.
Előbb ajnározza, aztán eldobja.
Mielőtt ezen bárki elszörnyülködne (bár csak szörnyülködjön el rajta),
jobb, ha nem felejti el: nem sok olyan nevezetes embert tud említeni ma
széles e hazában, akit ne hasonló haszonelvűség mozgatna. Üzlet, az üzlet.
Sokkal nagyobb pénzekről van itt szó, semhogy a lélekápolás beleférne. Ha
valaki többé nem fér a koncepciójába, az sosem fogja megtudni, miért nem,
csak azt veszi észre, hogy nem csörög a mobilja. Nem hívják. Nem mondják,
hogy mit csinált rosszul, mit kellene másképp, csak nem telefonálnak. Ám
ez sem teljesen igaz. Gyárfás
engem nem úgy dobott el, egyetlen
svunggal, mint egy hajítófát. Sőt, voltaképp el sem dobott. Vagyok is, meg
nem is. A képzeletbeli listán ott virít a nevem, lehet hivatkozni rám mint
jobboldalinak számító újságíróra. Ki lehet pipálni. Ha muszáj, nézettséget is
lehet javítani velem. A piacon rázogatják a kezem. Marosvásárhelyen, a „két
igenes” népszavazás után hosszan rázogatták a kezem. Fel kell mutatni
időnként a képernyőn – ennyi kockázat belefér –, csak hatni ne hassak. Ne
legyek többé előtérben. Ne legyek többé láb alatt. Ne ingereljem többé a
Hatalmat. A nagyágyúkat – „örökös partnereimet”: Lendvait, Kunczét – immár
nem bocsájtják elém. Pontosabban: engem nem bocsátanak az ő színük elé.
Választások előtt egy héttel már régóta nem kerülhetek képernyőre. Legutóbb
(a két igenes népszavazáskor) már utána egy héttel sem. Vajon Gyárfás dönt
ilyenkor, vagy a Hatalom? A kormányhatalom. Ám akkor: Áder és Pokorni esetén Gyárfás dönt, avagy az ellenzéki Hatalom? Tény:
bő egy hónapnyi szünet után hívtak a külsőleg megújult Kereszttűzbe, mégpedig
Csurka Istvánt kérdezni. Semmi olyat nem sikerült mondanom, amitől
koorsószögeim száma szaporodhatott volna. Feltűnt viszont, hogy mind az
újonnan bevetett (egyébként amúgy is a fehérek
túlsúlyát növelő) kérdező (Fiala János), mind pedig a műsorvezető (Bánó
András) azzal a fajta pattogós technikával kérdez, amelyben már nem a kérdés tartalma fontos, hanem a gyorsasága, szaporasága. Ezért aztán nem a válasz lényegét figyelik, hanem
csakis a végszót: teljesen formálisan ehhez csatlakoznak, ebbe
csimpaszkodnak. Ez voltaképpen közelebb van a kötekedéshez, mint a
kérdezéshez. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot. Hát ebbe a módiba
engem hiába is avattak volna be... De legalább feltűnhetett volna az új
díszlet… Pár
nap múlva megint szólítottak, akkor Kolber István tárcanélküli miniszter
kérdezésére. Egész műsor alatt, kétségkívül, eléggé feszült voltam és a
szokásosnál is rámenősebb, ám ezt megelőzte két közjáték. Az egyik egészen
friss. Amikor az egyik fiatal asszistensnő telefonon megkérdezte, tudnék-e
jönni, „barátilag” hozzátette: „Azt javaslom, hogy gyorsan és agresszíven
kérdezz, mert akkor szaporodnak a csillagok.” Milyen csillagok? –
csodálkoztam. „Nem láttad őket? A vendég háta mögötti kivetítőn.” – Nem
figyeltem – feleltem –, de nem is érdekel semmiféle csillag, eddig is úgy
kérdeztem, ahogy akartam, s ezután is úgy fogok. „Akkor most mit csináljak” –
dermedt meg szegény leány. – Kérdezd meg Gyárfásékat, jó vagyok-e így nekik,
vagy nem. Ha nem, akkor nem megyek. Alig
fél perc múlva csörgött a telefon. Most a másik asszisztenslány hívott:
„Felejtsd el az egészet, csak magánszorgalomból mondta. Senki nem kérte rá,
te úgy kérdezel, ahogy akarsz”. Ebben maradtunk. A
másik közjáték a témához, illetve korábbi időkhöz kötődött. Kolber István
mint a kormány „Fészekrakó” programjának felelőse szerepelt a Kereszttűzben.
Előbb felidéztem neki, amit a kormányfő állított a programról, illetve ennek
elemeiről: „megközelítőleg egymillió ember
otthonteremtésének vagy lakhatásának a feltételeit könnyítik meg”; majd azt a sajtónyilatkozatot, amely
szerint a program fiatal pároknak szól, 30 éven aluliaknak, akiknek „még nincs lakásuk, ám olyan jövedelemmel
rendelkeznek, amely lehetővé teszi egy viszonylag magasabb, akár havi 70-80
ezer forintos törlesztőrészlet
kifizetését.” Végül
feltettem a kérdést: „Hány ilyen jól kereső fiatal lehet ma Magyarországon?
Hol van ez az egymilliótól?! Süket duma
az egész!” Megintcsak a koporsószegek fellelése végett lehet
érdekes: játszhatott-e szerepet újabb, kéthetes „pihentetésemben” a
miniszterelnök megnyilvánulását minősítő „süket duma”. Mielőtt ennek nyomába
erednénk, vegyünk egy kézenfekvőbb
magyarázatot. A Kereszttűz aznapi műsorában „fehér” kérdezőtársam (nevét
fedje jótékony homály) egyenesen adásban, a nézőközönségnek „kihangosítva”
sértődött halálra: nem hagyom szóhoz jutni. „Befejezted?” – nézett át hozzám,
miután arra vártam, hogy megszólaljon. „Szerinted?” – kérdeztem vissza. Az
ilyesfajta villongásokért jobbára elmaradnak a fejmosások, hisz’ növelik a
feszültséget, az izgalmat, a nézettséget (azt nem figyeltem, hogy a csillagok
száma is szaporodott-e). Ezúttal azonban kérdezőtársam beszaladt panaszkodni
a szerkesztőségi szobába, s mire én odaértem, Gyárfás Tamás (elnök,
tulajdonos) és Lakat T. Károly (főszerkesztő) rosszalló, fagyos pillantása
fogadott. Nem tudhatni, hogy eme kis epizód csak „hab volt-e a tortán” (vagy
barátom találó kifejezésével élve: ciráda a koporsón), vagy maga volt a torta
(pontosabban a koporsó). A tények pontos, kimerítő feltárásához
elengedhetetlen, hogy egy újabb névvel (pontosabban: „nicknévvel”)
ismerkedjünk meg: Probatbicol. Így hívják az Index PoliDili vitafórumának
egyik nevezetes alakját, aki egyébként felettébb otthonosan mozog a magyar
médiaberkekben. „Nem
találgatok, hanem tudom, hogy Gyárfás és
Lakat nyomkodják” a gombot –
jelentette ki nyomatékosan, kétségtelenül bennfentesként az egyik topikban,
ahol a hozzászólók azon morfondíroztak, vajon „mi a fenét” jelentenek ott a képernyőn azok a
csillagok, mitől szaporodnak vagy nem szaporodnak éppen. Nos, Probatbicol ezt
írta hozzászólásként (és hozzám szólásként)
ama „süket dumás” kiszólás után, 2005. január 14-én az egyik topikban. (Ezúttal annak is van jelentősége,
hogy pontosan melyikben: Korrupciós
rendszerváltás. Történetesen a Baksisvilág című könyvemről
nyitotta valaki…) Neked
viszont alapos revízió alá kellene venned köztévés szereplésedet, mert amit
ma reggel a Napkeltében előadtál, az olyan idegbeteg és szánalmas hisztéria
volt, hogy inkább hasonlított egy őrülési jelenetre, mint egy
közszolgálati interjúra. És
ha már lövésed nincs a lakásépítési témáról (ami tényleg nehéz és
szakszerűséget igényel), akkor próbálj meg felkészülni, mert a handabandázás
nem pótolja helytállást. Persze
nem kell ájultan tisztelni a kormányzatot, de az, hogy amit mondanak az
„süket duma” - sajnálatosan a te alkalmatlanságodat és szemtelenségedet
leplezi le. De
ha már teljesen kiakadsz a szerepedből, legalább ne hadonássz és vicsorogj a
képernyőn. Mivel sosem tudhatjuk, nem aggasztóan hiányos-e
önértékelésünk, érdemes ilyenkor megkérdeznünk néhány ismerősünket: „Tényleg
annyira őrült voltam? Csakugyan hadonásztam és vicsorogtam?” – „Semmi különös
nem volt” – mondták ketten egybehangzóan; egy harmadikuk pedig (noha
épenséggel nem írtam róla túl hízelgő dolgokat a Baksisvilágban) egy későbbi
találkozásunkkor kéretlenül is akkori szereplésem dicséretébe fogott. Mivel
okos ember a dicsérettel is csínján bánik, ezt válaszoltam Probatbicolnak. Kedves
P., a
23 millió, a 800 ezer, s a legújabb hasszám, az 1 millió húzott fel – s a sok
hülye, akit nem ez idegesít, hanem az én „szemtelenségem”. Üdv,
VDGy. Szóval engem ezek a számok húztak fel – mert
csakugyan felhúztak. De vajon mi húzta fel annyira Probatbicolt? Miért érezte
ellenállhatatlan szükségét, hogy egy egészen más témával – a korrupcióval, a
Baksisvilággal – foglalkozó vitaoldalon jöjjön elő kereszttüzes
szereplésemmel? Természetesen még mindig a koporsószegek miatt érdekes
egyáltalán a kérdés. Talán sosem tudjuk meg a vaskos igazságot, ha egyik
vitapartnere („puffin”) ki nem hozza Probatbicolt a sodrából, aki aztán
imígyen válaszolt: Hát
te meg ki a f@szom vagy, hogy kioktass és előírd, hogy mitől-kitől
érezzem magam megtisztelve? VDGY
egy nagy nulla a szakmában, ő írta a rendszerváltás első antiszemita
iratát, és most osztja itt az erkölcsi lapokat. […] Buta hazug
disznó. (Az én kiemelésem – VDGy) Lám,
újra, sokadszor, az „antiszemita” motívum. Nem érdekes, ha kormányfő és
kormánya hazudik, ha a magyar elit szemérmetlenül lopja a közpénzt, ne erről
beszéljünk, ne iszonyatos baksisvilágunkról, hanem mindig, helytől és időtől
függetlenül, az „antiszemitizmusról”. „I'm Jack Johnson, heavy weight
champion of the world. I'm black. They never let me forget it. I'm black all
right, I never let them
forget it!” – kiáltja Jack Johnson szellemének hangja Miles
Davis lemezén. „Fekete vagyok. Soha nem hagyják ezt elfelejtenem. Oké, fekete
vagyok. Soha nem hagyom, hogy ők
elfelejtsék.” „Könnyű” volt Jacknek. Ő legalább tényleg fekete volt… Ha
Baksisvilág, kiáltsunk antiszemitát. Ha
Baksisvilág, mélyen hallgassunk róla. A 168 óra szerkesztősége – a könyv három
példányának birtokában – testületileg úgy döntött, nem hajlandó hírt adni
róla. A Vasárnapi Újság főszerkesztője úgy döntött, nem közli a könyvről
szóló, már elkészült interjút. Kuncze
Gábornak dedikáltam a Bakisvilágot: „Kedvenc homokzsákomnak”. Vajon olvasta?
Lendvai Ildikónak is dedikáltam: „Őszinte megbecsüléssel” – kereszttüzes
kiállásáért. Velem szemben. Vajon olvasta? Több mint két hónapja nem
találkoztam egyikükkel sem. Megorroltak? Egyszerre? Ők
nem akarják, vagy más nem akarja? „[..]
örülök, hogy VDGY ismét ott lehetett. Kár, hogy nem tegnap volt ott Lendvai
Ildikónál” – jegyzi meg „Pistike” a Nézhetetlen a Napkelte az M1-en topikban (Index, PoliDili, 2005.
február 3.) „Jéééé, valami, amiben
egyetértünk...” – feleli rá „Lusta Kígyó Gyógyszertár” – „Amennyire nem bírtam VDGY-t '92-3-4
környékén, annyival jobbnak tartom most... És télleg kár, h. nincs ott a
kormánypárti vendégnél.” (Az én
kiemelésem – VDGy) Gyárfás
is kapott a Baksisvilágból. Ő viszont nem szerepel benne. Lendvai és Kuncze
viszont igen. Az MSZP és az SZDSZ még inkább. No de a Fidesz is. Ám Demszky
is: Beindult a kusza folyamat öngerjedése:
a kiterjedt korrupció lehetővé tette a zsákmányszerzést, az ígéretes zsákmány
miatt viszont végképp elszabadult a korrupció. A Kulcsár-ügy ennek a
mintapéldája. Egy magas rangú szabad demokrata politikus, igaz, egyelőre
szűkebb körben, de félreérthetetlenül, teljesen egyértelműen állítja: van
olyan párt, amelyik a fővárosi önkormányzat minden megrendelésének minden
egyes forintjából leszedi a maga részét. Tekintettel arra, hogy jelenleg a
szocialisták vannak többségben, nem nehéz kitalálni, melyik pártról van.
Kérdésemre, hogy igaz-e az az értesülésem, mely szerint az önkormányzatokban
a pártok képviselői rendszerint felosztják maguk között „a terepet”, vagyis
súlyuk arányában részesednek azokból a hasznokból, melyekhez befolyásolt
döntéseik (azaz korrupció) révén juthatnak – nos, a szóban forgó politikus
azt felelte, hogy ez valóban így van, s ez alól egyetlen párt, még a sajátja
sem kivétel. Minden pártban a pénztárosok, illetve a legnagyobb befektetők a
királycsinálók. Aki egymilliót ad egy pártnak, az ettől még nem fog labdába
rúgni; aki tízmilliót, az már kérhet; aki százmilliót, az már a
Gellért-hegyre is igényt tarthat. A hitelesség és az
állítás súlya egyként megkívánja, hogy ezúttal feltárjam információforrásom
nevét: Demszky Gáborról van szó, Budapest főpolgármesteréről. Az egyik (Kereszttűzben való)
tévészereplése előtt tettem fel neki
kérdéseimet. Demszky azt is elmondta, korábban ezért kellett lemondania pártelnöki tisztségéről: nem volt alkalmas
rá, hogy a párt kampányához szükséges pénzt a bevált módon előteremtse. Vajon
mit élhetett át Lendvai, és mit élhetett át Kuncze, amikor ezekhez a sorokhoz
ért? „Kígyót melengettünk keblünkön?” Nagyon
nem illene csodálkoznom azon, ha megorroltak volna. Ha netán a dedikálást is
provokációnak tekintették volna. Miért kellene elhinniük, hogy eszem ágában
sem volt ingerelni őket? Hogy nem visszéltem
bizalmas közléseikkel, nem a magam
hasznára fordítottam, hanem – remélem, legalábbis – a közös hasznunkra. „[…]
óriási jelentőséget kell tulajdonítanunk annak – írom a Baksisvilágban –,
hogy Demszky Gábor egy jobboldaliként számon tartott, vele a Kereszttűz
műsorában többször keményen ütközött újságíróval osztotta meg a korrupcióval
kapcsolatos tapasztalatait, meglátásait. Ha ennek a rendszerváltoztatós új
világnak – Baksisvilágnak – az egyik emblematikus figurája már »ellenfelének«
is kész saját világát ilyen súlyos szavakkal illetni, ez nem kevesebbet
jelent, mint hogy ő is eljutott már a felismerésre: a korrupció elszabadulása
oly mértékűvé vált, hogy ez már a haszonélvezőit is komolyan fenyegeti. Az
egész demokráciát, az egész parlamentáris rendszert, az egész politikai és
sajtószabadságot semmissé teheti. És ugyan ennél kisebb veszedelem, de
korántsem mellékes: az egész magyar gazdaságot romba döntheti.” Arra
építettem, arra számítottam, hogy Lendvaiban is, Kunczéban is megszólal a
másik én: a felelős politikusé.
„Nem vagyok elég geci ehhez a politikához” – mondta egyszer, éppen mindenbe
belefáradva és belekeseredve, az SZDSZ elnöke. Igen, bizalmasan,
négyszemközt, a nyilvános csatározásunkat megelőzően. Én meg kihangosítom.
Közös magunkért kockáztatok. Ha
innen nézem, megint dicsérnem kell Gyárfást. Ő is kockáztat, amikor még
mindig ki-kitesz a kirakatba. Nem kiszorítani akar – nem ő akar kiszorítani
–, amikor hátravon. Lehet, hogy igazából csak a maga hasznát nézi: a nagyobb bevételhez kell a nagyobb nézettség;
ehhez meg a „fekete” díszpinty. Vagy a maguk
hasznát: a hitelességhez, a politikai hatóképességhez is kell a „fekete”
díszpinty. Ekkor is, akkor is biztos: éppen elég dühös politikus előtt kell a
hátát tartania miattam. Na
de miért ne lehetne akár úgy is, hogy Gyárfás azért tart talonban (azért óv,
azért őriz), mert ugrásra készen
tart. Őt is elkapta a felismerés: a hirtelen összeomló ház mindenkit maga alá
temethet. Őt is. S
miért ne fordulhatna elő, hogy Gyurcsány is elolvasta a Baksisvilágot. De
legalábbis szembetalálkozott a szép magyar baksisvilággal. Minapi szavai
mintha ott folytatnák, ahol én abbahagytam. Azt színeznék, azt ragoznák, amit
ellene is – mint egyik főveszedelem ellen – írtam. A korrupcióba belebukhat az egész
magyar demokrácia - jelentette ki Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a
Napkeltében, hozzátéve, hogy a törvények kijátszásának véget kell vetni. Mint
mondta, van egy pár nagy hazugsága a rendszerváltás utáni Magyarországnak,
ezek közül az egyik legnagyobb hazugságot abban látja, hogy mindenki tudja,
"kicsiben és nagyban folyamatosan zajlik a jogszabályok megkerülése
pénzügyekben".
A kormányfő szerint „körüllengi a politikát
az elmúlt 15 évben folyamatosan az a gyanú, hogy a politika és a gazdaság
között van egy olyan szürke zóna, amely szürke zónában vagy a törvények
tudatos kijátszása, vagy megkerülése zajlik politikai célok finanszírozása
érdekében”. Feladatként jelölte meg e hazugságok egy részének „felmondását”,
erről szól részben az adóreform is - fűzte hozzá. „Mint a huzat” A miniszterelnök közölte, kezdeményezéseket
kell tenni a politika és a gazdaság világának jobb elválasztásáért, azt
átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé kell tenni. Arra a kérdésre, hogyha a
környezetében visszaélésről értesül, az elkövetőt „nyakon csípi-e”, Gyurcsány
Ferenc azt mondta, „mint a huzat”. Kijelentette: nem gondolja, hogy ebben az
ügyben szabad bármiféle engedményt tenni. „Minket azért fizetnek, hogy tisztességesen
gazdálkodjunk a köz javaival, abba nem fér bele, hogy kacsintunk, hogy asztal
alatt játszunk, hogy visszakérünk és visszacsorgatunk” – tette hozzá. A pártoknak és minden hatalmon lévő pártnak
az egyik legnagyobb kockázata, hogy valakik tisztességtelenül játszanak a
háttérben, olyan egyéni játszmákat folytatnak, amelynek a következményei
aztán a közösségre hullanak vissza – mondta Gyurcsány Ferenc. Úgy
fogalmazott: „Nem akarok tisztességtelen emberek miatt elbukni (...), nem
szeretném azt megélni, hogy csak azért, mert valaki nem tudja, hogy mit lehet
egy országban és mit nem, hogy mi a tisztességes és mi nem, ennek a
következményeit és a számláját együtt fizessük meg”. Pestiesen
szólva: nem semmi. A közvagyonok és közpénzek módszeres megcsapolója –
rablója –, íme, pandúrszerepben tetszeleg. Higgyünk a csodában: nemcsak
tetszeleg, mostantól valóban pandúr szeretne lenni. Közpénzek megóvója,
rablók, tolvajok lebuktatója. Gyanítom azonban, hogy ehhez – másokkal együtt
– én is kellenék. A Baksisvilág szellemisége.
A korrupció természetrajza – a
rendszerváltozás Magyarországán. Ha
valóban kellenék, segíteni fogok akár Gyurcsánynak, akár Gyárfásnak. Újabb
színjátékokhoz azonban nem segédkezem.[xi][xi][11] A
mai napon megkezdem a visszaszámlálást. Tíz, kilenc, nyolc… És mindig
újrakezdem, akárhányszor szólítanak. Tíz, kilenc, nyolc… Mindig csak magamban
számolok. Nem zsarolok senkit. Valójában nem világom a képernyővilág; eddig
is ajándéknak tekintettem: a tisztelt nagyérdemű szolgálatának különös lehetőségeként
fogtam fel vadászati engedélyemet. Az első alkalommal, amikor tíz napon át
nem hívnak feladatra – az immár csillagokkal, látszatokkal ékesített
Kereszttűzbe –, amikor tehát szereplésem sűrűségét és várható hatását
tekintve először nulláig érek, ezt az írást (akárcsak a Magyar Nemzetről
szólót egykoron), így vagy úgy, szétszóróm a világhálón. Utánam
az özönvíz. S
majdan egy jobb világ talán. 1. Utóirat Tíz,
kilenc, nyolc… Ezt olvasom „Torres”-től a PoliDiliben 2005. február 6-án: Nem az a baj, hogy
ezek az esmények megtörténtek hanem az, hogy nincs az a kemény jobboldali
újságíró, aki foxiként ragadná meg az alkalmat, és Gyurcsányt a kijelentése
miatt ízekre szedné. Orbán esetében mindig megtették a ballib újságírók. Ha Te vagy Varga
Domokos György, és remélem, az vagy, akkor ha a Napkeltébe – mint kérdezőt –
behívna Gyárfás, akkor előszőr megkérdezném tőle, hogy miért említette
egy élő rádióadásban rólad, hogy jelentéktelen figurája vagy a jobboldali
újságírásnak, mert neked még a nevedet sem ismerik. Tette ezt Gyárfás akkor,
amikor egy rádiműsorban megkérdezték, hogy a kérdezők között miért nincs
jobboldali, amikor pl. kormánypártiak szerepelnek az Össztűzben. Gyárfás
szerint rád csak úgy emlékeznek, mint aki magas és szőke. Ha most én
újságríró vagyok, vagy a te helyedben lennék és ezt énrólam mondaná
Gyárfás, akkor előszőr is kikérném magamnak az efféle megjegyzést,
másodszorra feletenném Gyárfásnak, hogy ő miért a kormánypártok által
támogatott újságok újságíróival veteti magát körül, másodsorban pedig
megkeresném azt a jobboldali újságot, ahol korábban publikáltál
- MN - és közhirré tenném az esetet. A ballibek ugyanis
ezt teszik, a ballib újságírók. Sok példa van/volt erről, ahol a jobboldalt
elhagyó emberek vagy politikusok kerülnek fókuszba és teregették ki a
szennyest vagy a szennyesünket. Javaslom, hogy a
ballibeket a saját módszereik alkalmazásával lehet csak kritikával illetni.
Nem kell finomkodni, ők sem finomkodnak. Ne legyetek
nyuszik, mert ők minden alkalmat kihasználnak. Gyurcsány most
olyan stílusban beszélt Orbánról, amely stilus elfogadhatatlan. Ha Orbán ezt
tette volna az előző érában bármely ellenzéki mérvadó politikusssal, a ballib
média hatalmi arroganciáról, lekezelő stílusról és más szélsőséges címkékről beszélt,
írt volna. Mint ahogy írt is róla és telekürtölte a magyar médiát,
amikor OV megközeltőleg sem beszélt hasonló stílusban. Erről kellene
beszélni és írni. És arról a
népmeséről, amely manapság a GYF körül kialakul a magyar médiában és amelyet
valaki biztosan így formál. Elő a tettekkel.
Elő a PR fogásokkal, és a leplet levenni a jelenlegi hatalomról. Egy újságírónak ez
a feladata. Javaslom a H.
Válasz számait, ahol a PR fogásokról is van egy kitűnő cikk. Üdv. Torres Kedves
Torres! Úgy illik, hogy a magam módján, a magam lehetőségei szerint (s ezek
közé, mint láthatod, túlságosan sok sajtófórum nem tartozik), válaszoljak
Gyárfás Tamásnak. Hét, hat, öt, négy,
három, kettő, egy, nulla! Csótány
indul. 2. Utóirat
|
