V a r g a  D o m o k o s  G y ö r g y  h o n l a p j a

   

A törzsi háború természetrajza

– a rendszerváltozás Magyarországán




Az „ellensÉg” gyomrÁban*

                                         Látogatóban Jáhim Károlynál

 

 

 

Bevezető

 

Jáhim Károly kitalált név. Aki mögötte lakozik, annál közismertebb: „nemzeti” oldalon gyakran emlegetik elrettentésül néhány mondatát mint a törzsi háború okának és jelenlétének kirívó példáit, bizonyságait… Jáhim – leginkább keresztényi alázatból – szívesen találkozott s beszélgetett velem, az interjútól azonban mereven elzárkózott. Noha eleve felajánlottam és megfogadtam, hogy csak az és úgy jelenik meg, ahogy neki is elfogadható, még ahhoz sem járult hozzá, hogy találkozónkról, eszmecserénkről a magam benyomásai, következtetései  napvilágra kerülhessenek.

 

Akárhogy töröm is a fejem, ennek az elzárkózásnak két igazi magyarázata lehetséges. Az egyik, hogy Jáhimnak és övéinek (törzsének) egyáltalán nem érdeke a tisztázó gondolatok megszületése és napvilágra kerülése. Mit is nyilatkozott egyszer Heller Ágnes az Aktuálisban, Betlen Jánosnak? Nem baj, hogy antiszemitizmus van, mert ez gátolja a zsidók asszimilációját. Fordítsuk meg a gondolatot: nincs szükség közeledésre, kibeszélésre, megbékélésre, mert ez erősíti a zsidók asszimilációját (beolvadását, felszívódását)! Nem zárható ki, hogy néhány évvel ezelőtt Vásárhelyi Mária is emiatt hárította a Demokrata számára készítendő interjúra való felkérésemet; de számos jel inkább arra utal, hogy nem ez az igazi ok. Sokkal inkább az, hogy a Vásárhelyi Máriák és Jáhim Károlyok fejében a Magyar Demokrata-féle lapok és a hozzám hasonló szerzők magát a Sátánt testesítik meg: azt, aki nem átallja ezt a mérhetetlenül sokat szenvedett, a holokauszt borzalmas tömegpusztítását is  megszenvedett népet (a zsidóságot) írásaikkal, szellemiségükkel újra üldözőbe venni – netán újabb tömegpusztításnak kitenni.

 

Ugyanis aki zsidóságát és magyarságát egyaránt értékként, gazdagságként éli meg, aki liberalizmusát és baloldaliságát a fasizmus, a nacionalizmus, a szélsőjobb sötét erőivel való szembenállásként fogja fel, az semmilyen tekintetben nem képes sem megérteni, sem elfogadni, ha zsidóságáért, liberalizmusáért vagy baloldaliságáért támadják. Ő – aki, még egyszer mondom, zsidónak, magyarnak egyaránt épnek és teljesnek érzi magát – nem azért gúnyolódik a buzgó magyarkodókon, hazafiakon („nacionalistákon”), mert idegen volna tőle a magyar élet, a magyar haza, a magyar kultúra, hanem ellenkezőleg: úgy látja, úgy érzi, úgy éli meg, hogy ezt az életet, hazát, kultúrát akarják kisajátítani, elvenni, megtagadni tőle, csak mert ő másképp magyar, csak mert zsidó is, csak mert világpolgár is.

 

Olyannyira nehezére esik e téren bármiféle megértés és elfogadás, hogy még azzal sem elégszik meg, ha mondjuk te, a másik oldalról, közeledési vágyadat, megértésedet vagy éppen szeretetedet nyilvánítod. Ő azt is megköveteli tőled, hogy nyilvánosan és teljesen tagadj meg mindenkit, aki őt támadja. Mert aki őt támadja, mint mondottam, az maga a Sátán, és aki nem harcol vele, vállvetve, a Sátán ellen, az a Sátán szolgája. Az aktualitások nyelvére fordítva, világosan fogalmazva: Lovas Istváné, Bayer Zsolté, Bencsik Andrásé.

 

Innentől kezdve bezárul a kör, s kitörni, úgy tűnik, lehetetlenség belőle. Mert ehhez bizony kölcsönös megértés, bőséges kibeszélés, a gesztusok boldog elfogadása és viszonzása kellene. A Vásárhelyi Máriák és Jáhim Károlyok azonban azért sem fogadhatnak el nyilvánosan gesztusokat olyanoktól, akik a világ előtt nem tagadják meg a Sátánt, mert társaik szemében ők is rögvest a Sátánnal cimborálnának. S ha netán újra világégés lenne, akkor azért ők is felelősök lennének, az ő lelkükön is száradna… Lehet-e valamit kevésbé kívánni?

 

Jáhim Károly kérésének eleget is teszek, meg nem is. Mélyen hallgatok arról, hogy kicsoda ő, megóvom riadt lelkét a vak támadásoktól: minden olyan szó, mondat helyére sötét foltokat illesztek találkozásunkat felidéző írásomba (utólag cenzúrázom magam), amelyből személye egyértelműen azonosítható lenne. Egyetlen adat tekintetében pedig még el is torzítottam a valóságot. Ám minden másról szabadon beszélek, amiről úgy gondolom, hogy az álláspontok és érzések valóságának megértését, s ezen keresztül a szellemi gettók felszámolását segítheti elő. Elképzelni sem tudok ennél magasabb rendű szempontot a magam – s talán nem csak a magam – számára.

 

Budapest, 2001 telén – 2002 tavaszán

 

 

 

*

 

 

A metrót valami miatt lezárták, késtem is vagy tizenöt percet. Mint kiderült, Jáhim és felesége, ■■■■■■, már azt hitték, hogy nem jövök, a rádiótelefonomon is hívtak, csakhogy a villamos csörömpölése nyilván elnyomta a táskám belső zsebében ügyelő mobil muzsikáját. Alapos kilépés után végre megérkeztem lakhelyükre, egy pesti bérház kapujába, csengőn felcsörögtem, s mire lifttel felértem, Jáhim Károly filozófus már kint várt a függőfolyosóra tárt ajtóban ■ ■■■■■■■■■■■■  ■■■■■ ■ ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■ ■ ■■■■ ■■■■ ■■■■■■■  ■■  ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■■  ■■■■■■■■ ■■■■■■■■  ■■■■■  ■■■■■■. Elnézésüket kértem. Bevonultunk a kellemesen tágas lakás legbelső szobájába – jellegzetes humán értelmiségi berendezés, nem túl öreg, nem is túl modern bútorok és szőnyegek, inkább sötétebb (komorabb), mint világosabb (derűsebb) színűek.  Kaptam egy finom nescafét, ezt azzal fogadtam el, hogy épp most szokom le a kávézásról, ilyenkor különösen jólesik a vétkezés váratlan lehetősége. Könnyednek éreztem magam, és biztatónak a kilátásokat: itt, az „ellenség”  gyomrában, a szeretet tiszta szándékú – bár felettébb kíváncsi – küldötteként megtudhatok, megérthetek valamit a háború természetéből.

 

Jáhimmal egymással szemben foglaltunk helyet egy-egy fotelben, elválasztatva egy alacsony (hál’ Istennek nem dohányzó) asztallal; ■■■■■■ pedig  mellettünk, egy kanapén telepedett le, kissé kiesve látómezőmből. Az ütközet nyilvánvalóan a két neves törzsi harcos között fog zajlani. Az egyik térfélen Jáhim Károllyal, akinek az ún. nemzeti oldal két kijelentését nem tudja megbocsátani. Az egyik: „■■ ■■■■■ ■■■■■■■■■ ■■■■ ■ ■■■■ ■■ ■■■■■■”. A másik (amelyet ■■■■■ ■■■■-nak mondott volna): „■■■ ■■■■■■■■■■■  ■■■■■■  ■  ■■■■  ■■■■  ■■■■  ■  ■■■■  ■  ■■■■  ■■■■■■  ■■■■  ■■■■■  ■  ■■■■■■  ■■■■■■  ■  ■■  ■■■  ■■  ■■■■  ■■■■■■■■■  ■  ■■■■  ■■  ■■■■■  ■■  ■■■■■■■■  ■■■■■■  ■■■■■■■■■■  ■■  ■■■■■■■  ■■  ■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■  ■■■  ■■■■■  ■■■■■■■■■ ■■■■■■■.” A szemközti térfélen az „ők” egy megbélyegzett  példánya, akit főképp ama bizonyos, Népszabadság-beli cikke (V. Domokos György: A kisebbség és a zsarnokság, 1990) emelt a konok antiszemiták tüzes trónjára. 

 

Jáhim két kijelentése (pontosabban: a neki tulajdonított két kijelentés) azóta szép pályát futott be. Részei annak a viszonylag – a törzsi  ellenségeskedés hevességéhez képest mindenképp – szerény bizonyítékhalmaznak, amelyet hatásos érvként lehet felhasználni a másik „valóságos, ám rejtegetni szánt” jellemének igazolására. Amikor az Orbán-kormány működésének első évében úgy látszott, hogy a balliberális tábortól ismét rendre bevetett politikai (és média-) eszközök és módszerek ugyanazzal a sikerrel fenyegetnek, mint Antall Józsefék idején, úgy láttam, itt az ideje, hogy hosszabb tanulmányt írjak a baloldali rasszizmusról. Érveim kikezdhetetlennek szánt betonalapjába mindenekelőtt Jáhim „gyűlöletbeszédét” siettem beépíteni. Íme:

 

Azt kutatjuk, hogy fellelhetők-e a baloldali és liberális rasszizmus nyomai. A kutatásra az a mély (természetadta, logikusnak látszó) sejtésünk ösztönöz, hogy a másokkal (más embercsoportokkal, más identitásokkal, ill. identitásúakkal) szembeni előítéletesség, türelmetlenség, gyűlölködés nem lehet csakis a jobboldal sajátja. Megfordítva: semmiféle adat és semmiféle spekulatív meggondolás nem támasztja alá, hogy a másik (a baloldali-liberális) oldalon több lenne a krisztusi türelemmel és keresztényi szeretettel megáldott ember. Amikor Jáhim Károly azt a – mára közismerté vált – kijelentését tette, hogy „■■  ■■■■■  ■■■■■■■■■ ■■■■■  ■■  ■■■■  ■■ ■■■■■”, akkor ebben az egyetlen mondatban kikristályosodott mindaz, ami dolgozatunk témája. Létezik a „mi”, azaz egy behatárolható kör, amely szemben áll az „ők”-kel, egy másik behatárolható körrel. A szembenállás nem a politika és gazdaság megszokott síkján, a józan érdekek szerint, az ésszerűség határain belül nyilvánul meg, hanem az érzelmek, ösztönök, zsigerek, identitások, „törzsek” mélyebb szintjén. Az „ők” szembenállását a „mi” (Jáhim) oldaláról a legtöbbször az antiszemita, rasszista, náci, (fél)fasiszta, szélsőjobboldali, nacionalista, nemzetieskedő, magyarkodó jelzőkkel illetik. Kellő dekódolás után ezek segítenek bennünket mindkét „törzs” csoportképző ismérveinek meghatározásában:  Az „ők”-re hangsúlyosan jellemző a nemzettudat, a magyarságtudat. Mivel Magyarországon (is) az jellemző, hogy a keresztény, konzervatív jobboldal vállalja a nemzet- és magyarságtudatot, ezért az „ők”-be ő is beletartozik. De milyen különös: hogy ha gyökereiben liberális erő (a Fidesz) vállalja fel a nemzeti retorikát és politikát, akkor ez is az „ők” részévé válik. Ennek az az oka, hogy a vizsgált társadalmi jelenségben, a rasszizmusban az érzelemnek, gyűlöletnek kiemelt szerepe van, ezért a csoportképzésben a közös ellenségkép legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepet játszik, mint a közös kulturális, szellemi identitás, esetleg a származás. Az érzelem, a gyűlölet elvakultsága teszi lehetővé, hogy akár még vallását gyakorló zsidó is, ha a „nemzeti oldal”-hoz kötődik, vagy csupán nem hajlandó beszállni a „mi” szellemi csapatába, „antiszemita” billogot kaphat. (Ez fordítva is működik: a nemzeti tudattal, jelképekkel vagy a nemzeti oldal kiválóságaival szembeszállók gyakran lesznek „zsidók”, még ha véletlenül sem zsidó származásúak.)

 

A „mi”-be – az „ők”-re vonatkoztatott jelzőkből és a közös ellenségképből megítélhetően – azok tartoznak, akikben a nemzet- ill. magyarságtudattal (a magyar identitással) együtt vagy akár helyette erős internacionalista, kozmopolita, globalista, materialista, esetenként zsidó (ön)tudat dolgozik, a legtöbbször baloldali és liberális önazonosságként kifejeződve. 

 

A „baloldali rasszizmus”-t végül elsodorta az idő, mivel egy másik témára-könyvre kaptam ösztöndíjat (Elsőkből lesznek az elsők. A magyar média metamorfózisa), amelynek köteteiben azonban (MédiaHarcok és MédiaArcok) bőven foglalkozom a magyar törzsi háború kérdéskörével is. Igyekeztem megfejteni, mi volt a táplálója annak a heves gyűlöletnek, amely nagyon gyorsan egymás ellen fordította a legfőbb rendszerváltoztató pártokat és a hozzájuk kötődő médiaerőket; mi volt az oka annak, hogy a „Beszélős” szabad demokraták számára hirtelen nagyobb ellenséggé növekedett a Magyar Demokrata Fórum, mint az addigi egyetlen pártnak (az MSZMP-nek) a jogutódja, a Magyar Szocialista Párt. A választ egyebek között a félelem markáns jelenvalóságában leltem meg. A félelem alakította-teremtette meg a legmélyebb, legmeghatározóbb törésvonalat, eltolva, betemetve a természetes szakadékot.

 

Akkori felismerésemet megőrizve és némileg meghaladva, mindenesetre szilárd vélekedéssel felvértezve hívtam fel egy szép napon Jáhim Károlyt. Mégpedig nem sokkal az után, hogy újabb felszólítás tétetett közzé a magyar médiában a hazai rasszizmus  terjedésének  megfékezésére. „A keresztény egyházak hívei között sajnos sokan vannak antiszemiták, cigány- és idegengyűlölők” – állapítja meg a levél (Népszabadság, 2001. október 29., 1. o.), melynek aláírói (hívő keresztények) között ott találtam Jáhim nevét is. Abban a pillanatban, hogy megláttam, erős vágy fogott el, hogy találkozzam ezzel az emberrel. Feltétlenül meg akartam tudni: vajon hogyan forog az agya? Mi dolgozik benne: milyen érzések, szándékok, megfontolások? Miért mondta azt az ■■■■■■■  ■■■■■-nek? Ki az az ■■■■■■? Zsidók? Miért nem lehet ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■■? Valóban létezne egy kemény mag, zsidó összeesküvés, amelybe mégsem annyira a félelem tereli össze a maga ösztönösségével a szereplőket,  sokkal inkább pusztán a hatalomvágy? 

 

Nem emlékszem pontosan mindenre, mit mondtam a kagylóba. Annyi bizonyos, hogy interjút kértem tőle leendő könyvembe (A törzsi háború természetrajza Magyarországon), nem felejtettem el megemlíteni A kisebbség és a zsarnokság című, Népszabadság-beli egykori opusomat, és nyilván kifejtettem tántoríthatatlan meggyőződésemet, hogy a demokrácia intézményrendszere, akárhogy is, de megszilárdult, már nem ugyanaz a tét, mint ’90-ben volt, épp ideje felszámolni a szellemi gettókat, amelybe a magyar értelmiség önkéntesen belenyomorítja magát. Ehhez pedig elengedhetetlennek ítélem, hogy megkeressük egymást, s próbáljuk megérteni egymás gondolkodásmódját, indítékait. Mit jelent például az, hogy ■■■  ■■■  ■■■■■■  ■■■■■  ■  ■■■  ■■■■■■■■■  ■■■  ■■■■■  ■■■■■■■■■■? S végezetül ígéretet tettem, hogy az interjúból csak az fog megjelenni, amire áldását adja; ha netán az egészet visszavonná, akkor sem szólok egy szót se, az is öröm, hogy beszélgettünk.

 

Jáhim válaszát a maga teljességében – magánbeszélgetésről lévén szó – nem adhatom közre. Csak odáig merészkedem a közlésében, ameddig úgy gondolom, hogy magánérdeket nem sértek vele,  és amit meghagyok benne, a történethez tartozik. Az ■■■■■ vonatkozásában mindenesetre világossá tette véleményét az információ közrebocsátójáról; s mindjárt ehhez kapcsolta aggodalmát: bármit nyilatkozna, úgyis félremagyaráznák, még akkor is, ha szó szerint jelenne meg. Már ’92 óta nem publikál politikai témában, de azóta is állandóan előveszik és támadják, sőt, Seszták Ágnes a Demokratában még arra is felszólította, hogy  ■■■■■■  ■■■■■■■■  („■■■■■■■■  ■  ■■■■■■■■■■■  ■■■■■■”).

Azonban rokonszenvesnek találta szándékomat és eltökéltségemet, ezért arra kért, e-mailen küldjem át neki, mi érdekelne pontosan, mit kérdeznék és kit  kérdeznék még rajta kívül. A kérdések helyett – hisz ezek a beszélgetés függvényében formálódnak – elküldtem neki a könyv tervét, s néhány nevet, azokét, akiket már felkértem és kötélnek is álltak (Zöldi László újságíró, médiaszakember, és Kuncze Gábor pártelnök például). Jáhim hamarosan válaszolt, ebből kiderült, hogy telefonbeszélgetésünk és szinopszisom rokonszenves volt neki, úgy érzi, hogy erről a fontos témáról szépirodalmi formában óhajt megnyilatkozni, és ez a döntése „végleges és  megmásíthatatlan”. Tiszteli a könyvtervben megmutatkozó tisztázó szándékot, ha nem ért is egyet – a vázlatpontokból kikövetkeztetett – alapelveivel. Viszonylagos nyitottsága jeleként nem zárkózik el egy velem való találkozástól, de ennek ekként szabta meg a feltételét: „ha arra négyesben, az én társam és az Ön barátnője jelenlétében kerül sor”, továbbá ha a beszélgetés során fel sem merül „■■■■■ ■■■■■■ vagy más Demokrata-szerzők neve és viselt dolgai, ezektől ugyanis, sajnos abszolúte nem csak képletes értelemben, egyszerűen hányingert kapok”.

 

Természetesen elfutott a méreg. Mi az, hogy „végleges és megmásíthatatlan” ?! Mi az, hogy csak tanú jelenlétében hajlandó leülni velem?! Vigyem a barátnőmet?! Mi az, hogy előre kiköti, miről nem beszélhetünk?! Mit képzel, ki vagyok én és kicsoda ő, hogy példátlan gesztusomat ilyen kényszeredetten és elutasítóan fogadja?! Azt hiszi, nekem nincs hányingerem ettől?!

 

Aznap este ezzel feküdtem le. Másnap kora reggel viszont különös átváltozásra ébredtem: az öröm, hogy mégis találkozhatom vele, akármilyen furcsa, teljesen átvette az uralmat hangulatomon, elnyomva rossz érzéseim minden rezdületét. Rögtön gépbe klimpíroztam s elküldtem válaszom, hogy rendben, feltételeit elfogadom, egyetlen kérésem, hogy ő azzal lesz, akivel akar, de én mehessek egyedül. Ki gondolta volna, hogy részemről ez az egyetlen, apróságnak tűnő feltétel bántani, sőt, sérteni fogja? Ha nem tartozna nagyon is hozzá vizsgált témánkhoz, meg sem említeném; csakhogy igen beszédesen tükrözi vissza lelkiállapotunkat. „Ez az én harcom, én már fel vagyok vértezve, de a kedvesemet nem rángatom bele” – gondoltam én. „Engedek az óhajának, meghívom ide a lakásomba beszélgetni, de a barátnőjét már nem akarja hozni, mert keveredni, azt már nem akar, mert ez is kirekesztő” – gondolhatta ő. „Nem akarom izgalmaknak kitenni, babát vár” – szögeztem le neki. „Azt gondolod, olyan izgalom lesz, hogy elmegy tőle a gyereke?!” – felelte jól kihallható sértődéssel, de aztán csak felajánlott egy szombat délutáni időpontot, és ebben végül megállapodtunk.

 

*

 

S most itt ültem vele szemben, a találkozás és várakozás szinte megmagyarázhatatlan lelkesültségében. Innen, ebből a helyzetből én már csak gazdagabban kerülhetek ki, mint amikor beléptem – bizonyára ez dolgozott bennem. Jáhim mindenesetre felfoghatott valamennyit az érzéseimből és gondolataimból, mert bevezetésképpen megjegyezte, hogy noha ez a találkozás számomra öröm, neki valóságos gyötrelem, a téma puszta gondolatától görcsbe rándul a gyomra. Mint hívő katolikusnak azonban, úgy érezte, nincs joga visszautasítani az én jóindulatú közeledésemet. („Én, ha úgy tetszik, csak szolidaritásból álltam ki a zsidóság mellett” – jelentette ki egy ízben.)

 

Kétségtelenül őszinte eszmecserénk csaknem két órán át tartott. Nem kaptam felhatalmazást, hogy bármiről is beszámolhatnék olvasóimnak, ezért mostantól fogva kerülöm beszélgetésünk részleteinek felidézését. Meggyőződésem azonban, hogy a következtetések levonása – s az ezeket megalapozó (megelőző) megállapítások lényegének bemutatása elkerülhetetlen, és senkinek nem lehet ellenére, sem kárára; hacsak azoknak nem, akiknek valami módon érdekük a homály, az értetlenség, s az ezek táplálta háborúság  fennmaradása.

 

A félelem

 

Jáhim Károly fél. Félelmét teljesen és egészében valóságosként éli meg. „A feleségem  ugyan ■■■■■■■■ származású, de amikor itt megkezdődnek az üldözések, ő is zsidónak fog számítani.” – mondta valóságos keserűséggel. „Ugyan már, mitől félnek? – szegezték nekem a kérdést nem sokkal később hallgatóim egy előadáson. – Hiszen ők uralkodnak a médiában és a kultúrában, sőt, a gazdaságban, a pénzvilágban…” Fogalmam sincs eme uralom valóságosságáról és méreteiről, később kifejtendő okok miatt nem is kívánom ezt vizsgálni, ám évtizedes tapasztalataim alapján annyit mégis bátran ki merek jelentetni, hogy egyeduralom semmiképp sincs, de a kirekesztettség vagy üldözöttség krónikus jelei sem mutatkoznak. Meg kell tehát tudnunk különböztetni azokat a félelmeket, melyeknek vannak valóságos okaik, azoktól, amelyeket érzéki csalódások, nyugtalan, riadt képzeletek ébresztenek. Egyszersmind számítani kell rá, hogy a félelem semmibevétele, vagy „ügyes zsidó praktikaként” való kinevetése, kigúnyolása, a félelem jogosságának hitét,  okvetlenségét  fogja megerősíteni. 

 

A „félelmi logika” kétségtelenül valóságos tényekre és jelenségekre épül, és a következőképpen írható le: a) Magyarországon vannak olyan politikai tényezők, akik/amelyek általában a zsidókat (értsd: a zsidóság egészét) nemzetellenesnek, hazafiatlannak látják, egyúttal pedig a globalista erők és internacionalista érdekek megágyazóinak, a multinacionális és multikulturális törekvések feltétlen kiszolgálóinak. b) Mivel ezek a politikai tényezők egytől-egyig a jobboldalon tanyáznak, egytől-egyig nemzeti (nacionalista) retorikát hangoztatnak, a jobboldal pártjai nyilván hallgatólagos szövetséget kötöttek egymással, és szintén nyilvánvalóan a zsidóság ellenében, a zsidóság kirekesztésére, a zsidóság kárára. c) Mivel az antiszemitizmus mindig a nacionalizmusban gyökerezik, akárcsak a fasizmus és a nácizmus, a nemzeti (jobboldali) erők lényegüket tekintve antiszemiták, fasiszták, nyilasok, még ha nem ténylegesen is, de potenciálisan. Vagyis bármikor bekövetkezhet, hogy a  MIÉP a jobboldal többi részének, így a Fidesznek a segítségével széleskörű tisztogatásokba kezd. Jönnek újra a zsidótörvények, aztán újra a likvidálások…

 

A bal- és jobboldaliság (A félelmi logika megbicsaklása)

 

Nincs itt a helye, hogy a valóság kevésbé nyugtalanító tényeivel szembesítsük a zsidóirtás rémlátomását (hogy a legfontosabbat mégis megemlítsem: az Európai Unió mégiscsak más külpolitikai tényező – környezet –, mint a náci Németország); számunkra itt e pillanatban a látomás logikájának megértése fontos. Jáhim feltette nekem a kérdést, hogy én mint egy köztiszteletnek örvendő író, Varga Domokos fia hogyan részesülhettem olyan nevelésben, hogy a jobboldalra kerültem. Elmosolyodtam, s azt feleltem, igencsak helyénvaló a kérdése. Édesapám mindig is óvakodott attól, hogy megmondja, mi gyerekek miről, mit gondoljunk. Sokat olvasott nekünk, sok könyvet adott a kezünkbe, a vendégekkel ott politizáltak a fejünk felett, de a megítélést, a következtetést mindig ránk hagyta. Nos, amikor utolsóként átvettem az Új Magyarország főszerkesztését, az első dolgom volt, hogy a címoldalon kinyilvánítsam: a baloldali értékeket semmivel nem tartom alábbvalóknak, mint a jobboldaliakat – csakhogy a baloldal több évtizedes hegemóniáját tekintve, úgy érzem, a jobboldali (nemzeti, konzervatív, keresztény) értékek támogatásának van itt az ideje. „Úgy látszik, nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett” – állapította meg vendéglátóm a legnagyobb csodálkozásomra. S hozzátette: „Fiatal korodban te nem láttad azokat a filmeket az ellenállókról? A koncentrációs táborokról?” De igen. „Akkor hogyan tudsz jobboldali lenni?” Visszakérdeztem: „És te nem emlékszel Rákosiékra? Nem emlékszel 56-ra? Akkor hogy tudsz baloldali lenni?” Ezt felelte: „Számomra az a Rákosi-klikk volt. És nem a baloldal. Mint ahogy ez a mostani MSZP sem a baloldal. Nincs ma Magyarországon igazi baloldal.”

 

A félelem, lám, könnyedén megengedi a logika megbicsaklását. A jobboldal egészéhez habozás nélkül lehet a szélsőséges nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus képzetét társítani, a baloldalhoz viszont – ha épp beárnyékolja valami – csak klikkeket és elhajlókat. A jobboldal tehát – e félelmi logikából adódóan – lényegéből fakadóan ember- és emberiségellenes, kirekesztésre és megsemmisítésre törekszik,  a baloldal viszont épp ellenkezőleg: lényegét tekintve emberséges és haladó, és csak kivételes elhajlásaiban jelent veszedelmet az egyes ember és az emberiség egésze számára.         

 

Ki zsidó?

 

Radnóti Miklós elhurcolása óta tudjuk, még a kikeresztelkedettek is annak minősíttethetnek. A felmenők tüzetes vizsgálata, a nagyszülők gondos számbavétele óta még az is, aki már csak távoli emlékeiben őrzi zsidóságát. A mindenben összeesküvést szimatoló egyokúak (azaz a mindent egy okra visszavezető, elvakult megfigyelők) számára még az is, aki csak úgy cselekszik, csak úgy gondolkodik, csak olyannak látszik, mint az ő fejükkel elképzelt, jelképpé lényegült zsidó. Jáhim Károlyt talán az tette újra zsidóvá, hogy, úgy érezte – noha ez elhomályosulóban volt –, hogy zsidó énjét, identitását megtámadták, s ha nem feltétlenül életveszélyesen is, de fenyegetik. Értelemszerűen szolidaritást vállalt mindenkivel, akiről úgy gondolta, zsidósága miatt szintén veszély fenyegeti.

 

Jáhim Károly azonban tisztában van azzal, hogy a Fidesz mögé számtalan olyan értelmiségi felsorakozott, akit gyökerei egyébként a zsidósághoz kötnek. Beszélt arról, hogy ezek közül néhányan jó előre (még az 1998-as választások előtt) megmondták neki, hogy itt csak a Fidesz nyerhet, és aki most beáll mögéjük, az zsíros pozíciókhoz és megbízásokhoz juthat. Őt is hívták többször.

 

Jáhim Károly filozófus azonban nem ment. Mielőtt azonban feltennénk a kérdést, vajon miért nem, meg kell állnunk egy pillanatra.

 

Azok a zsidó származásúak, kötődésűek, akik a Fidesz Magyar Polgári Pártot – vagy akár magát a miniszterelnököt – napi munkájában támogatták, tekinthetők-e bármilyen értelemben üldözöttnek, kirekesztettnek? Vajon érzik-e magukat létükben, egzisztenciájukban fenyegetve? Ha nem, akkor mitől függ az, hogy valaki fenyegetve érzi-e magát vagy sem?

 

Úgy tűnik, nem elegendő ismérv az, hogy bárminemű zsidó kötődése van. Tehát  zsidózás és antiszemitizmus  ide vagy oda, Magyarországon valójában nem a „fajok” szerinti, hanem magatartások és viselkedések szerinti megkülönböztetés van. Az antiszemitizmus jelenvalóságának kétségtelen jele, hogy a nem tetsző magatartásokhoz és viselkedésekhez (a „nemzeti” oldalon) viszonylag széles körben társítják azonmód a zsidó képzetét és fogalmát. De ez annak az optikai csalódásnak is kétségkívül egyenes  következménye, hogy azok a zsidó kötődésű és identitású honfitársaink, akik jól érzik magukat ebben az országban, ők nem jelennek meg, illetve nem zsidóként jelennek meg a médiában. Akik viszont rosszul érzik magukat, azok általában identitásukban is megsértve-megalázva érzik magukat, ennek szívesen hangot is adnak, különféle politikai erőkkel karöltve (természetesen a „nem nemzeti” oldalon). Ebből alakul ki az a hamis kép (benyomás) a nagyközönség ilyesmire amúgy fogékony részében, hogy a zsidók nemzetellenesek, a zsidók Fidesz-ellenesek, a zsidók csak rosszat akarnak az országnak; majd a még hamisabb képzettársítás, hogy aki „nemzetellenes”, „Fidesz-ellenes”, „országellenes”, az biztos zsidó. Érzékeny lelkületű ember, mint amilyen Jáhim Károly, az ilyen igazságtalanságot nem fogadhatja el.

 

Érzékenység-túlérzékenység

 

Ebben az érzékeny kérdésben Jáhim Károlyt a jelenség üstökön ragadása érdekli inkább, a jelenség mögötti mély összefüggések, okok, magyarázatok kevésbé. Paradoxon, de igazságait (pontosabban igazságaiba vetett hitét) éppen hajthatatlanságával tudja megőrizni: ha megértő volna azok iránt és csak legyintene rájuk, akik „zsidóznak”, mindazok cinkosának kellene éreznie magát, akik – rémlátomása szerint – felelősek a zsidóság újbóli fenyegetéséért, ne adj’ Isten, üldözéséért, kiirtásáért. „Az Igazság”-ra kihegyezett, valójában érzéki csalódások táplálta logikája azonban ennél is tovább űzi: a „szélsőjobb”-ban ott rejlik a „jobb”, tehát minden, ami „jobb”, az potenciális „szélsőjobb”, azaz zsidóüldözés, zsidóirtás. Jáhim Károly tehát csak akkor tudja megőrizni a maga – egyébként kétségbevonhatatlan – tisztességét, ha immár – hogy elhúzott jobbra – távol tartja magát a Fidesztől. Sőt, ha szíve legmélyéből gyűlöli.

 

Kétségbevonhatatlanul ez a helyzet: beszélgetésünk során Jáhim számtalan jelét adta ennek. Más kérdés, hogy gyűlölete táplálásához két oldalról is bőségesen kap muníciót. Csurka pártja, a MIÉP, mint a magyarországi „szélsőjobb” reprezentánsa és mint parlamenti ellenzék, ténylegesen támogatja a kormánypártot, a Fideszt. Megfordítva: egy-egy törvény keresztülhajtásakor (parlamenti megszavaztatásakor) a Fidesz számít a MIÉP-szavazatokra. Jáhim csúsztató dekódolásában: „Tehát épít a szélsőjobbra. Hajlik a szélsőjobbra. Hajlik a szélsőségre. Támogatja a szélsőséget. Maga is szélsőséges. Magyarországon ma a szélsőjobb uralkodik…”

 

Jáhim gyűlöletét a Fidesszel szemben azonban egy másik tényező is erősen táplálja: mint olyan értelmiségi, aki a hatalomból büszkén (és voltaképp becsületesen) nem kért, hatalmi arroganciaként él meg minden olyan kormányintézkedést vagy politikai húzást, amelyről úgy gondolja, hogy a fő célja a Fidesz és körei erősítése, vagy éppen a Fidesz ellenfeleinek gyengítése. A Fideszt leginkább egy olyan pragmatikus pártnak látja, amely elárulta a baloldalt, és csak azért ment át a jobboldalra, mert ott volt üres hely a hatalom megszerzéséhez; erre pedig azért van olyannyira szüksége, hogy saját magának és kiszolgálóinak minél többet tudjon lenyúlni.

 

Abban magam is osztottam Jáhim nézetét, hogy a korrupció ma már beteges méreteket ölt Magyarországon. Ezen azonban, véltem, csak egy olyan civil kezdeményezés tud változtatni, amelyben az értelmiséget nem osztja meg a törzsi szembenállás. 1990-ben erre semmi esély nem volt. De ma azért vagyok itt (mondtam Jáhimnak), mert hiszek benne: a demokrácia működik, ideje kiszállni a gettókból, a pártpolitikák feltétlen kiszolgálásából. Jáhimnak tetszett a gondolat, de hitetlenkedett is: ő ugyan szóba állt velem, de vannak olyanok (pl. Vásárhelyi Mária), akik még erre sem hajlandók a másik táborhoz  tartozókkal.

 

Jáhim valóban viaskodik saját gyűlöletével. Sőt – talán megbocsátja, hogy elárulom –  imádkozik azokért, akik benne (lehet, hogy éppen gyűlöletükkel) gyűlöletet ébresztenek. Jáhim Károly embernek, filozófusnak egyaránt olyan érték, akit és amelyet érdemes óvni s őrizni. Kissé pragmatikusabban fogalmazva: akiből érdemes Magyarországnak hasznot húznia.

 

Izrael, Németország            

 

„Menj haza Izraelbe!” Mit keresnék én Izraelben? – tette fel a kérdést Jáhim Károly, karját széttárva. Megjegyzem, ezek azok a gesztusok, amelyek közvetlen látványa, megtapasztalása mindennél többet ér „az igazság” kiderítésén fáradozó kutatónak.

 

Jáhimnak ez a hazája. Jáhim magyar. Nem úgy magyar, mint én, te, ők, és én sem úgy vagyok, más sem úgy magyar, ahogy a harmadik vagy a negyedik. Mindenki másképp. Egy biztos azonban: magyar.

 

Jáhim olykor kint él Németországban, ott dolgozik, nyugodt, csendes, időnként talán már-már unalmasnak is mondható körülmények között. Maradhatna akármeddig, néhány hosszú hónap múltán azonban mindig visszajön. „Hazajöttem, hogy szembesüljek a végzetemmel” – mondja. S csak később, némi töprengés után teszi hozzá: nem biztos, hogy fizikailag is megsemmisítenék. Csak munkái nem jelenthetnek meg…

 

Németország. Milyen különös, hogy a nácizmus egykori fészkében zsidó entellektüelek milyen otthonosan, pontosabban: milyen biztonságban tudják érezni magukat! Németország mindmáig hatásosan meakulpázva, kétségtelenül kínosan ügyel rá, nehogy antiszemita hírébe keveredjék. Ott habozás nélkül meghozták a világ legabszurdabb törvényét, amely szerint börtön jár azért, ha valaki bármi módon tagadja a holokauszt megörténtét. (Ha más népirtást tagadna, azért nem jár büntetés. Mi lehet erősebb érv az antiszemitizmus határán ingadozónak a zsidók befolyásoló erejéről?!) Mindez arra enged következtetni, hogy az antiszemitizmussal bármiképp kapcsolatba hozható jelenségek visszaszorítása Magyarországon ténylegesen megnövelné a zsidóság (de legalább egy része) biztonságérzetét. Ebből pedig egyenesen az következne, hogy a magukat eddig bizonytalanságban (kirekesztettnek, üldözöttnek) érző zsidó identitásúak megértőbbek lennének a többséggel, netán a mindenkori jobboldali kormánnyal.      

 

Okos politikai praktika és tisztalelkű naivság  

 

Nem kell túl sok politikai éleslátás hozzá, hogy kevésbé nemes tényezők ezeket az összefüggéseket felismerjék és saját céljaikra kiaknázzák. Az antiszemitizmussal  mindkét politikai oldal teljesen tudatosan játszik; de még azt is megengedem, hogy kezdetben vala a jó politikai ösztön, s csak a könnyű  siker tapasztalata tette aztán tudatossá a hol fegyverként, hol zászlóként való alkalmazását.

 

A balliberális politikai köröknek egyáltalán nem érdekük, hogy a hazai zsidóság biztonságban érezze magát bármilyen jobboldali kormányzás alatt; de még az sem, hogy nyugta legyen bármiféle jobboldali (nemzeti) erőtől. A zsidó származásúak olykor túlfűtött érzékenysége, rémlátomásokra való hajlandósága ugyanis kiválóan mozgósítható a jobboldal elleni frontális támadásokhoz. „Az antiszemitizmus elleni harc” fegyverét a baloldal minden olyan esetben előhúzza, ha vetélytársa győzelmi esélyeket táplál. Legyen ez akár Ausztria és Kurt Waldheim köztársasági elnökjelölt nyerési pozíciója, vagy Magyarország s  Orbán Viktor és a Fidesz. Orbántól az 1998-as választások környezetében mint a fasizmus, a diktatúra megtestesítőjétől kellett rettegni (ld. pl. mint „mini duce”); két választás közt mint a cigányok elleni rasszizmushoz felelőtlenül asszisztáló miniszterelnöktől;  a 2002. évi választásokhoz közeledve újra a nagyágyú, az „antiszemita veszély” volt élesre töltve és ismétlésre állítva. A szocialisták négy-öt olyan témát dobnak be rendszeresen, melyről a társadalomnak „beszélni kell”, ezek között – olyan díszes társaságban, mint az egészségügy, a mezőgazdaság (az „agrárium”) és a szegénység – mindig ott szerepel a „szélsőjobboldali veszély”. Kovács Lászlótól, az MSZP elnökétől az egyik Kereszttűzben (a Nap-kelte műsorában) volt alkalmam megkérdezni, mi is  ez a veszély. Talán néhány MIÉP-es fegyvert fog? A pártelnök ettől nem tart, de attól ugyancsak, hogy a Fideszt, ha újra kormányra kerül, megint támogatni fogja a MIÉP, sőt, ez még a kormányba is bekerülhet. Vajon  az 1998 és 2002 közötti kormányzati ciklusban hány szélsőjobboldali törvényt szavaztak meg a koalíciós honatyák a MIÉP segítségével…?

 

Csurka összeesküvés-elméletéhez, különös módon, kiváló alapanyagot szolgáltatnak azok a nemzetközi hatalmi tényezők, amelyek alapos körültekintés nélkül, ugyanakkor jól kitapintható érdekeket szolgálva szólnak bele az országok („nemzetállamok”) belső ügyeibe. Ha Jörg Haider és az osztrák Szabadságpárt  előretörése esetében még lehetett is  a jobboldali előretörés veszélyére hivatkozni és az Európai Unió baloldali erőinek beavatkozását ezzel indokolni, Kurt Waldheim ügyében nem lehetett. Amerika akként való beavatkozása, hogy – utólag kiderült: hamisan (!) – Waldheimnek náci háborús bűnöket tulajdonított, és ezért megtagadták tőle a beutazási engedélyt,  – teljesen nyilvánvalóan az osztrák baloldal jelöltjének (esélyének) erősítését szolgálta.

 

Jáhim szavaiból, kérdéseiből, félelmeiből különösebb merészség nélkül azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az osztrák és az amerikai zsidók számottevő része gondolhatta és gondolhatja úgy, hogy a jobboldal győzelmi esélyének fenyegető árnyékában feltétlenül meg kell támogatni a – biztonságot  jelképező – baloldalt. E körökből nyilvánvalóan csak elenyészően kevesen tudtak arról, hogy a vád eleve hamis volt, mint ahogy elenyészően keveseknek jutott eszébe a Kurt Waldheim igazát alátámasztó bizonyítékoknak hitelt adni. Az „antiszemitizmus elleni  harc” (röviden: A-fegyver) bevetése éppen azáltal kecsegtet a kis befektetés ellenére nagy politikai haszonnal, mert az érzelmek (félelmek) révén könnyűszerrel mozgósítja a lényegében tiszta szándékú, egyszersmind nemegyszer ugyancsak befolyásos önkéntesek hadát.

 

Egyszerűen nincs okunk kétségbe vonni például azt, hogy Amerika budapesti nagykövet asszonya, Nancy Goodman Brinker, aki a Magyar Nemzetnek adott interjúja szerint (A gyűlöletbeszéd csak ront a helyzeten, 2001. november 22.) „anyai ágról hatodik, apai ágról ötödik generációs” zsidó, tiszta szándékkal említette meg egy (amerikai diákoknak tartott) előadásában arról, hogy Magyarországon a politikai elit köreiben is jelen van antiszemitizmus. Ha pusztán az a hátsó megfontolás vezérelte volna, hogy a választások előtt használhat a hazai baloldalnak, ha a nagytekintélyű nagykövet szavait lobogtathatja a leselkedő jobboldali veszély legfőbb bizonyítékaként, akkor esze ágában sem lett volna a szóban forgó interjúban – rákérdezés híján –  származásáról beszélni, mert akkor nyilván azt is tudta volna, hogy ez a tény viszont csökkentheti kijelentése súlyát. („Nyilván csak azért mondja…”, vagy „Nyilván csak azért olyan érzékeny, mert zsidó”.) Így viszont újra azzal  szembesültünk, hogyan tapasztalta meg egy minden bizonnyal tiszta lélek (diplomáciai küldetése előtt a rákellenes küzdelmek egyik vezéregyénisége volt Amerikában) a maga tiszteletre méltó érzékenységével a magyarországi antiszemitizmus kétségbevonhatatlanságát, ám semmit nem fogva fel a magyarországi törzsi háború természetéből, a nemzeti és nemzeten túli erők küzdelmének gyökereiről, a háborúság legalább kétoldali gerjesztéséről, nyíltan beleavatkozott a belháborúba.

 

Márpedig ezek a beavatkozások, akármennyire tiszta szándékúak is, a másik oldal szintén valóságban gyökerező félelmeit ugyancsak sikeresen táplálják. Hisz’ aligha vonható kétségbe, hogy a nagypolitikában Amerika és az ő jóvoltából Izrael  követeli meg magának, hogy más mércével mérettessék meg, mint mindenki más, azaz első legyen az egyenlők között. De a nemzetközi baloldal is az „antiszemita fenyegetés” ürügyén lépett fel a Haider választási sikere után Ausztriával szemben az ismert hevességgel és gyorsasággal (és a jogi megalapozottság teljes hiányában). Nem kell tehát alantasnak, született antiszemitának (fasisztának, nácinak, nyilasnak, szélsőjobboldalinak stb.) lenni ahhoz – csupán egy másfajta félelmi logikának kell engedelmeskedni –, hogy valaki követésre méltónak ítélje Csurka István zászlaját, amellyel a haza védelmében: a „Budapest – New York – Tel-Aviv tengely” ellenében vezeti népét szent háborúba. Magyarország sorsát épp elégszer döntötték el (s mondhatjuk, döntötték  romba) valóban idegen erők ahhoz, hogy az ennek megismétlődésétől való félelem hasonló riadalommal töltsön el némelyeket, mint a zsidóüldözés réme másokat.

 

Van-e értelme a párbeszédnek? A törzsi háborúzás mint az ember természetes megnyilvánulása

 

Minél bizonyosabb mindkét oldalon a jó szándék, annál indokoltabb minden olyan törekvés, amely a törzsek valóságos vagy szellemi közelítésén fáradozik.

 

Az a tény, hogy noha Jáhim Károly szorongott és attól tartott, hogy egy-egy beszédtémától hányingere lesz, s mégis otthonában fogadott, ékes bizonyítéka annak, hogy ennek a törzsi háborúnak a legjelesebbjei olykor egyben az áldozatai is; akiknek éppen ezért végső soron  érdekük e háború felszámolása.

 

Csak azért végső soron, és nem magától értetődően, mert a törzsi háború makacs fennmaradásának, fenntartásának csak egyik oka a mögötte megbújó politikai érdek, amely aztán könnyűszerrel lovagolja meg a félelmeket és sérelmeket. A másik, mélyebb oka az emberi természet ama ősi vonásában rejlik, amely férfias küzdelmekre, bátor megmérettetésekre sarkall, s amely hősi babérokra vágyik. A két tábor frontharcosait a nagyközönség lelkesebb része valódi hősöknek kijáró zajos ünneplésben és együttérző kézszorításokban  részesíti; azt pedig, aki óvatosan érdeklődik a másik tábor igazságai iránt is, s elkezd „egyrészt-másrészt” árnyalásokkal fogalmazni, gyorsan kizárja szívéből (itt szerényen utalok a magam példájára: táborbeli népszerűségem zuhanására). Csoda-e, hogy a frontharcosok legtöbbje – akárcsak a rajongók serege  – egy sajátságos szemüvegen keresztül látja a világot: ami megerősíti igazában, azt észleli, ami gyengítené, azt nem észleli.  

 

Ha a frontharcosokon (katonákon) múlna a dolog, a háborúság valószínűleg még sokáig, akár az idők végezetéig eltartana. Az élharcosok ugyanis rendszerint csak akkor unják el a háborúskodást, amikor soraikban túl sok a halott, de kevés a dicsőség. Törzseinket azonban ilyen veszély egyáltalán nem fenyegeti. A jobboldal megírhatja győzelmi jelentését: tízegynéhány évvel a rendszerváltás után végre sikerült felszámolnia a baloldali hegemóniát, kialakulóban van a valódi demokráciához szükséges erőegyensúly. Média- (és egyéb) harcosai komoly pozíciókat foglaltak el, amelyeknél a dicsőségen túl egyre gyakrabban anyagi természetű hozadékokkal is lehet számolni. A baloldal persze annál frusztráltabb, s annál jobban felértékelődnek az itteni ügyes harcosok. Egyik félnek sem eléggé érdeke tehát ebben a pillanatban, hogy a békesség mezejére lépjen. Ezt az állapotot kiválóan tükrözi a jobboldal közismert harcosának, Bencsik Andrásnak (a Magyar Demokrata főszerkesztőjének) egyik interjúban tett lakonikus megjegyzése: „A pacifistákat mindkét oldalon lelövik.” (Ld. Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők, II. kötet: MédiaArcok.)

 

Akkor pedig?

 

Nyilvánvaló, hogy a háborúskodás más érdekek, más szempontok szerint szorítható csak vissza. Ennek aprólékos elemzését majd máskor és másutt elvégzem, itt csak utalok rá: számottevő változás akkor indulhat be, ha egyfelől a nagyközönség, másfelől a törzsek csendes többsége számára megvilágosodik, hogy a magyar belpolitika konszolidálása, a csatabárd elásása nagyobb közös haszonnal járhat, mint amennyit a győztes (hát még a vesztes) pozíciójából lehet kinek-kinek nyerni. Ide, Jáhim Károlyhoz az egészből most annyi tartozik, hogy személyén – találkozásunk apró epizódjain – keresztül egyetlen összetevőre, az értelmiség lehetséges szerepére vonatkozóan néhány szerény következtetést már levonhatunk.

 

A magyar értelmiségben, de legalábbis egy részében van fogékonyság arra, hogy nézőpontját a törzsek szintjéről magasabbra emelje. Jáhim Károly áldozatként éli meg a mostani (2001-es, számára vesztesnek tűnő) helyzetet, még akkor is, ha érzelmei palettáját a mártíromság felemás tónusa is megszínesíti. Éppen ezért feltehetőleg nyereségként élné meg, ha a másik oldalról olyan gesztusok sorozata érkezne, amelyek az ő félelmei okát jogosnak –  ha nem is indokoltnak – ismerné el; s amelyek világosan és egyöntetűen kifejeznék, hogy ebben az országban soha senkinek semmilyen hátránya nem származhat pusztán abból, hogy ő vagy bárki más zsidónak vallja magát. Ezen pedig azt is érteni kell, hogy többé nem lenne vizsgálandó és nem vizsgálható (ahogy egyébként én is tettem 1990-ben, ama Népszabadságbeli írásomban), hogy a zsidó származásúak-kötődésűeknek a közélet mely területein van nagyobb hatalmuk a számarányukhoz képest. Egyáltalán: az sem lenne vizsgálható, ki zsidó; pontosabban: soha semmilyen messzemenő következtetést nem lehetne levonni abból, hogy valaki zsidó származású. Konszenzus vigyázna erre, afféle hazai „politikai korrektség”.

 

E roppant nehéznek látszó feladat elvileg megoldható.

 

Roppant nehézzé mindenekelőtt az teszi, hogy vélt vagy valódi felismeréseinket tudatosan el kell zárni magunk elől. Úgy véljük például, hogy miként saját történelmük, kultúrájuk, úgy saját, jellegzetes magatartás-jegyeik is lehetnek népeknek, nemzeteknek, etnikumoknak. Egy cigány származású szociológus szerint például a cigányság azért sem tud azzal a szigorú határozottsággal és következetességgel fellépni meggyilkoltjai kárpótlásáért, mint a zsidóság képviselői, mert a cigányoktól idegen az a felfogás, hogy szüleik, testvéreik haláláért ők részesüljenek bármiféle pénzből; ha pedig mégis pénzhez jutnának, akkor ezt azoknak az áldozatoknak a síremlékére költenék, akiket valóban megillet. (Ennek az egyébként  ismert szociológusnak a nevét felhatalmazása híján nem áll módomban közölni.) Az efféle esetekben például tudatosan meg kell akadályoznunk, hogy bármiféle általános megállapításra jussunk a zsidóság egészére vonatkozólag. Ha nem ezt tennénk, nem tudnánk elkerülni, hogy a jó ítéleteink közé olykor elmarasztalóak is keveredjenek; abban a pillanatban viszont már azt sem, hogy zsidóellenesek, azaz antiszemiták legyünk. Tehát mindenféle általános megítélésnek, akármennyire csábítóak is, ellene kell állnunk. A zsidó szónak és megjelölésnek semmilyen értelemben nem lehet politikai aktualitása, értéksemlegesnek kell lennie, mint egy tetszőleges keresztnévnek.  

 

Természetesen ez a fajta „politikailag korrekt” gondolkodás csak akkor és úgy működhetne, ha a másik oldalon senkinek semmi előnye nem származhatna pusztán abból, hogy zsidó, illetve senkinek semmi hátránya nem származhatna pusztán abból, hogy nem zsidó. Ehhez a zsidó származásúknak-kötődésűeknek is meg kellene tenniük a maguk sorozatos gesztusait. Nekik sem lesz könnyű dolguk, hiszen az A-fegyver bevetése túlságosan gyors és bőséges hozammal kecsegtet. Ráadásul e fegyver kiegészítő töltetei, mint pl. a „gyűlöletbeszéd”, önálló bevetésre (és pusztításra) is alkalmasak. Hatóerejük közös titka, hogy miközben közvetlenül az emberi szívet támadják, az emberi elmét kábítják el s kapcsolják  ki ügyesen. Napjaink történelme példák tömkelegén mutatja be, hogyan is történik ez. Két olyan nevezetes, és ennek megfelelően súlyos esettel hozakodom elő, amelyek valamilyen képzeletbeli lakmuszpapírnak is  megfelelnek: ha ezekről szóló okfejtésemet sikerül legalább részben megértetni és elfogadtatni (például Jáhimmal), akkor komoly esélyét látom a háborúság kétoldalú megfékezésének: bebizonyosodhatik ugyanis, hogy az értelem, a higgadt, logikus érvelés képes a félelmek és gyűlöletek falát ledönteni (azaz a félelmi logikán s az önfeledt harci hevületen győzedelmeskedni); ha nem sikerül, akkor nyilvánosan ki kell jelentem, hogy magam részéről  nem bizakodom tovább.

 

A két eset közös pontja Bayer Zsolt, ■■■ ■■■■■ ■■■■■■ ■■■■■■■■■■■■■■■  ■■ ■ ■■■■■■■■■■■; a másik nehézsúlyú szereplő pedig nem más, mint Lovas István. E két harcos ma a jobboldali médiahadtest két legnépszerűbb s talán legnagyobb hatású személyisége, akik nagyon sokat tettek a baloldali hegemónia felszámolásáért. Nagy munkabírás, kemény, rámenős, gyakran személyeskedő stílus – és e tekintetben szilárd következetesség – jellemzi mindkettejüket, Bayert pedig még a szokványosnál jobb fogalmazókészség is.

 

A baloldal és  – a már említett képzettársítás miatt is – a zsidóság az ellene való elementáris támadásként éli át Lovas és Bayer minden megnyilvánulását. Alkalomadtán górcső alá lehetne venni, éppenséggel melyik oldal rangos vitézei és közlegényei törtek több borsot a túloldaliak orra alá, kinek a beszédében volt több az utálkozás és gyűlölet, ki kezdte és ki folytatta, a példa kedvéért azonban tekintsünk el az előzményektől. A nagy kérdés ebben az esetben egyszerűen úgy tétetik fel, hogy helyénvaló-e akár az egyik, akár a másik törzs (vagy mindkettő) vitézeit valamiféle „gyűlöletbeszéd” címén kiiktatni a magyar nyilvánosságból (közéletből, demokráciából).

 

Bayer Zsolt az ATV péntek esti Sajtóklubjában a következő kijelentéseket tette: „Ezek a rohadt gyilkos gazemberek, ezek a mocsadék utolsó állatok most megpróbálják átretusálni ’56-ot egy ilyen szocialista forradalommá. Egyébként ha ’56 szocialista forradalom volt, akkor ezek hogy magyarázzák meg, hogy a saját elvtársaikat akasztgatták ’56 után?” „És ezek után csodálkoznak, hogy ha van néhány ember, megkeseredett, egész életében testileg, lelkileg nyomorékká tett szerencsétlen, aki kifütyül egy Kovács Lászlót vagy egy Medgyessy Pétert. Ne felejtsük el, kérem szépen, ’56 után az élet arról szólt, hogy Kádár rendszerében vezető funkcionáriusnak lenni az egyet jelentett a hazaárulással.” „…milyen konszenzust lehet kialakítani gyilkos, hazaáruló, senkiházi rohadékokkal? Semmilyet, és ha időnként valaki kifütyüli őket, akkor utána nem megsértődni kell, hanem mélyen elgondolkodni, és elmenni örökre a jó büdös francba, és nagyon örülni, hogy nem lógunk a lámpavason.” Az MSZP mindezek után feljelentette a Magyar ATV-t. A tévécsatorna tulajdonosa rögtön megijedt, és be sem várva az ORTT Panaszbizottsága (egyébként elmarasztaló) döntését, Bayert leparancsolta a képernyőről. Nos, az idézett szövegből teljesen nyilvánvaló, hogy Bayer ebben az esetben azokra a személyekre használta a „gyilkos” szavakat, akik „magas funkciójuknál” fogva szerepet játszottak a kádári gyilkosságokban (akasztásokban), de legalábbis a gyilkos és segítői (Kádár és a Kádár-rendszer) „tisztára” mosdatásában. Rájuk pedig semmilyen szó nem lehet elég erős, legalábbis nem lehet erősebb, mint a fizikailag végrehajtott gyilkosság. Az MSZP a „gyűlölet” hangoztatásával ügyesen átrakta az egész kérdést a törzsi hadszíntérre: innentől kezdve nem az számított, hogy Bayer mitől jött indulatba, csak az számított, hogy gyűlölt, ez pedig ma, Magyarországon kivívhatja minden „politikailag korrekt” tényező haragját (még a vállalkozókét és a hirdetőkét is!). Nos, úgy vélem, hogy amíg a baloldal, pontosabban a zsidóság köreiben nem akadnak olyan hangadók, akik menten kijelentik, hogy bár Bayer indulatos stílusát általában nem tartják szerencsésnek (árt a „társadalmi megbékélésnek” stb.), de ennek az egésznek semmi köze az oktalan gyűlölethez, s főképp nincs köze ahhoz a gyűlölethez, amely a demokráciát, az elnyomott kisebbségeket, netán a zsidóságot fenyegetné; ezzel szemben köze van a hajdani akasztásokhoz, a hősök jeltelen elkaparásához, a büntetlenül maradt bűnösökhöz; nos amíg ezt bárki a véleményvezérek közül ki nem jelenti, addig a finom megkülönböztetés abban az irányban sem működhet. „A látszat a valóság”, hangoztatta mindig az MDF egyik volt kampányszervezője, s ha a látszat szerint teljesen egységes a nyilvánosság előtti reakció, akkor a gyarló földi halandók számára a valóság is az lesz, hogy ugyanígy egységes mögötte a gondolkodás és a magatartás is. Az égvilágon semmi köze ennek a fajhoz – fajelmélethez, alsóbb- és felsőbbrendűséghez (ez is mind csak a kibeszélhetetlenségből fakadó könnyű, de veszedelmes butaság: úgy csinálni, mintha a mai törzsi háborúság mögött meghúzódó legfőbb ellentét egyívású volna a hitleri faji megkülönböztetéssel, ergo ugyanaz a veszedelem is). A ma embere számára a zsidóság sokkal inkább etnikai, történelmi képződményként jelenik meg, csakúgy mint saját maga: a magyar ember nem felmenői miatt tartja magát magyarnak, hanem magyar érzelmei miatt. Itt valójában nacionalista (nemzeti, hazafias) és internacionalista (globalista, kozmopolita, univerzalista) felfogásúak között folyik a harc, s a származásnak és a kötődésnek egyedül a látszat és a valóság gyakori egybeesése, a zsidó identitásúak egyoldalúnak tűnő gondolkodása és elkötelezettsége ad jelentőséget. Amíg ezt a csalóka képet nem próbálják maguk is nyilvánosan széttörni, addig csakugyan a látszat marad a valóság (s marad a végtelen háborúság…).  

 

E kétségkívül hamis látszatot csak megtetézi a második eset: Lovas István és Bayer Zsolt, illetve műveik kiszorításának kísérlete a magyar közgondolkodásból, illetve a könyvterjesztés fősodrából. A 168 Óra 2001. november 8-i számában Nyíri Pál („kulturantropológus, tudományos főmunkatárs, University of Oxford”) azt kifogásolja, hogy Lovas könyveit a Libri könyvpalotájában nem valamelyik eldugott sarokban, hanem jól látható helyen kínálgatják. („… Lovas István és a hozzá hasonlók könyveit legalább a vásárlók által különösen jól hozzáférhető kínálópultokról vonják be.”) Nyíri vásárlói bojkottra szólítja fel az olvasókat. A  november 22-i számban egy névtelen olvasói levél már azt is kifogásolja, hogy Lovasnak könyvbemutatót tartottak a Libri könyvpalotában, s ez nyilván tükrözi a „Libri új irányvonalát” (értsd: a Libri azonosul a szélsőjobbal). Ennek nyomán – ahogy az ATV tulajdonosa szélvészgyorsan felfüggesztette Bayer Zsoltot – , most a Libri egyik tulajdonosa döntött úgy, hogy Bayer Zsolt küszöbön álló könyvbemutatója maradjon el.

 

A „nemzeti oldal” két legnépszerűbb médiavitézét nyílt sisakos viták (szellemi csörték) helyett „adminisztrációs eszközökkel” legyőzni vagy  hátrányos helyzetbe hozni a baloldal (és a zsidóság) homogénnek mutatkozó tábora részéről (de legalábbis nyilvánvaló nyomására), úgy vélem, több mint meggondolatlanság. Lovast is, Bayert is lehet ezer dolog miatt kritizálni, de cikkeiket és könyveiket úgy általában antiszemitának, oktalan gyűlöletbeszédnek tartani, még bizonyításra váró feladat. Nem felejtendő el, hogy – a könyveivel többször is a sikerlisták élén tanyázó – Lovas és Bayer nem egy védhetetlenül szélsőjobboldali napilap jeles szerzője, hanem a jobboldali napilapé. Mégpedig eme napilap talán két  legnépszerűbb újságírójáról van szó, akiket ha a baloldal ( és a zsidóság) sommásan leantiszemitáz, leszélsőjobboz, akkor lényegében (hatásában) az egész jobboldali közönséggel teszi ugyanezt. Talán nem kell  mondanom, hogy ez a képtelenség kinek – kiknek – a fejére hull vissza. Ha nincsenek a baloldalon (és a zsidóság köreiben) olyan hangadók, akik valósággal megkövetelnék, hogy a személyek – sőt, egy fél ország – diszkvalifikálása helyett a gondolatok kritizálása folyjék; és akik arra szólítanák fel törzsük tagjait, hogy az A-fegyver helyett, melyet már-már válogatás nélkül alkalmaznak, csakis ellenérveket szabadjon bevetni; akkor újra a látszat fog győzni a valóság felett: a zsidóság úgy, ahogy van „nemzetellenes”, „magyarellenes”, „idegen érdekek kiszolgálója”. Legalábbis – képletesen – egy fél ország szemében.

 

Akármennyire nehezére esik is Jáhim Károlynak (és a hozzá hasonlóan érző és gondolkodó seregnyi sorstársnak), előbb-utóbb meg kell szabadulnia előítéleteitől, ha azt szeretné, hogy a túloldal emberei is megszabaduljanak az övéiktől. Ehhez a megszabaduláshoz minden bizonnyal hozzá fog segíteni az Európai Unió kibővülése, s vele a bal- és jobboldal teljes elnemzetköziesedése, hagyományos értelmezésük – és különbségeik – elhalványulása. De addig is érdemes talán megfontolni az imént elmondottakat.

 

A jobboldal megerősödése, a baloldali hegemónia felszámolása miatt többé nem lesz mód a kettős mérce nyakló nélküli működtetésére; nem lesz lehetőség a közerkölcsöktől és közmegítélésektől elrugaszkodó felfogások közvéleménnyé formálására-dagasztására. Azok a politikusok, írók és más közéleti emberek, akik ezt nem értik meg, magukat fogják kirekeszteni a magyar közéletből, illetve kisodortatni a közélet perifériájára.

 

 

Az ■■■■■■-ről

 

Nem jelenthet ki többé Jáhim Károly olyat, hogy „■■■ ■■■■■■■■■■■  ■■■■■■  ■  ■■■■  ■■■■  ■■■■  ■  ■■■■  ■  ■■■■  ■■■■■■  ■■■■  ■■■■■  ■  ■■■■■■  ■■■■■■  ■  ■■  ■■■  ■■  ■■■■  ■■■■■■■■■  ■  ■■■■  ■■  ■■■■■  ■■  ■■■■■■■■  ■■■■■■  ■■■■■■■■■■  ■■  ■■■■■■■  ■■  ■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■  ■■■  ■■■■■  ■■■■■■■■■ ■■■■■■■.” (idézi ■■■■■  ■■■■■ ■  Demokrata, 1998. ■■■■■■ ■.)

 

Mindenekelőtt: mondott-e ilyet egyáltalán Jáhim Károly filozófus ■■■■■ ■■■■■ újságírónak? Jáhim, ott a fotelben, szemközt velem, a mellére fektette tenyerét, pontosan azzal a mozdulattal, ahogy igazunkat szoktuk bizonygatni. „Úgysem hiszel nekem, de ez soha nem hangzott el.” Nos, akkor sem, ahogy ezt kijelentette, és most sem, amikor minderről megemlékezem, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy Jáhim hazudik. De ugyanígy nem gondolom, hogy ■■■■■ lódított volna. Valószínűbb, hogy ő a maga olvasata szerint mondattá (pontosabban két mondattá) sűrített több gondolatelemet, amelyek viszont ebben a formájukban már mégsem Jáhiméi.

 

Kimerítő beszélgetésünk alapján ki merem jelenteni, hogy Jáhim nem gondolja azt, hogy „■■■■ ■■■■ ■■■■ ■ ■■■■ ■■■■■■ ■■■■ ■■■■■”. És azt sem  gondolja, hogy ■■■ ■■ ■■■■■■ ■■■■■■■■■■ ■■ „■■■■■■ ■ ■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■■■ ■■■■■ ■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■.” Azt viszont erősen hiszem – épp elégszer tapasztalhattam meg a saját bőrömön –, hogy Jáhimra és sorstársaira ugyancsak jellemző az a beidegződés, amely fonákjára fordítva a nemzeti tábornak is sajátja. Ha nem értik valamely őket sértő, övékkel ellentétes megnyilatkozás mélyebb indítékát, akkor nagyon gyorsan elintézik azzal, hogy az illető biztos antiszemita, fasiszta, náci, szélsőjobboldali; ahogy a másik oldalon: „biztos zsidó”. Ugyancsak meggyőződésem, hogy az „■■■■■” – ha ez ■ ■■■■ elhangzott – nem a befolyásos zsidók kódolt megfelelője akart lenni (megjegyzem, ezt ■■■■■ sem állítja). Sokkal inkább a politikai befolyását szép lassan elveszítő baloldali értelmiség egyik rangos képviselőjének vágyálmát tükrözi: az olyan „jöttment senkik”, „gátlástalan törtetők”, mint amilyenek Jáhim szemében az ifjú Fidesz-harcosok, nem fogják tudni megkerülni a magyar értelmiséget; legalábbis azt a részét nem, amely a sajátosan eltorzult gondolkodás szerint az igazi értelmiséget jelenti.

 

Könyörögjünk

 

1) Istenem, add, hogy az „enyéim” között ne akadjon egyetlen egy félnótás sem, aki Jáhim félelmét igazolja; aki a látogatás jóindulatú mozzanataiból sanda következtetéseket és elmarasztalásokat kerekít vendéglátóm kárára!

 

2) Istenem, add, hogy az „övéi” között ne akadjon egyetlen egy idült bajkeverő sem, aki az én félelmemet igazolja: követ hajít arra a harcosra, aki a legbátrabbat cselekedte!

 

Szóba elegyedett az ellenséggel. 

 

 

 


* Ez a fejezet megjelent a Magyar Demokratában