Csányi Vilmos tudományos életrajza

 















	1935-ben születettett Budapesten, 1958-ban végezte el az ELTE kutatóvegyész szakát. 1958-1973 között a SOTE Orvosi-Vegytani Intézetének munkatársa volt,. Biokémiai és molekuláris biológiai oktatást  és kutatást végzett, mint gyakornok, majd tanársegéd, adjunktus, docens. Kandidátusi disszertációját 1965-ben védte meg, témája a biológiai fehérjeszintézis szabályozása volt. Ebben a periódusban két évet töltött az Egyesült Államokban, a Harvard egyetemen 1966\67-ben Ford ösztöndijjal, és mint vendégkutató a New York State Research Institute for Neurochemistry-ben 1971\72-ben. 1970-ben kapta meg a biológiai tudományok doktora fokozatot molekuláris biológiai kutatásokért.
	1973-ban nevezték ki professzornak az ELTE Természettudományi Karára, azzal a feladattal, hogy ott egy magatartásgenetikai laboratóriumot szervezzen. E laboratóriumból fejlődött ki az Etológia Tanszék, amelynek 65 éves koráig a vezetője volt. Tevékenyen közreműködött abban, hogy  kialakult és megerősödött a magyar etológiai kutatás és oktatás, 1990-ben megalakult a Magyar Etológiai Társaság, amelynek elnökévé, majd tiszteletbeli elnökévé választották. Az Etológia Tanszék főkollégiumként oktatja az etológiát biológusoknak, tanároknak, pszichológusoknak, magyar és angol nyelvű kurzusokon. Saját speciális kurzusa, a humánetológia.

	1993-tól a posztgraduális etológia kurzus programmvezetője.
	A tanszék jó kutatási szinvonalát nemcsak a hosszú publikációs lista jellemzi, hanem az is, hogy egyes eredményeink bekerültek kurrens etológia tankönyvekbe. Igen jó nemzetközi kapcsolataik alakultak ki különböző német, amerikai, angol, olasz etológiai kutatócsoportokkal. Sikerült igen tehetséges fiatalokból álló gárdát  és korszerűnek mondható etológiai oktatási és kutatási centrumot kialakítani a tanszéken. Az etológiai kutatások mellett elméleti biológiai studiumokat is folytatott. Az evolúció általános elméletéről szóló egyik könyve az amerikai Duke University Press kiadásában jelent meg és élénk reagálást váltott ki a szaksajtóban.	

Tagja az MTA Neurobiológiai  szakbizottságának,  az Acta Biologica, Acta Neurobiologica és az Élet és Tudomány szerkesztőbizottságainak. Ugyancsak tagja a Biológiai Társaságok Nemzetközi Uniója (IUBS) oktatási szakbizottságának (CBE), ahol egy humánetológiai projektet vezet. 1994-ben a Academia Scientiarium et Artium Europaea (Salzburg) választotta tagjai sorába.  1995-ben az MTA levelező, majd 2001-ben a rendes tagja lett. 2001-től a Magyar Tudomány főszerkesztője. 2005-2010 között a Magyar Mozgókép Közalapítvány Kuratóriumának tagja. 2008-tól az ELTE Emeritusz professzora

 	Harmincnégy  könyvet írt,  közöttük az etológia egyetemi tankönyvét, tudományos publikációinak száma 200 körül van, a teljes citációs száma jelenleg 1580. 2005-ben jelent meg a kutyákkal kapcsolatos tudományos kutatásairól szóló könyve az Egyesült Államokban, majd ezt követte az angol, német, olasz, szlovák és az orosz kiadás. Az évek során több mint kétszáz tudományos népszerűsítő cikket írt, hasonló nagyságrendben tartott népszerűsítő előadásokat.
	2009-ben a Science augusztus 8-i számában hosszú riport számolt be a Tanszék kutya kutatásairól, elismerve, hogy a kognitív etológiában teljesen új irányzat jött létre, amelyet a szakma elismer.



Díjak::

1999	„Az év ismeretterjesztő tudósa”  valamint csillagot neveztek el róla a                
       Nagy Kutya csillagképben  (MUOSZ Tudományos Újságírók Klubja)
2000	Budapestért Díj  (Fővárosi Önkormányzat)
         2001	Pázmány Péter Díj  (Pro Renovanda Kultura Hungariae Alapítvány)
2003 Széchenyí Díj 
         2004	Prima Primisszima díj Prima fokozata

	
Budapest,  2010


                                                                                ***

Biográfia:

Hovanyecz László 2002. Csányi Vilmos







                                                                            ****

Életem során számos interjút adtam különböző ujságok, folyóiratok munkatársainak. Van közöttük egy, amellyel teljesen meg vagyok elégedve, Elek László barátom arról kérdezett, ami engem is érdekelt, ugyan 2003-ban készült, de úgy érzem most is aktuális és érdemes ezzel kiegészítenem a száraz tudományos életrajzot. 
A Bán László szerkesztésében készült  “Óriások vállán: tudósportrék” kötetben jelent meg a Vince kiadónál



Elek László

Az enzimektől a szépirodalomig:

Csányi Vilmos etológus, aki a kutyák mellett az embereket is szereti

Kevesen tudják, hogy a Bukfenc vidám történeteit mesélő tudós 1935-ben született – ahogy utána évtizedeken keresztül mondták, szegény családból. Mi volt ebben a gyermekkorban a meghatározó: a szülők, az iskola, a vidéki nagyszülők?

Én úgy emlékszem a gyermekkoromra, mint meglehetősen stabil szociális környezetre. Az a szegénység egy tisztes, társadalomba beilleszkedett szegénység volt. Nem volt olyan borzasztó – bár ugye felfogás kérdése, hogy az ember mit tart borzasztónak. Nekem mindig apám készített játékokat karácsonyra, a fa díszeit is anyám-apám csinálta. De volt karácsonyfa, voltak ünnepek! Igaz, az is előfordult, hogy nem volt otthon egy darab kenyér. Tehát én egy szigorúan beosztó, az élethez alkalmazkodó famíliában nőttem fel, töltöttem a gyerekkoromat – és ez akkoriban nekem teljesen természetes volt.

Egy barátom szerint kétféle ember van: az egyik füvön tanult járni, a másik meg nem. Vagyis hogy a gyerekkor egy életre meghatározza az ember kapcsolatát a világ élő részéhez. Az ön városban eltöltött fiatalságába mennyire szüremlett be a természet?

Nagyon sok állat volt körülöttem! Azért is, mert a nyarat mindig a nagymamámnál töltöttem, ahol természetesen voltak háziállatok, volt erdő – mindenféle alkalom a természettel való találkozásra. De apám is igyekezett kielégíteni a kíváncsiságomat – mindig hozott valamilyen meglepetés-állatot: gerléket, halakat, kutyát, cicát vagy egy baglyot. Emlékszem, amikor az első halakat hozta, egy nagy ruszlis üvegből lett az akvárium. Én ezeknek az állatoknak roppant örültem, hetekig elfoglalt, hogy kapcsolatba kerüljek velük. Nyilván kölcsönös volt a dolog: ha ő utálta volna az állatokat, akkor valószínűleg az én érdeklődésem is elsorvad, nem lesz belőle állatszeretet. Így viszont középiskolás koromban már negyven akváriumom volt otthon, meg minden elképzelhető állat a héjától a nyulakig és a békákig. Ők természetesnek tartották, hogy ha a gyerek érdeklődik, hát istenem, legfeljebb az egyik szobába nem lehet bemenni, a vendégeket beengedni, mert az tele van akváriummal... Én tehát egy nagyon toleráns családban nőttem fel, a tolerancia főleg apám személyiségéből áradt. Mindenkinek természetes volt, amit csináltam.

Ehhez képest középiskolának a vegyipari technikumot választotta…

Ennek többszálú története van. Az állatok mellett nagyon érdekeltek a kémiai kísérletek is. Az általános iskolában nagyon lelkes és kedves kémiatanárnőm volt, Éles Margit, akihez bejáratos voltam a szertárba, ahol mindenféle kísérleteket lehetett végezni. Annyira jó volt köztünk a kapcsolat, hogy a lakásán is többször megfordultam, gyakran beszélgettünk a kémiáról. Amikor aztán otthon el kellett dönteni, hogy mehetek-e egyáltalán középiskolába, s ha igen, hát melyiket válasszuk, akkor döntő szempont volt, hogy olyan legyen, amely után mindjárt munkába lehet menni, pénzt lehet keresni. Miután a kémiai dolgok vonzottak, egyértelmű volt, hogy a vegyipari technikumot választjuk.

A technikum után jött az egyetem, majd a katedra...  Amikor Lengyel László bemutatta az önről szóló könyvet, azt mondta: bár tiszteli a tehetségét, de ahhoz, hogy ön olyan pályát fusson be amilyet befutott, a tehetség mellett kellett az ötvenes-hatvanas évek erős társadalmi mobilitása is. Elfogadja ezt?

Természetesen, de akkor erre most egy kicsit hosszabban válaszolok. Persze igaz, erős volt a társadalmi mobilitás, ami kinyitotta az ember vágyai előtt a kaput – ez egy dolog. A másik az, hogy az ember hogyan szerzi meg, amire vágyódik. Miközben én vegyész-képzést kaptam az egyetemen, egyre nagyobb haltenyészetem lett. Amikorra végeztem, már az enyém és a barátomé volt az ország legnagyobb díszhaltenyészete! Akkor úgy gondoltam, hogy ezt a kettőt valahogy össze kell házasítani. Nem akartam, hogy legyen otthon egy hobbim, máshol meg egy munkahelyem. Ez nem tetszett, ezért igyekeztem ezt a két dolgot egyesíteni. Ehhez a biokémia adott esélyt, vagyis az olyan biológia, ahol hasznosíthatom a kémiai ismereteket. Tulajdonképpen akvarista kapcsolataim révén jutottam el Straub F. Brúnóhoz, aki akkor a biokémia professzora volt az orvosi egyetemen. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült egyesíteni a bennem lévő két vágyat. Ekkor elmentek a halak, elment a kémiai karrier, és én lázasan kezdtem foglalkozni mikrobiológiával, baktériumokkal, biokémiával. 

Mennyire hatott ezekre az évekre, hogy önnek – ahogy akkor mondták – elég jó volt a káderlapja?

Nagyon hatott! Természetesen könnyebb volt bekerülni az egyetemre is, másrészt az elhelyezkedésnél – mint később kiderült – Straub egyik szempontja éppen az volt: jó kádert akart szerezni, persze olyant, aki azért nem hülye. De természetesen hatott az ellenkező irányban is. Nekem több apró konfliktusom volt az egyetemen, amit beszéltünk-tettünk, az olykor beleütközött a hatalom korlátaiba, és persze néha azért menekültem meg, mert munkáskáder voltam – egy percig nem akarom ezt eltagadni. 

Mit jelentett ez a társaival való kapcsolatában? Mit szóltak azok, akik gazdagabb családban nőttek fel, és talán több könyvük volt gyerekkorukban? Elfogadták önt?

Az egyetemen nagyon élesen elkülönült akkoriban a két társaság. A munkásszármazású, parasztszármazású gyerekek voltak többségben, de voltak értelmiségi környezetből is, és miután ötvenes évek olyanok voltak, amilyenek, ők meg voltak félemlítve. Szép csöndben élték a maguk életét, beszélgettek olyan könyvekről, amelyeket mi esetleg nem olvastunk, beszélgettek olyan nyelven, amelyet mi nem értettünk. Igaz, minket nem zavartak gyerekkorunkban asztal körül, ha nem tanultunk meg egy-két nyelvet, ha nem tanultunk zenét, de nekem is volt akkor már operabérletem, és elolvastam mindent! Tehát anélkül, hogy hozzájuk tartoztam volna, a magam választása alapján azért megszereztem azokat a kultúra-elemeket, amelyek fontosak. Természetesen én a saját köreimhez tartoztam, az egyetemi jó barátaim szintén munkásgyerekek voltak. Mindannyian úgy tudtuk, hogy politikai értelemben különbözőek vagyunk, de igazából akkor az ember ezen nem nagyon gondolkodott el. 

1948-tól ’60-63-ig elég rémes évek voltak. Nagyon sok mindentől lehetett és kellett félni. Az ön egyetemi tanulmányai és az orvosegyetemen, a Straub-féle Orvosi Vegytani intézetben töltött első néhány év erre az időre esik. Mennyire érezte saját bőrén a politikát? Mennyire lehetett független – egyáltalán, akart-e ettől független lenni?

Az emberek politikai érettsége, személyiségüknek az a része, amelyik a politikával foglalkozik, egyénileg különböző időpontokban érik be. Amikor a technikumba jártam, akkor sodródtam az árral, nem különösebben gondolkodtam el azon, hogy a világ mennyire igazságos vagy mennyire nem. Azért sem, mert akkoriban főleg azzal voltam elfoglalva, hogy rendezzem kulturális hiányaimat. Kevésbé érdekelt a politika. 1956 fordulópont volt mindenkinek, – ’56 után megenyhültek a viszonyok. A Straub-intézetből disszidáltak a kemény balosok, akik maradtak – úgynevezett polgári népek –, azok pedig úgy gondolták, hogy maradásukkal bizonyítottak, s ezért kijár nekik egy bizonyos függetlenség. Akkoriban a Straub-intézetben nagyon szabadon lehetett a dolgokról beszélni. 

Ha az ember olvassa időről-időre megjelenő cikkeit, amelyek nem a tudományról, hanem a társadalomról, az emberi kapcsolatokról szólnak, ezekben mindig nagyon erős elkötelezettség érződik. Ebből visszakövetkeztetve úgy képzelem, hogy akkoriban nagyon sokat jártathatta a száját. Jártatta?

Persze. Mint mindenki fiatal korában, én is jártattam a számat, ami konfliktusokkal járt. Egy ideig én voltam az intézet egyik KISZ-szervezetének titkára, és úgy gondoltam, hogy úgyis agyon van politizálva az élet, egy ilyen KISZ-szervezetnek nem politikával kell foglalkoznia, hanem inkább valamilyen hasznos dologgal. Elkezdtünk járni azokhoz a gyermekbénulásos gyerekekhez, akiket a Heine-Medin Intézetben, vastüdőben tartottak. Ez egy nagyon szomorú és sikertelen történet volt. Mindenki nagyon lelkesen indult neki, amikor azonban kiderült, hogy úgy kötődnek hozzánk a gyerekek, hogy ebből egy életre szóló kötelesség születne, akkor szépen elmaradtak az emberek. 
1956 után meghívtuk az „Új Írás” szerkesztőségét, szerveztünk egy nagy vitát. Arról érdeklődtünk, hogy mit szabad nekik és mit nem, hol vannak a határok, ki és hogyan kontrollálja őket. Ebből őrült botrány kerekedett az egyetemen, felelőségre vontak minket, hogy hogyan merünk egyáltalán ilyen dolgokat kérdezni. Itt jött ugye megint az a pimasz előny, hogy én munkáskáder voltam, és ha ilyesmiket kérdeztem, akkor az legfeljebb a megtévedés kategóriájába esett, amit nem büntettek drasztikusan, inkább „kezelni” próbáltak. A kezelés módja az volt, hogy a mi pici szervezetünket, amelybe az elméleti tömb oktatói tartoztak, leválasztották a nagy, oktatói KISZ szervezetről, amitől gyakorlatilag meg is haltunk, mert olyan kevesen maradtunk, hogy nem tudtunk semmihez kezdeni.
Sok történet volt – akkoriban kezdődött például a genetika-vita, amelyben a marxista tanszék vezetője lefasisztázott engem, kiszerkesztett az egyetemi újságban, ami azért nem volt kellemes, mert egy ilyen írásnak akkoriban mindig szomorú következményei voltak. Egyszóval voltak konfliktusok, de azért megtaláltam azt a néhány embert az egyetemen, aki – függetlenül attól, hogy párttag volt, és a rendszerrel együtt haladt –, volt annyira értelmes, hogy a különböző ügyekben lehessen rá számítani.

Mit jelentett önnek a tudomány szempontjából az a tizenöt év, amelyet 1973-ig töltött a Straub-intézetben?

Ott tanultam meg tudományosan gondolkodni, ott tanultam meg a tudományt művelni. Mindent, amit a tudományról általában tudok, azt az ott dolgozóktól tanultam. Nagyon korszerű, nagyon magas intellektusú társaság volt, ráadásul szabad szellemi légkör. Az élvezetek netovábbja volt ott fiatalnak lenni. Az ember megtanulta azt is, hogy a tudomány nem csak kutatási eredményekből áll, hanem szociális terep is, ahol praktikák, taktikák, politika van. Straub maga is szeretett játszani hatalommal, tudománnyal, politikával, de ennek megvoltak a maga etikai határai. Nem ment bele etikátlan dolgokba, de mindig elment a határokig. És ez hatott ránk.

Azt mondta, hogy fantasztikus volt ott fiatalnak lenni. Mennyiben voltak más helyzetben az idősebbek?

Az idősebbekben nagyon sok keserű tapasztalatot halmoztak fel az ’56 előtti évek. Sokan, akik nagyon aktívak voltak ’56 előtt, rájöttek, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, bánták régebbi éveiket, próbáltak valamit jóvátenni anélkül, hogy ez világszemléletbeli változást jelentett volna. Ők – a mai szóhasználat szerint – baloldali emberek maradtak, de tudták, hogy milyen disznóságok történtek, tudták, hogy ezeknek ők is részesei voltak. Igyekeztek új életet kezdeni, és ez a legtöbbnek sikerült is. Egy-egy ilyen ember életútja komoly tanulságokkal szolgált egy fiatalnak arról, hogy mi az, amit el kell kerülni, mi az, amibe nem érdemes belekeveredni. Ezek az ügyek nekem nagyon-nagyon sokat segítettek.

Azt mondta, hogy szabad volt a politikai légkör a Straub-intézetben, mindenről beszélhettek. Mint kutatónak is szabadsága volt? Mennyire szabadon választhatta meg, hogy mivel foglalkozik?

Ez bonyolultabb. Eleinte első főnököm, néhai Krámer Miklós mellett dolgoztam, s nem volt kérdés, hogy mit: nagyon lelkesen kutattam az ő témáját. Ez addig tartott, amíg Krámer – aki egyébként rendkívül szellemes és  engedékeny ember volt – el nem ment egy évre külföldre. Akkor kezdtem el – eleinte kényszerből – önállóan dolgozni. Kényszerből, mert hát nem volt itt. De ezalatt az idő alatt találtam egy-két olyan dolgot, amiről akkor azt gondoltam, hogy az enyém, magántulajdonom, hiszen én találtam őket.
Akkoriban fehérjeszintézis-szabályozással foglalkoztam, egy Bacillus cereus nevű baktériumban található penicillinbontó enzim szintézisének szabályozásával. Ma már az ember tudja, hogy nagyon ritka az olyan tudós, aki egyedül dolgozik, egyedül talál fel dolgokat. Csoportok vannak, közös gondolatok, amit valaki aztán megcsinál, de igazából az egyéni ötletek is a csoport tulajdonát képezik. Ezek persze mindig vitatott kérdések: odaírja-e a nevét a főnök, és ha odaírja, akkor előre, vagy hátra – mellesleg én mindig hátra írom. Ma már úgy érzem, hogy akkor nem voltam igazságos Krámer Miklóssal. Összeütközésbe kerültünk, és Straub, akinek az ügyben döntenie kellett, próbaidőt adott. Kifejezte, hogy nem örül ennek, elmagyarázta, hogy miért vagyok hülye, de megengedte, hogy egyedül dolgozzak. Ennek az lett az eredménye, hogy azt a munkát, amit egy csoportban elvégezhettem volna három év alatt, majd korán elmehettem volna külföldre, ehelyett egyedül dolgoztam hét évig, és nem mentem el sehova. Viszont a munkának mégis lett eredménye: olyan eredménye, amit külföldön is elismertek. 
Nem tudom ma már megmondani, hogy jobb lett volna-e a másik út. Így, ha kínkeservvel is, de megtanultam, hogy akkor is meg tudok oldani problémákat, ha az út elején még fogalmam sincs, hogy merre kell menni. Megtanultam, hogyan kell másoktól segítséget kapni, információt szerezni, hogyan lehet úgy ellenőriztetni kísérleteket, eredményeket, hogy az illető azért ne dirigálhassa, hogy én mit csinálok. Ezek olyan technikák, amiket egy fiatalembernek meg kell tanulnia. Amúgy a Straub-intézet a maga területén inkább tábornok-nevelde volt. Aki tudott valamit produkálni, abból lett valaki, aki nem, azzal nem nagyon törődtek. Nem éppen a team-munka ideája volt a központi eszme. Én ezt a szemléletet vittem később tovább a magam területére – és csak a vége fele kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon kell-e nekünk annyi tábornok… 

 	Dévényi Tibor zseniális könyvében, a „Dr. Ezésez Géza karrierjé”-ben szellemes karikatúrát olvashatunk a tudós életútjáról. Arról, hogyan lesz a fiatalkori ötletből először cikk, később tanulmány, majd harminc év múlva vaskos nagydoktori értekezés. A legtöbb életút tényleg ilyen. Ha ön is a „hagyományt” követte volna, akkor még ma is a baktériumok fehérjeszintézisét vizsgálná, ehelyett viszont igencsak kacskaringós utat járt be. A kutatóvegyész 1973-ban egyéves Ford-ösztöndíjjal Amerikába ment, kacsintgatott a neurobiológia felé, végül kikötött az etológiánál, amiről akkoriban azt sem tudták Magyarországon, hogy micsoda.

Ezt úgy is le lehetne fordítani, hogy az ember megtanul egyfajta gátlástalanságot, amit egyébként mindig is szívesen adtam át a tanítványaimnak. Senki ne gondolja magáról, hogy ha szerzett egy diplomát, megismert egy területet, megtanult valamilyen problémát megoldani, akkor ezzel a dolog befejeződött, révbe ért, ennek hasznát egész életében élvezni fogja! Lehetett volna nekem is ilyen karriert befutni, elmenni Szegedre, és egész életemben ezekkel az enzimekkel foglalkozni. Ez engem nem érdekelt. Azért nem érdekelt, mert közben egy csomó más is előkerült. Nekem már a középiskolában is magamnak kellett megtalálnom, hogy mit érdemes elolvasni, mit érdemes összegyűjteni. Ez kifejlesztette ezt a bizonyos gátlástalanságot, finomabban szólva nyitottságot más területek iránt. Elindultam, s akkor abból mindig kijött valami. 
Emlékszem, milyen volt, amikor második könyvemet, a „Sejtbiológiá”-t írtam. Az intézetben kevesen tudtak arról, hogy én ezen dolgozom. Amikor elkészült, odaadtam Straubnak, aki azért egy kicsit megdöbbent: hogy jövök én ahhoz, hogy olyan könyvet írjak, amelyben nem csak baktériumokról esik szó! De azért hazavitte, és három nap múlva azt mondta: „Én magát mindig arra próbáltam rászorítani, hogy egy dolgot ismerjen meg, de nagyon, annak hatoljon a mélyére. Maga pont az ellenkezőjét teszi, de úgy látom, hogy ez a könyv jó, a legkorszerűbb dolgok vannak benne, én ezt elfogadom.” Akkor ezzel az én sorsomon született egy pecsét: én voltam az, akinek szabad érdeklődnie más iránt is! Ez nem azt jelentette, hogy lógtam, hogy nem végeztem el a munkámat, de Straub mintegy jogként rám ruházta, elfogadta, hogy én vagyok az, aki minden iránt érdeklődik, és aki ezek szerint így is eljut valahová. Ez engem nagyon befolyásolt, hiszen nagyon szerettem őt, a véleménye nekem nagyon sokat számított – még ha nem is fogadtam el mindig mindenben a tanácsait vagy a kívánságait. Én is ekkor hittem el magamról, hogy ha kell, akkor etológiát vagy neurobiológiát is tudok tanulni. Aztán ez lett belőle.

Innen datálódik, hogy ön egész életében „bozótharcos” volt? Hogy nem mélyedt el negyven évre egy baktérium enzimjeiben vagy a paradicsomhal viselkedésében, hanem néhány évenként valami újba kezdett?

Úgy gondolom, hogy a mai kornak, a modern tudománynak egyik fő problémája, hogy a tudomány technológiává silányul. Ha valaki elsajátítja a tudomány művelésének szabályait, akkor minden különösebb lelkesedés és tehetség nélkül is bármi lehet belőle. Beáll egy gyárba, egy tudománygyárba, ahol megmondják neki, hogy mit csináljon, és előbb-utóbb PhD lesz, majd tudományok doktora, és ha szociálisan is ügyes, akkor akadémikus.

Baj ez? Azt gondolom, hogy vannak hegedűművészek, akik egyedül állnak ki a pódiumra, de azért a legtöbben zenekarban húzzák. 

Persze, ez nem baj. Én csak mondom, hogy ez hogyan működik. A közvélemény, amikor a tudósról elmélkedik, még mindig a régi ideában gondolkodik: a tudós olyan ember, aki harcol az ismeretlennel a laboratóriumban vagy az íróasztala mellett. Ott küzd egyedül a nagy hős, akinek fantasztikus ötletei vannak, s aki önmagán végzi a kísérleteket. Ez már régen, legalább ötven-hatvan éve nem így van. Technológia van, miközben vagyunk néhányan, akik ilyen-olyan indíttatás miatt integrálni szeretnénk, összefogni különböző területeket, ránézni az egészre, és abban mintázatokat felismerni. Azt gondolom, hogy ez hasznos dolog. Persze ennek is vannak veszélyei, hiszen ha az ember túl sok mindennel foglalkozik, akkor nem biztos, hogy mindig elég mélyre tud hatolni. Ez is éppen olyan ingoványos, mint „elkeskenyedni”, csak egy dologra koncentrálni. 

Ha a múltjáról beszél, két nevet említ rendszeresen: Straub F. Brúnót és Szentágothai Jánost. Ők ketten voltak a meghatározók? 

Igen. Mindig vannak az életünkben olyan emberek, akik beavatkoznak, döntenek, irányítanak. Természetesen nem mindig ezekre emlékszünk vissza, inkább azokra, akiknek a viselkedése, nézetei bizonyos szempontból mintaként szolgálnak. Azt hiszem, minden fiatal ember így van ezzel. Nekem tudományos kutatóvá válásom idején Straub volt az isten. Ő egy rendkívül kulturált, elegáns, de egy picit távolságtartó vezető volt. Szellemes, akivel a fiatalok szemtelenkedhettek – az idősebbeket már jobban kordában tartotta –, és aki mindezt élvezte. Nem kívánt vad munkadühöt, sokkal inkább eleganciát és eredményt. Ez nekem nagyon tetszett, és természetesen nagyon sok nyoma van annak, hogy őt választottam akkor példaképül.	
 Amikor a biokémiából elegem lett, és elkezdtem visszamenni a biológia felé – a vissza most a gyerekkori dolgokat jelenti –, akkor jött Szentágothai, aki lenyűgöző személyiség volt, senki nem tudta kivonni magát a hatása alól, aki csak egy kicsit is közelebb került hozzá. Rendkívül aktív volt, amikor kiderült, hogy neurobiológiával akarok foglalkozni, akkor lecsapott rám, beszéltetett, vitatkoztunk – ebből egy nagyon kellemes kapcsolat fejlődött ki. Vele sokkal közelebbi, személyes viszonyban voltam, mint Straubbal, ő meghívott a házába, a kertjébe. Mindenről lehetett vele beszélni, és számomra lenyűgöző volt, hogy később, már nyolcvanévesen is, még mindig tudja a legújabb dolgokat, s egyszerűen semmi jele nincs annak, hogy már nem érdekli valami. Nem csak a saját területén, hanem bárhol! Valami félelmetes forrása volt az újnak, az érdekesnek, izgalmasnak.

Végül mégsem a neurobiológia mellett kötött ki. Viselkedéstudománnyal kezdett foglalkozni, amiről akkor Magyarországon még többnyire annyit se igen tudtak, hogy máshol már etológiának hívják.

Én a neurobiológiához mint neurokémikus akartam volna csatlakozni, számomra ez a biokémikusi pálya folytatása lett volna. Amerikában jártam Lajtha Ábel világhírű neurokémiai intézetében, itthon viszont számomra egyszerűen nem volt lehetőség ezen az – amúgy hihetetlenül pénz és műszerigényes – területen. A régi munkámat már nem akartam folytatni, kerestem az újat. Akkoriban Ádám Györggyel, aki akkor az ELTE rektora és az Akadémia Pszichológiai Intézetének igazgatója volt, csináltunk néhány közös dolgot, és én elkezdtem sodródni egy olyan, lágyabb terület felé, ahol nem kell annyi műszer, ahol kevesebb felszereléssel, de néhány jó gondolattal lehet valamire jutni. Elég természetesen adódott, hogy ez az etológia. Előzménye annyi volt, hogy még amerikai tartózkodásom alatt jelent meg egy kis könyvecske, Lorenz egyik tanítványa, Eibl-Eibesfeldt írta. Még nem is etológia volt a címe, hanem a viselkedés biológiája. Úgy láttam, hogy ez nagyon közel van ahhoz az ismeretanyaghoz és tudáshoz, amit én akvarista koromban szereztem. Itt is állatokkal kell dolgozni, és ha és nem is az őserdőben szaladgálva – azt hiszem, akkor már kinőttem abból a korból –, de lehetne esetleg egy olyan területet nyitni itthon, amire még senki nem gondolt. Akkoriban még nagy viták voltak arról, hogy milyen a tanulás és az öröklődés viszonya. Sok pszichológus azt gondolta, hogy mindent meg lehet tanulni, az etológusok viszont már állították, hogy ez nem valószínű, hiszen minden faj egy adott természeti környezetben való életre készül fel. Voltak tehát vitatott dolgok, és úgy gondoltam, hogy ez egy olyan rés, ahova érdemes bemenni. 
Eleinte kerestük, hogy milyen állaton érdemes kísérletezni. Először csirkékkel dolgoztunk, aztán csak előjöttek a halak, amihez jól értettem, legalább azzal nem kellett küszködni, hogy hogyan tartsuk az állatokat, hogyan neveljük olyan módon, hogy használni lehessen őket. Kipróbáltam néhány dísz-halfajt, amíg rátaláltam a legkellemesebb laboratóriumi állatra, a paradicsomhalra. Miután nekem mint biokémikusnak akkor már jó nevem volt, megelőlegezték a bizalmat, hogy esetleg ez is megy majd. Ez szerencse is volt, hiszen ilyet egy normális tudományos életben nem nagyon engednek meg az embernek. Nekem ilyen értelemben szerencsém volt, Szentágothai is támogatott, így odakerültem az ELTE-re mint magatartás-genetikát csináló ember. Egy darabig nem tudták, hogy az micsoda, én szorgalmasan magyaráztam, aztán végül lett belőle valami.

Mennyire volt szerencsejáték akkoriban az etológiába belekezdeni? Ön biztosan tudta már, hogy ez komoly, elfogadott tudomány lesz, nem pedig csak népszerű történetek Lorenz Duna-parti libáiról?

Azért mi nem etológiával kezdtünk, hanem magatartás-genetikával. Az út kiválasztása mindig komplikált, s nem mindegy, hogy az ember milyen stratégiát választ. Ha a magatartás-genetikából egyetlen dolgot választok ki, és csak azt akarom tisztességesen megvizsgálni, akkor könnyen bajba kerülhetek, hiszen maga az ötlet is lehet hülyeség, esetleg rosszul kezdek hozzá, s akkor a végén ott állok egy csomó olyan információval, ami már csak nekem fontos. Engem több dolog érdekelt egyszerre, voltak is ebből kisebb súrlódások. Egy reggel az ember elmeséli egy fiatalembernek, hogy milyen izgalmas lesz kipróbálni egy ötletet, megszervezni egy kísérletet. A fiatalember viszont másnap azt látja, hogy a társának egészen másféle dolgot mondok ugyanolyan lelkesen, aztán egy harmadiknak egy harmadikat. Akkor ők gyanakodni kezdenek, hogy nem is biztos, hogy mindegyik ötlet be fog jönni! És, sajnos igazuk is van. Elindítottunk öt-hat különböző dolgot, aztán volt, amiből lett valami és volt, amiből nem. A tudomány szelekciós elven működik, ezt nagyon jól ismeri a biológia – ezen nem tudok változtatni. Én egyszerre mindig több dolgot tartottam – hogy úgy mondjam – a tűzben, mindig több dolgot próbáltam ki, aztán arrafele mentem, amerre vitt út. Ha az ember túl korán eldönti, hogy mi a jó, mi a szép, akkor az nagy lutri. Ha az ember arra kíváncsi, hogy hogyan lehet különböző dolgokat különböző módon megközelíteni, akkor mindig lesz olyan út, ami elvezet valahova. 

Elég kanyargós volt azért ez az út, nem? Vegyészet, magatartás-genetika, etológia, humánetológia...

Én ezt nagyon egyenes útnak gondolom! Szerveződési szintek vannak. Legalul van a kémia. Meg lehet figyelni, hogy azok a tudósok, akiknek nincs kémiai képzésük, bizonyos dolgokat nem látnak. Ha az ember kémiai reakciókkal, atomokkal, bizonyos értelemben fizikával is foglalkozik, akkor ez olyan alapszemléletet ad, amely nélkül szerintem nem érdemes följebb menni. Nekem a biokémia azt jelentette, hogy egy korlátozott területen vizsgáltam, tulajdonképpen mire is képes a kémia. Amikor átléptem a biológiába, akkor ott választottam ki egy területet. Engem az idegrendszer, az agy, a magatartás érdekelt, ezek összetartozó dolgok, és ha az ember ezekkel foglalkozik, akkor okvetlenül kíváncsi lesz, hogy milyen a legfejlettebb idegrendszer, a legizgalmasabb magatartás, vagyis az emberi viselkedés. Az én számomra ez nyílegyenes út. 

Az utóbbi években inkább humánetológiával és evolúcióval foglalkozott.

Ennek személyes okai is vannak. Magyarországon az az általános szokás, hogy az ember akkor sem megy arrébb, ha elér egy bizonyos életkort. Ott vannak a fiatalok, akik már régen mást és másképp akarnak csinálni, de az ember ott ül rajtuk, és még mindig a saját elképzeléseit mondja. Én ezt nagyon utálom, és nagyon készültem arra, hogy ne essek ebbe a csapdába. Nagyon rossz lenne később visszagondolni arra, hogy hogyan nyomorítottam el fiatal munkatársaimat. Ezért kezdtem el egy olyan területet kidolgozni, amelyhez elég vagyok egyedül. A tanszéken a kutyás témák most Miklósi Ádám és Topál József kezében vannak, akik ezt egész másképp irányítják, mint ahogy én tettem, de nagyon eredményesen: munkájukat elfogadja a nemzetközi tudomány, az én szerepem már csak annyi, hogy néha van valamilyen ötletem – ez aztán vagy megvalósul, vagy elsikkad. Természetesen még nagyon jó a kapcsolatunk, de most már ez az ő munkájuk. Remélem, ők is úgy érzik, hogy nem ülök rajtuk, nem kérem naponta, hetente számon, hogy mit csinálnak. Önállóan dolgoznak, és ha még odaírom a nevem a cikkek végére, az csak azért van, mert a hazai tudományos pénzelosztás miatt ennek még van bizonyos funkciója. Néhány év múlva ezt sem fogom tenni.

Ha visszatekint: használt a karrierjének, hogy ön világéletében partizánkodott a tudományban? Hogy nem parkolt le egy helyen, hanem mindig máshol tűnt fel? Emlékszem, amikor az Akadémia levelező tagja lett, – műsoron kívül – volt egy keserű mondata. Azt mondta nekem: „Tíz évvel korábban kellett volna...”

Ha tudományos karrier szempontjából nézem, akkor természetesen rengeteget ártott, hogy össze-vissza ugrándoztam. Ha saját magammal számolok el, ha azt kérdem, hogy vajon megbántam-e valamit: az égvilágon semmit sem bántam meg. Ha erre lehetőség lenne, ugyanezt az életet akarnám leélni még egyszer. Régen rájöttem, hogy egy bizonyos életkor után – ez olyan tizenkét-tizenhárom év, amikor a személyiség nagyjából kialakul – az ember mindig maga teremti meg azokat a körülményeket, amelyeknek áldozata vagy hőse lesz. Nem igaz, hogy a „körülmények” olyan nagyon fontosak! Persze ha hídépítőnek mentem volna, akkor most hidakról beszélnénk és nem agyról, de ugyanazok a konfliktusok, ugyanazok a problémák jöttek volna elő, mert én ilyen vagyok. Nem hiszek abban, hogy a szerencsének, a véletleneknek olyan nagyon sorsfordító szerepe lenne. Persze rengeteg szerepe van a véletlennek meg a szerencsének abban, hogy konkrétan hova kerül az ember, kikkel és mit csinál, de nem tudok olyan képzeletbeli utat kitalálni, ahol ne találtam volna meg azt, ami engem érdekel, ami nekem kielégülést hoz. Ez persze kívülről nem feltétlenül ugyanilyen. Nyugodtan gondolhatja valaki: „Mit ugrándozott itt ez a szerencsétlen, milyen nagy ember lehetne már, ha rendesen megfogadja a jó Straub tanácsait!” 

Tizenkét-tizenöt évenként váltott kutatási területet, házasságot. Ez a mostani periódus most éppen hol tart?

Hát, közben az ember azért öregszik. A házasságokat illetően most már maradok ennél a meglévőnél, mert ez igazán nagyon jól bevált. Egyébként persze készülök arra, hogy megint váltsak, mert úgy gondolom, hogy az ember legfontosabb dolga a saját története. Ez az, ami megmarad, ami nem múlik el, mert ha egyszer lezajlott, akkor senki nem veheti el. Akkor érzem jól magam, ha visszatekintve a történetemre, azzal meg vagyok elégedve.
Az ember ebben az életkorban integratív, szintetizáló állapotba kerül – ez a pszichológia jól ismert fogalma az érett személyiségre –, amikor már tud véleményt mondani a dolgokról, méghozzá nem felületesen, nem néhány adatból, hanem saját tapasztalataiból. Most úgy gondolom, hogy még egyszer pályát fogok váltani, talán megpróbálkozom a szépirodalommal, ami persze nagyon kockázatos dolog. Amit írok, csak akkor jelenik meg, ha mértékadó személyek, barátaim nem azt mondják: „Ezek egy öregedő elme sanyarú termékei, jobb, ha a fiókba teszed!” – Akkor elteszem a fiókba. Ha azt mondják, hogy ezzel ki lehet állni, akkor meg fognak jelenni. Úgy gondolom, hogy az emberről, a társadalomról való ismeretek jelentős részét nem lehet hagyományos módon közvetíteni, nem lehet a természettudomány nyelvén átadni – már csak a szépirodalom eszközeivel lehet megtenni. Ez engem nagyon izgat, és meg akarom próbálni. Ha sikerül, nagyon jó, ha nem, hát nem.

 Most kerülném a szórakoztató és érzelmes kutyatörténeteket, úgy gondolom, az emberek ezt az oldalát ismerik leginkább. Kérem, beszéljen inkább arról, hogy miért ír egyre gyakrabban közéleti dolgokról, társadalomról, politikáról?

Engem nagyon érdekel a politika, érdekelnek a benne szereplő személyiségek, de magam nem akarok politizálni. Megpróbálok ezen a nagyon éles határokkal elválasztott mezsgyén lépkedni. Konkrét politikai ügyekben azért nem akarok állást foglalni, mert nem lenne fair, hogy ha bárki az én – tudományos pályán elért – eredményeimet politikai célra használná. Senki ne azért szavazzon ide vagy oda, mert egy ismert népszerűsítő ember mondja! Viszont szeretnék néhány olyan dolgot, ami nekem fontos, megvilágítani. Például, hogy a szolidaritás nem csak jelszó, hanem az emberi természetben genetikailag megalapozott tulajdonság. Ezt jó tudni, függetlenül attól, hogy az ember akarja-e gyakorolni, vagy úgy gondolja, hogy ő már ennek fölötte áll, nem az ő dolga. Azt hiszem, hogy személyiségünk és a világ között nem kell olyan éles határokat vonni. Az ember társadalomban él, van véleménye róla, a társadalom pedig befolyásolja, hogy mi történik vele. Saját történetünk nem izolált, nem különíthető el a társadalomtól. Összefonódik vele, és akkor jó egy történet, ha sok szála vezet másokhoz: barátokhoz, olyan emberekhez, akik megértettek bizonyos dolgokat, akik szívesen hallgatnak vagy szívesen mondanak valamit. Akiktől érdemes tanulni, és akiket tanítani lehet.
Kezd%C5%91lap.html