Szilágyi Lackó nem fest több képet

 

(2007. 02. 06.)  A szomorú hír pillanatok alatt járta be a várost: Szilágyi László festőművész végleg letette az ecsetet. Lackót mindenki ismerte Veszprémben, többnyire persze csak látásból, de nagyon kevesen tudják, ki volt Ő valójában.

Szilágyi László 1966-ban született Veszprémben. Képző- és iparművészeti középiskolába járt, majd 1985-től 1991-ig a budapesti Képző- és Iparmű-vészeti Főiskola hallgatója volt, ahol Gábor István, Diénes Gábor és Kokas Ignác voltak a mesterei. 1991-től 1994-ig, a legtehetségesebb pályakezdők között Derkovits-ösztöndíjban részesült. Expresz-szionista festőnek vallotta magát, az európai underground és a punk szubkultúra érdekelte, különösen vonzódott a berlini művészvilághoz. 

Hazai és külföldi kiállításokon szerepeltek munkái, számos egyéni kiállítása is volt. Több díjat és elismerést kapott. A David Bowie nemzetközi képzőművészeti pályázat egyik nyerteseként  Bowie-tól személyesen vehette át a kitüntető díjat. A közelmúltban nemcsak képeit, de szinte az egész szobáját, életterét bemutatták a Műcsarnok Rosszcsontok című kiállításán Budapesten.

Szilágyi ízig-vérig veszprémi művész, már-már városképi elem volt – bár egy ismert helyi politikusunk anno a "város szégyenének" titulálta... Lackó keserű belenyugvással állapította meg: "...itt elfogultak az emberek, elítélnek, hülyeségeket beszélnek rólunk. Kirekesztenek, és ettől agresszív leszek. Pedig nagyon szép hely, sokat mozgok a városban, otthon érzem magam benne!"  Kétségtelenül különcnek számított, nemcsak az utcán, a művészvilágban is. Festett és zenélt. Művészként és emberként is autonómiára törekedett, paradox módon punk-ként is a jövőben gondolkodott... Eddig. Most sem Ő vesztett el minket, Veszprém – és a magyar festészet – lett szegényebb. Legyen neki könnyebb a föld, mint amilyen a sorsa volt. (J. A.)

 

Interjú Szilágyi Lászlóval

 

A mindenséget megfogni

 

Én szeretem azt a fajta világot, ami a század elején Párizsban volt: ott dülöngélt mindenki, nem borgőzös állapotban persze, hanem festéktől, terpenoltól és terpentintől gőzösen. A festők bementek a fűtetlen műtermükbe, és megcsinálták azt, ami a szívükből jött. Picasso is rajzolt egy tányér levesért.

 

Manapság is nagyon nehéz megélni a művészetből. Vannak persze alkatok, akik szeretnek szenvedni, gyöt-rődni, kicsit talán még mazochisták is. De a körül-mények nem befolyásolhat-nak, nem szabad! A WC-n sem azon gondolkozol, hogy mit ettél addig… A festéssel is így vagyok: nem arra gondolok, mi volt előtte, mert az bennem van valahogy. De nem manuálisan, hogy ügyes a kezem, és van valamennyi mesterségbeli tudásom, majd csak kihozok egy míves kis képet magamból, nem!

 

Folyamatában kell szemlélni a világot: ez egy mozgó gépezet, ebben benne vagy! Ez egy szerves tényező, te vagy középen, és besűrítesz magadba mindent. Az ember is egy alkatrész, a világegyetem élő alkatrésze. Régebben még én is valami eredendő, felsőbb régiót kerestem magamban, mint egy idealista: elrugaszkodni, és kilépni a világból…

 

Lefekszem az ágyamba, és azt érzem néha, hogy vonaton utazom, és nem tudom, hol vagyok. Az álmok persze nem egy az egyben vetülnek ki a vászonra, mint ahogy azt például Chagall-ról gondolják. Nincs ilyen! Van amikor egy képet megálmodok, és csak évek múlva tudom rögzíteni. Olyan ez, mint egy káosz, ahol te teszel rendet a szellemi lakásodban, az érzelmeid között, ha vannak ilyenek.

 

Van aki azért fest, hogy ember tudjon maradni a képei által, nem azért, hogy eladja őket. Az ember cipeli a humanitást, miközben úton-útfélen lelki terrorral akarják kinyírni. Előbb-utóbb önvédelemből holmi pózokba menekül, de akkor ott már megtörik valami, rossz vágányra szaladnak a dolgok. Nálam lehet, hogy ez van – nem tudom…

 

Egyre gyarlóbb az ember a XX. század végén. Ha visszanézünk az ősközösségbe – ha volt ilyen –, akkor ott volt funkciója a művészetnek, a barlangrajzoknak: a vadászmágia. Most a festészetnek mi a funkciója? A művészetben is egy forradalomra lenne szükség. Nincsenek már irányzatok sem, mindent szabad. Odaszarsz a vászonra – ha jó festő vagy, van múltad, megcsinálhatod –, a sznob még meg is szagolja, hogy miből van. Én találkoztam olyan festőkkel, akik nem tudnak térben megrajzolni egy hokedlit… Hát az alapszint, hogy tudj rajzolni, utána már el lehet szállni bármibe! Az avantgárdnak is kötődni kell a múlthoz, elődök nélkül nincs avantgárd sem! Szóval én megmaradok – az elszállottságommal együtt is – realistának, öntörvényűen valahogy, mert abból élek, amit a világban látok.

 

Bekapcsolom a tévét, nem ad semmit: vagy vetélkedők mennek, vagy akciófilmek, vagy a politika meg a hülyeségek. Az állatok inkább lekötnek, mert nincs akkora harc közöttük, mint az emberek között, illetve az tiszta és ösztönös harc, nem kiszámított.


Azt utálom ebben a korban, hogy mindenki a pénzt hajszolja. A városban is, ha beülsz egy presszóba, ott is arról zajlik az információ ötpercenként, hogy ki mennyi pénzt kaszált a héten. A fiatalok között is erről szólnak a dolgok. Lehet, hogy valaha ők is akartak még valamit csinálni, de mára beálltak a sorba, hogy ne haljanak éhen.

A művészek között is van néhány, akinek bejött valami, és azt a vonalat csinálja végig, mert pénzt kap érte. Én azt mondom, ha van előttem egy kiló gipsz, azzal is lehet festeni, meg van 2 cm barna festék a tubusban, azt is fel tudom tenni a vászonra – lehet, hogy egy hét múlva átfestem –, de ez is egy kísérlet. És a kísérlet néha realistább, mint az adott világ, amiben egyre nehezebb kiigazodni, megkeresni önmagunkat. Az ember persze soha nem találja meg önmagát, de még mindig közelebb kerül hozzá ha alkot valahogy, minthogy imídzsek mögé bújik, és kitalál valamit magáról, ami nem ő.

 

Nem lehet a négy fal között megélni minden napot, minden órát. Ha kimegyek az utcára – én érzékeny ember vagyok –, akkor már hatnak rám a dolgok. Nem a festészetemre, hanem arra, hogy emberileg mi vagyok. Lehet, hogy egy nulla-ember vagyok – egy darab szar –, lehet, hogy jó festő vagyok, nem tudom. De egy-két képem tényleg jó. Eddig festettem kb. 1000 olajképet, abból 300 maradt meg, ennyi van a lakásban, meg vagy 1000 rajz… Ez produktum, de ettől még nem vagyok Jani!

 

Én azt akarom eldönteni a kép előtt, amikor ott táncolok vagy festek, hogy én vagyok-e benne a képben, vagy a kép van bennem? A kettő között lebegek egy szellemi térben. Ott, és akkor repül el az ecset a kezemben… Érzem, csinálok valamit, de nem a képtől szállok el, holott jó színeket teszek fel, meg élvezem, hogy festek! Ez egy állapota a képnek… Ha van pénzem, megint festékhez jutok, és átkenem az egészet. Egy vásznat néha többször is átfestek. Nem találok örök értéket a képekben, pedig lehet, hogy van. Talán az az állandóság, hogy még mindig a Földön járunk, ami olyan időtlen-rögös… Persze vannak olyan alkotók is, akik egy művet csináltak meg teljesen egész életükben – például Madách –, de az remekmű, és benne van minden.

 

Amikor ott vagy frontemberként a kép előtt, és saját magaddal vetsz számot a képalkotás közben, akkor te vagy a teremtő erő, nincs más, de utána meghaltál! Ezért radikálisnak kell lenni, mert ha valamiért harcolok, ha erő van bennem, akkor mozgósítanom kell az energiáimat. A képek is arról szólaljanak meg, amit el akarok mondani. Ha nem, akkor szar festő vagyok, és nem érdemes megnézni a képeimet sem.


Mindennek száz arca van, de nem lehet eldönteni, hogy melyik a tökéletes. Nincs is olyan, hogy tökéletes… Csak a totalitásra lehet törekedni: a mindenséget megfogni valahogy!

 

(Lejegyezte Jokesz Antal 1996-ban,

 Hordós Csaba és Vikman Pál rádióinterjúja felhasználásával)

 

 

Szilágyi László (1966-2007)

 

A festőművész halála

 

Szilágyi Lackó neve mintha egyike lenne azoknak a titkos hívószavaknak, melyekről bizonyos műveltségű és életérzésű emberek egymást felismerik. Életművét titokzatos félhomály fedi, munkái szinte hozzáférhetetlenek. Festményeit igazából csak azok ismerhetik, akik bejáratosak voltak a műtermébe, merthogy sok minden mondható róla, de az nem, hogy a galériák elkényeztették volna kiállítás ajánlatokkal.

 

Én utoljára egybegyűjtve a VMK szocreál előcsarnokában láttam az utóbbi években készült festményei egy részét, ruhafogasok, kiszuperálásra váró pultok között, mögött felaggatva a zegzugokban.

Előtte azért festményei megjárták a budapesti Műcsarnokot, eljutottak Párizsba a David Bowie tiszteletére szervezett kiállításra, de Lackó Európa kulturális fővárosát, Berlint is megcélozta. Tudtommal monográfia, átfogó katalógus sem készült az életműről, vagy legalább annak egyes periódusairól. Láthatók viszont többnyire pár ezer forintért szerteszórt festményei veszprémi magángyűjteményekben, lakásokban.

A megalázottak és önpusztítók, outsiderek, punkok színjátszós hullafoltokkal festett portréi láthatók festményein. Pokolian szórakoztató tűzijáték. Széles gesztusokkal, expresszív vonásokkal vastagon felkent, néha felragasztott, összemontázsolt, csillogó rózsaszín tekintetű szörnyek. Véres piros és monumentálisan mocskos fekete, barna áradat. Neonzöld. A létezés drámája a felismerés éles fényében megvilágítva. Irtózatos dobszóló. Furcsa és fájdalmas görcsben rángó figurák, ördögien cinikusak és keserűek, mint a XX. századvég volt. Legtöbbször önarcképek ezek, a saját lelki mozgásait, saját indulatait dokumentálta.

XX. századi outsider volt, a társadalomból kitaszított lázadók festője, az ő életüket élte abban a két, két és fél évtizedben, amit alkotómunkára kimért számára a sors, s ebből is a betegséggel, skizofréniával, depresszióval vívott küzdelem töltötte ki az utolsó éveket. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején volt a csúcson, amikor Zoéval (feleségével) valamelyest kordában tudták tartani a démonokat.

Lackó rossz napjain szörnyeteg volt, máskor meg szavakban is nagyon pontosan fogalmazó értelmiségi beszélgetőtárs. Amikor déli órán démonaitól űzve harci színekben kifestve, bekeményített piros hajjal, szemén fekete hullafolttal, kopott bőrdzsekijében, lila színjátszós nadrágban, kezében láncokat csörgetve végigsöpört a veszprémi főutcán, megfagyott a levegő körülötte. Pusztító erő, nagy karakter. Ahogy Nietzsche mondja az Ecce homoban: „Én nem ember vagyok, én dinamit vagyok”.

Aki tehette, kitért az útjából, átment az utca túloldalára. Természeténél fogva (a Skorpió csillagjegyében született) kompromisszum nélküli harcos volt, aki kereste az ütközési lehetőségeket. Igazi anarchista, punk. A Ramones, a Joy Division, a Sex Pistols, Iggy Pop, a Laibach, a punk and roll feltétlen rajongója. Kifinomult érzékkel megszimatolta, megérezte az emberekben a hamisságot, a gyávaságot, undorította az egész kisstílű magyar nyomorúság, konformizmus, a csőcselék. Volt hogy a barátait se ismerte meg, vagy éppen hogy ellenséget szimatolt bennük, lemagázta őket, vagy átnézett rajtuk, vagy ha nagyon szerette őket, nekik esett. Saját démonai ellen is harcolt, ki tudja, milyen látomások keresztezték az útját.

Egyik találkozásunkkor koporsókat húzgáló bakancsos katonákról beszélt, akik minden éjszaka a háza padlásán kísértenek. Szenvedett az élettől, nem csak a diferenciálszámítás és a kvantumelmélet nyugtalanító titkaitól, hanem példának okául a képmutató társadalmi rendtől, amely a különlegest mindig kiveti magából, s ha lehet, el is pusztítja. Ha valaki, ő aztán igazán tudta, hogy az ember csak akkor lehet igazán önmagává, ha különleges, ha mindenki mástól különböző, eredeti példány. Feldühödött bika módjára rohant a pusztulás felé. Rettentő sorsa 2007. február 3-án beteljesedett.

Mit írhatok még? Gyászolom Lackót, emlékét nyugtalanul őrzöm. Életművének felderítése művészettörténészekre vár. Csak nehogy szentté avassák a rossz lelkiismeret megnyugtatására. Hogyan tudunk elszámolni korai halálával? Sehogy. Most minden csak motyogásnak tűnik, az ő harsány zsenialitása mellett. Most minden idézőjelbe kívánkozik.

Búcsúzásként marad a harci kiáltás:
Lackó
, Punk’s Not Dead!!! Oi, Oi, Oi!!!

 

 

otto ramone

(Index-Veszprém)

(forrás: www.veszprem.hu)

2007.04.05. /beküldte: vejnemöjnen/

 

 

 

2007. készítette: Bognár Tibor