Épületes kudarcaink

Ebben a rendhagyó „közhasznúsági jelentésben” elsősorban mások okulására szeretnénk közreadni a tapasztalatainkat, hogy balsikereikből tanuljanak. Reméljük persze azt is, hogy valamely érintett illetékes is elolvassa, és esetleg mégiscsak jó vége lesz a dolognak.

A hipertext-dokumentumokból kiszedtük a neveket. Mi a büntetés-végrehajtással való együttműködésben azt látjuk a legnagyobb problémának, hogy minden egyszerre lehetséges és lehetetlen benne, és ez még egy csapásra meg is fordulhat. A problémákat emberekbe csomagolják, és elemzésük helyett személycserékkel oldják meg. Mi ehhez a probléma megoldási módhoz még egy esetleges ejnye-ejnyéhez elegendő alappal se szeretnénk asszisztálni.

Szerintünk az érintettet személyek a szervezet működési módjának viselkedtek, még véletlenül se szeretnénk hát kellemetlenséget okozni nekik! Csakhogy e rejtélyes rugókra járó működési módhoz nekünk ez idáig még nem sikerült alkalmazkodnunk, és nem is szeretnénk ezt fő célkitűzésünkké tenni. Munkánkhoz szükségünk van a személyiségünkre: csakis önérzetünk megtartásával, elvszerűen, egyenes derékkal dolgozhatunk, hisz nekünk el kell tudnunk számolni a tetteinkkel magunk és mások felé egyaránt.

Kérjük olvasóinkat segítsenek nekünk! Minden véleményt, javaslatot, kritikát, információt köszönettel fogadunk!

Előzmények

Magam, az egyesület megalakítója, öt évet dolgoztam a magyar büntetés-végrehajtásban. Szociológusi diplomámmal kutató állásba kerültem az országos parancsnokságra, az ország majd minden börtönében megfordultam.

A Fekete Kereszt önkéntes segítőknek készült tananyagának (honlapunkon is megtalálható) megismerése már elgondolkodtatott felőle, de igazán mélyre ható fordulatot egy bécsi tanulmányi ösztöndíj hozott a szabadságvesztéssel kapcsolatos szemléletemben. Ott szembesültem azzal, hogy nem elég valakit bezárni, törődni kell vele bent is, és a szabadulása után is. Ott ismerkedtem meg a civil szervezetek munkájával, a börtönön kívül és belül folyó szociális munka különböző formáival. (ld. az olvasóteremben) Ott olvastam először az Európai börtönszabályokat, aminek minden sorával mélyen egyetértek(ld. a honlapon).

Sajnos, a kinti tapasztalataimat itthon nem tudtam hasznosítani. Bár a bv. élén európai szellemű országos parancsnok állt, rendszeresen publikálhattam is az IM bv. sajtótermékeiben, a szervezet egészétől mélységesen távol álltak még azok a szerény indítványok is, amikkel a szabadulandók életkezdési esélyeinek a javítására kísérleteztem, (ld. olvasóterem) így megváltam a testülettől. Közel tíz év kellett, hogy feldolgozzam a történteket. Közben írtam néhány szösszenetet, tanulmányt, és egyetemi doktori munkámból készült Szégyenbélyegek című könyvemet kétszer is kiadta a Mécses Szeretetszolgálat (ld. az olvasóteremben illetve a MEK-ben.)

2001. karácsonyára megalakult a Barabbas Társaság.

Eredetileg „az igazságosabb igazságszolgáltatásért” értelmező részt szántuk volna a név mögé, de a bíróság így nem vett minket nyilvántartásba: kizártnak tartotta, hogy honi igazságszolgáltatásunk ne lenne máris az elképzelhető legigazságosabb. Márpedig szerintünk az egész magyar igazságszolgáltatási rendszert újra kellene gondolni: el kellene mozdulni a jóvátétel és az alternatív büntetések irányába, a kiválthatatlan szabadságvesztésnek pedig a szabadulás utáni jogkövető életvezetést kellene előkészítenie. Ma túlzsúfolt börtöneinkben irdatlan pénzből hivatásos bűnözők és/vagy szociális ápolási esetek tömegét termeljük.

Az átlagos elítélt nem született bűnözőnek, nem beteg, nem pszichopata, nem szociopata, sőt, valószínűleg nem oszlopos tagja egyetlen egyháznak sem. Miután az igazságszolgáltatás úthengere végiggördült rajta, nem veszi gondjaiba se orvos, se pszichológus, se pap, csak magára hagyva, egyedül kell odabent talpra állnia, átértékelnie a régit, megterveznie, előkészítenie az új életét. Mi ebben szeretnénk segíteni.

Mint alapító okiratunkból kitűnik, (ld. honlapunkat,) igyekeztünk tág teret biztosítani nagyra törő és komplex (utó)gondozási elképzeléseink megvalósításához, - jelenleg ezek csupán töredékének valóra váltásán munkálkodunk.

A kapacitás-probléma:

Kis civil szervezet vagyunk. Mindenki önkéntes alapon teszi, ami főmunkaviszonya és saját élete mellett tőle telik. Nagyon fontosnak tartjuk a választott küldetésünket, de kínosan ügyelnünk kell arra, hogy bár folyamatosan megtegyük a tőlünk telhetőt, erőnket meghaladó feladatözönt ne hívjunk ki magunk ellen, nem teljesítésükkel rontva a hitelüket.

Maga a folyamatos benti munka még nem lenne pénz kérdése! Nagyobb horderejű akciókra viszont csak pályázatból számíthatunk pénzre, amihez jogi személynek kell lennünk, ennek minden adminisztrációs terhével, sőt, készen kell állnunk sikeres pályázat idejére szigorú elszámolás mellett valóságos vállalkozássá puffadni, hogy alkalmazni tudjuk a pályázatban előírt szakembereket. Olyan ez, mint Karinthy Cirkusza. Ahhoz, hogy tehessünk valamit a számunkra fontosnak társadalmi érdekért, egy sereg olyan dolgon kell átrágni magunkat, amitől még a hátunk is libabőrös lesz. A szándékaink határozottak és állandóak, konkrét realizálódásuk viszont az pályázati lehetőségek esetlegességeinek függvénye.

A munka sajátos természete

A Barabbas Társaság fogvatartottak körében végzendő munkájának egyszerre van egy piaci értelemben nehezem mérhető „karitatív”, vagy nevezzük inkább így: szívügy része, és egy széles értékhatárok között mozgó piaci értéket képviselő szakmai része. A szívügy rész egyfajta lelki gondozás, emberi odafigyelés, folyamatos ajánlat megbeszélni azokat a problémákat, amikkel egyedül nem boldogulnak, hisz nagyon nehéz feldolgozni a börtön élményét, és annak számtalan velejáróját. Még beszélni is csak olyannal lehet róla, akiről tudjuk, hogy érti, miről beszélünk, és megbízunk benne, hogy nem ellenséges füllel hallgatja meg a gondolatainkat, nem forgatja ki, és nem fordítja ellenünk, amit elmondunk neki. Lehet, hogy egyetlen szó lesz az, ami eldönti, a börtön utáni válaszúton ki merre indul. A lehetőséget viszont, hogy ezt az akár egyetlen jó szót ki lehessen mondani, ki kell érdemelni. Erre szolgál a piaci értéken is mérhető szakmai rész, amiben ugyancsak ott van persze a reszocializációs elem, hisz kedvezőbb helyzetbe segít a szabad életben a legális munkaerőpiacon. A felek ez alatt nyújtott teljesítménye viszont egyúttal kommunikációs eszköz is, ami révén megalapozódhat a bizalom, és megfogalmazódhat az az akár egyetlen jó szó, amit talán már ki sem kell mondani. És nem kell hálásnak lenni a lehetőségéért sem, visszaadni pedig végképp csak valaki másnak lehet, egyszer, majd, talán, ha az alkalom és a lehetőségek úgy hozzák. - Nem mindenkinek magától értetődő, hogy ez is annak az „állampolgári szolidaritásnak” az egyik formája, amit pedig naponta gyakorlunk, országos katasztrófák esetén csak úgy, mint amikor bár nem adunk neki, de legalább nem is bántjuk a kéregető hajléktalant.

A szívügy meg a piac összeegyeztetése nekünk is sok fejfájást okozott. Magunk is úgy tartottuk, hogy ezek alapjában egymást kizáró dolgok, és bármiféle összemosódásuktól külön-külön mindegyik elhiteltelenül, egyből olyan „gyanús” lesz. Aki a piaci elemre érzékeny, az úgy gondolja, nyerészkedési szándékkal slejmolunk a szocpszicho-szolidarizálással, aki pedig a lelki oldalra érzékeny, és érzi is a mentális segítség szükségességét, abban megütközést kelt, ha költségekről meg számlákról kell tárgyalni. Pedig a gondozás teste, vivőanyaga a képzés, ha pedig a képzés nem párosul gondozással, még ha csak olyan mienkféle, háttérben maradóval is – könnyen lehet csupán egy technikásabb, hatékonyabb bűnöző az eredménye! Bármilyen furcsának hangzik, az új képzettség nyújtotta új társadalmi helyzetet is fel kell dolgozni. Az belépési lehetőséget is jelent a legális munka világába, és ha ezt nem ismertetjük meg, nem éreztetjük meg, akkor annyi, akkor nem sokat tettünk a reszocializáció érdekében.

A szívügy piaciatlansága sajnos a felvállalható munka mennyiségét is érzékenyen befolyásolja. Kenyérkereső tevékenységünk mellett csináljuk, és ha pályázati forrásból nem tudjuk megvásárolni a szakmai képzéseket és szolgáltatásokat, akkor még azokat is „saját anyagból” kell megoldanunk. Az általunk bármi forrásból nyújtandó szolgáltatással szemben ugyanis elvárásunk a hitelt érdemlő teljesítmény-értékelés, hisz az a reszocializációs kommunikáció része!

Márpedig mi reszocializációs szervezet vagyunk!

Aktuális célkitűzésünk:

Mivel a hosszú idejű szabadságvesztés okozza a legsúlyosabb és maradandóbb károkat, mi első sorban ilyen elítéltekkel szeretnénk folyamatosan törődni: (levelező) kapcsolatot létesíteni velük, önképzésre, kreatív elfoglaltságokra motiválni őket, lehetőségeink szerint foglalkozásokat, képzéseket kínálni nekik, és ennek során megismerve őket, ideje korán elkezdeni velük a szabadulásuk utáni életük megtervezését, előkészítését. Nem helyettük, és nem a fejük fölött! Végig az ő cselekvő együttműködésükkel, csupán a katalizátor szerepét játszva sorsuk jobbításában.

Nem szeretem a projekteket, de mivel manapság mindenki ebben gondolkodik, hadd kezdjem hát egy projekt példával. A projekt egyik jellegzetessége a projektciklus: 1. tervezés, 2. folyamatos, köztes értékeléssel zajló végrehajtás, 3. értékelés.

A haladás feltétele és garanciája a folyamat figyelemmel kísérése, a fejlemények értékelése és az esetleges nem kívánatos jelenségek korrigálása.

Ha eddigi tevékenységüket projektek sorának tekintem, akkor a ciklus eddig még sose tudott lezáródni. Megterveztünk valamit, elkezdtük végrehajtani, aztán bármiféle érdemi köztes értékelés, megbeszélés (Monitoring) nélkül, (amire pedig nyitottak is lettük volna, sőt, kértük is,) egyszerre csak végét szakították. Így nemhogy a tanulságokat levonva, terveinken korrigálva folytathattuk volna jobban tovább, de még a tanulságokat is magunknak kellett kitalálgatni, hogy vélhetően okulva belőlük, máshogy kezdhessük teljesen újra a munkát.Tekinthetem viszont egyetlen projektnek is, ez esetben fuccsról fuccsra haladtunk előre: az egyik befulladt elképzelésünk tanulságait korrigálva továbblépésként belekezdtünk egy új megvalósításába.

Itt, most a kudarcok tanulságait keresem, és mivel se a kudarcokat, se a projekteket nem szeretem, stílszerű lesz, ha olyan félprojektes formában próbálom meg, már ahogy ez tőlem telik.

Az első kudarc

Amit szerettünk volna: együttműködési megállapodást akartunk kötni az Országos Parancsnoksággal. Tartalmát szakembereikkel szerettük volna úgy kimunkálni, hogy hosszú távra megbízható keretet adjon mind forráshiányos időszakban, tehát csoportfoglalkozásra és levelezésre szűkített, mind az esetleges pályázati forrásokból fel-felpörgő munkánkhoz az ország valamennyi büntetés-végrehajtási intézetében.

A nekiindulás

Előfeltevések

vannak olyan fogvatartottak, akik igénylik azt a fajta törődést, amit kínálunk, és a bv-nek is érdeke, hogy foglalkozunk velük.

az OP partner lesz abban, hogy mi minden írásos anyagunkat csak tárgyalási alapnak tekintse, és megállapodásunkat közösen alakítsuk olyanná, hogy mindkét fél számára megfeleljen.

az OP-től számíthatunk olyan levelezési, kapcsolattartási, és maguknál tartható tárgyakra vonatkozó szabályok szerződésbe foglalására, melyeket ország szerte elfogadnak.

az OP-vel közösen kidolgozott együttműködési megállapodás növeli a lehetőségét, hogy az egyes intézetekkel is jó munkakapcsolatot alakíthassunk ki.

Problémák, aggályok

nem lesz könnyű elfogadtatni a szándékainkat, hisz a bv-ben nincs előképe annak a pártfogó, szociális gondozó és mentális segítő elegyéből álló szerepeknek, amit fel szeretnénk vállalni,

milyen legyen bemutatkozó anyagunk nyelvezete, terjedelme, hogy már kiderüljön belőle, amit akarunk, de még ne legyen túl hosszú?

milyen legyen a fogvatartottaknak szánt felhívásunk, hogy azokat érje el, akiket meg szerettünk volna célozni?

hogy kerüljünk el egy olyan segélykérő-levéldömpinget, amekkorával szűkös anyagi lehetőségeink miatt nem bírunk?

hogyan hidaljuk át úgy a civillét esetlegességeit, anyagi hullámvölgyeit, hogy közben megőrizzük a folyamatos kontaktust a bv-vel

Vajon hol lehet a határ az egészséges érdekérvényesítés és az erőszakos nyomulás illetve a rózsa termő türelem és az ügyveszejtő nyámnyilaság között?

Hogy teremtsünk stabil kereteket egy még csak reményeinkben virágzó tevékenységnek?

Elég tárgyalási alap lesz-e az a munka, amit pályázati pénz nélkül is fel tudunk vállalni?

Túl sok lenne a tennivaló, és annyi lenne a lehetőség is jót csinálni, hogy nem lehet elég bölcsen választani közülük.

Remélt lehetőségek

A szélesebb fogvatartotti köröket érintő írások, (bemutatkozásunk, felhívások, rejtvények, pályázatok, kreatív munkák mesterfogásai, mentális és önképzési tanácsok, ügyintézési fortélyok, stb.) megjelentetésére lehetőséget adhat a Börtönújság.

A bv.-vel közösen kidolgozott együttműködési megállapodás és az egyes intézetekkel kialakuló a jó kapcsolatok forráshiányos időszakban lehetővé tehetnek postaköltség csökkentő levelezési megoldásokat: a fogvatartottakkal folyó levelezést bonyolíthatnánk talán a bv. belső postájával, mi elmennénk értük az OP-re, illetve elvinnénk oda a magunkét.

Egy gimnáziummal szoros együttműködésben lehetőséget kínálhatunk az ország összes börtönében levelező oktatásra.

Össze fogunk gyűjteni egy sor olyan alternatív kenyérkereseti lehetőséget is adó kreatív tevékenységet, kismesterséget, amelynek kitanulása és művelése börtönviszonyok kötött is megoldható.

Saját tagjaink vagy együttműködő partnereink országos hálózattá sűrűsödve akkor is képesek lesznek az általunk megismert fogvatartottat szabadulása helyén segíteni, ha az büntetését lakhelyétől több száz kilométerre tölti.

A tartósan jó reszocializációs eredményeink hírére nagyságrendekkel nő a partnereink száma, és egyre több védett szállás és védett munkahely áll majd rendelkezésünkre.

„Akciók” események, fejlemények

2003. jan. 17-én küldtem a bv. országos parancsnokának egy bemutatkozó levelet, amiben a segítségét kértem az együttműködési megállapodás ügyében. (ld.).

Ő kijelölve az illetékes főosztályvezetőt, ám eztán az ügy mégis megfeneklett.

2004. március 11-13-án egy Phare-konferencián tudtam meg tőle, hogy levelezésünk 2003. nyarán egy szabadságom miatt át nem vett és így visszament ajánlott levél miatt szakadt meg, de megnézzük, mit tehetünk. Röviddel erre egyik osztályvezetőjével felemásra sikerült megbeszélésre került sor. Bár az általa megadott időben mentem oda, szemlátomást nem igazán tudott rám figyelni, és akinek meg ő adta aztán tovább a feladatot, az nem is volt jelen. Az osztályvezető úr bekért rólunk néhány okmányt, és megígérte, küldenek egy formailag rendben lévő, félkész szerződést, amit majd együtt pontosítunk. Az ügy aztán megint csak leült.

Megbízottja néhány nappal később felhívott, de mit se látszott tudni abból, amiről a főnökével megállapodni véltem. Már a szerződés-tervezetet is tőlem várta. Én el is küldtem a kifejezetten megbeszélésre szánt, az OP-nek szóló javaslatomat. (ld.), ám aztán újabb levélre volt szükség: (ld.).

Viszonylag hamar a főosztályvezető úr aláírásával(!) arról „értesítettek”, hogy az (OP-nek szánt, kidolgozásra váró, félkész!!!) anyagot szétküldték az intézetekbe, ismertették a rabokkal, de azok nem érdeklődtek iránta, mely három állításból kettő egészen biztosan nem igaz!!. Ez abszolút övön aluli ütés volt, mert a dolog sürgős kezdett lenni: egy konzorciumi keretből már pénz is lett volna elkezdeni a munkát. Sokáig nem tudtam, mihez kezdjünk Közben pedig javában folyt új önkéntesek toborzása is, ((ld.)) hogy ha végre eldördül a startpisztoly, felkészítve készen álljunk a feladatra.

A pisztoly nem dördült el.

2004 októberében történt még részemről néhány kísérlet, menteni a menthetőnek véltet. Újra írtam az illetékes főosztályvezetőnek ((ld.). és még néhány kompetensnek ítélt személynek, azonban választ vagy egyáltalán nem, vagy csak elhárítót kaptam. Átírtam, elláttam kommentárokkal láttam el az együttműködési megállapodási javaslatunkat, (ld.) Megkerestem a Börtönújságot. A szerkesztő publikálási lehetőség ügyében egyenesen az országos parancsnokhoz küldött, és jelezte, hogy a civilektől ingyen elsősorban állást meg szállást várnak. (ld.) Reménytelennek tűnt a próbálkozás, hogy elmagyarázzam: a végső célunk nekünk is ez, csak ehhez előbb egy kicsit jobb ajánló levél szerzésére is szeretnénk lehetőséget adni annál, mint hogy épp most jöttek a börtönből.

Mivel decemberben még látszott arra esély, hogy keresztfélévvel még beindíthatjuk a tanítást, küldtem az illető főosztályvezetőnek egy faxot, amelyben időpontot kértem tőle.(ld.)

A fiaskó

Ha ez nem lett volna már idáig is sík kudarc, a faxra érkező meglepően gyorsan érkezett kurta válasz betetőzte: a főosztályvezető úr úgy ítélte meg, hogy nincs szükség a fogvatartottakkal való foglalkozásra, mert ezt a pártfogó szolgálat elvégzi. (Vajon ezt a pártfogók is így tudják??)

Értékelési, elemzési, tanulság-levonási próbálkozások, dilemmák

Szerettük volna a bv. érdekeit és szabályait legvégsőkig tiszteletben tartani, és olyan szerződést kötni, amely bv.-nek már elegendő biztonságot, nekünk pedig még elegendő teret hagy az érdemi munkára. Ezért akartuk őket belevonni a szövegezés munkájába is. Ebben nem találtunk partnerre bennük.

Nagy lelki terhet jelentett számunkra a velünk szemben tanúsított őszintétlen, lekezelő, megalázó eljárási mód megemésztése. Lehet-e máshogy minősíteni azt, ha a maguk adta megbeszélési időpontban épp csak nincs ott, akinek a dolga lesz az ügyet intézni? Ha oda se figyelnek arra, amiért megkeresik őket? Ha hónapok múlva, vagy egyáltalán nem is válaszolnak? Ha nem átallnak nyilvánvaló valótlanságokat leírni az ügy kifullasztása érdekében?

Talán túl sok mindent szeretettem volna közös megbeszéléssel bevenni a szerződésbe, és ezzel túl sok munkát és túl nagy felelősséget róttam rájuk? De kitől remélhettem volna hitelesebb információt, mint tőlük?

Tán nem voltam elég rámenős! – De nem ártottam volna ezzel az ügynek?

Tán nem voltam elég alázatos. – De annak kellett volna lennem?!! Miért???

Igaz lenne, hogy korrumpálni kellett volna, ha el akartunk érni valamit??!! Na neee!!!

A második kudarc

Amit szerettünk volna: Az egész büntetés-végrehajtásra kiterjedő levelező oktatás-gondozás helyett új feladatot tűztünk ki magunk elé: közvetlenül az intézetekhez fordulunk, egy-két intézetet kiválasztunk partnerül, és minden segítő tevékenységünket, meglévő és leendő erőforrásunkat rájuk koncentráljuk.

A nekiindulás

Előfeltevések:
Egy-két intézetben jobban megismerhetjük a fogvatartottakat, és célzottabban tudjuk majd segíteni őket szabadulás körüli ügyeiben.

A rendszeres kapcsolat során az intézet is jobban megismer minket, mi is jobban megismerjük az intézetet, így olyan képzéseket, tevékenységeket hozhatunk, ami a legjobban illeszkedik a lehetőségeihez.

A rendszeres intézeti jelenlét esetén az esetleges pályázati forrásból valószínűbben érhetjük el azokat, akiknek a segítségünk feltehetően a legtöbbet jelentheti.

Folyamatos jelenlétünk állandó gondozási ajánlat minden fogvatartott számára, ami akkor is sokat számít nekik, ha nem veszik igénybe.

Stabil, jól ismert partnerrel a hátunk mögött nem járhatunk úgy, hogy netán megnyerünk egy pályázatot, és elvész az egész, mert mire dűlőre jutunk, elszalad pályázati idő.

Problémák, aggályok:
Sikerül-e elfogadtatni magunkat a személyzettel és a fogvatartottakkal?

Megértik-e, elfogadják-e a szándékainkat?

Megbíznak-e bennünk, és nem kényszerülünk-e információ gyűjtésre?

Nem tartanak-e tőle, hogy olyasmibe ártjuk majd magunkat, amibe nem kéne?

Megelégednek-e a lehetőségeinkkel, és tudomásul veszik-e a korlátainkat?

Elég rugalmasak lesznek-e, és át tudjuk-e hidalni a civillét esetlegességeit, hullámvölgyeit, hogy közben a folyamatos jó kapcsolatot is megőrizzük?

Elég tárgyalási alap lesz-e az a munka, amit forrás-apály idején, pályázati pénz nélkül, saját erőnkből is fel tudunk vállalni?

Remélt lehetőségek:
A folyamatos munka bizalomteljes, alkotó légkörben.

stabil partneri viszony, egymás munkájának kölcsönös segítése

folyamatos pályázás az intézetek lehetőségeihez illeszkedő kiírásokra

intézeti könyvtár fejlesztése tan- és kézikönyvekkel, audió-vizuális anyagokkal

és önképzésre alkalmas multimédiás tanulószoba kialakítása

a kreatív foglalkozások eredményeinek közös kiállítása,

közös erővel védett munkahely és lakhely hálózat kialakítása feltételessel vagy semmibe szabadulók és/vagy átmeneti csoportosak számára.

a fogvatartottak bevonása a reszocialzáció eredményesebb módjainak kimunkálásába

kreatív, és/vagy megélhetést adó munkalehetőségek teremtése az intézetben

„Akciók” események, fejlemények

2004. novemberében hét büntetés-végrehajtási intézetnek küldtük el a bemutatkozó levelünket. ((ld.).

Válasz négyből érkezett, kettő azonnal késznek mutatkozott felvenni velünk a kapcsolatot, kettő később kívánt élni a lehetőséggel.

Még decemberben találkoztam eme kudarcunk intézet parancsnokával.

Nagyon jó beszélgetés volt. Meg voltam győződve, hogy érti a céljainkat, terveinket, lehetőségeinket. Azt is tudja, hogy ismeretlen vizekre evezünk, nincs hagyománya az ilyesfajta foglalkozásoknak, ezért fontos, hogy jelezzük, és nyíltan átbeszéljük, ha probléma merül fel a munkánk során, hogy hosszú távon, eredményesen tudjunk majd együttműködni.

Az egyik intézetben már január végétől el lehetett kezdeni a munkát. A két aktuális kínálatunkból (német nyelvi kör, szabadulás előkészítő foglalkozás) mindkettőre lett volna jelentkező. Az intézetnek viszont arra lett volna szüksége, hogy az átmenetisek (szabaduláshoz közeledők) számára tartsunk foglalkozásokat. Ez egyáltalán nem esett egybe előzetesen vázolt szándékainkkal, hisz e rövidke idő alatt semmi remény sincs úgy megismerni őket, hogy akárhova is nyugodt szívvel ajánlhassuk. Úgy gondoltuk azonban, hogy ha ezzel az intézetnek segíthetünk, miért ne legyünk rugalmasak. Mindössze annyit kértünk, hogy jöhessen, aki akar, de kötelezővé ne tegyék.

A belépők is elkészültek, az együttműködési megállapodás elkészítését viszont a közeljövőbe toltuk.

A kéthetente tartott csoportfoglalkozáson szabadulással kapcsolatos hivatalos teendők, iratok, önéletrajz- és kérvényírás, munkahely keresési lehetőségek, tudnivalók, szabaduláskor esedékes járandóságok, lehetséges segélyek, illetve ügyvédnő munkatársunk közreműködésével őket érintő jogszabályok, és az új jogsegély szolgálat volt a téma. És e mellett persze rengeteg vélt és valós sérelem is kiszakadt belőlük: az „igazságtalan” ítélet, az összes eddig elszenvedett méltánytalanság, sőt szabadulás utánra dédelgetett bosszúterv is. Külföldi példákból tudom, hogy ez abszolút normálisan így van.

A kapcsolattartó tisztviselőnek jeleztem, hogy a gyakorlati ismeretek megbeszélése mellett a foglalkozásnak óhatatlanul kibeszélő jellege, funkciója is van. Megnyugvásomra ezt ő maga is normálisnak tartotta.

Volt egy aktív mag, akik első perctől partnerek voltak, remekül szót lehetett velük érteni, el lehetett végezni az eltervezett penzumot, együtt gondolkodtak a megtárgyalandó problémákról. Jó volt velük dolgozni, és ők is jelezték, hogy legközelebb is várnak.

Egyre – másra le-lejöttek viszont olyanok is, akik a legkisebb érdeklődést se mutatták a szabad élet ügyes-bajos dolgai iránt, teljes mellszélességgel és gátlástalan vehemenciával ontották viszont azt a mentalitást, aminek a kialakulása a börtön legártalmasabb mellékhatása: börtönadaptáció: a telhetetlen készre várás. Az ez elleni küzdelem is nagyon izgalmas feladat, nagyon hasznos munka, a nyelvi kört is ilyesminek szántuk, és egyéb foglalkozásokat is tervezünk, de ezzel nem szabadulás előtt pár héttel kell elkezdeni foglalkozni.

A személyzet tagjaival semmi negatív tapasztalatunk nem volt. Korrektül elvégezték, ami munkánk kapcsán rájuk hárult. Egyetlen egy alkalommal fordult elő, hogy egy órát kellett várni a csoportra, végül pedig a szokásos mag mellett mégannyi részben ismeretlen, kelletlen, érdektelen ember érkezett. Nem sikerült az előző alkalommal általuk kért témával foglalkozzunk. Minden elindított gondolat a szabadulásra felkészítés hiábavalóságáról, a visszaesés elkerülhetetlenségéről folyó magánszámokba torkollt. Mint később kiderült, a törzstagok se tudták, hogy lesz aznap foglalkozás, ők is máshogy tervezték a napjukat, at alkalmi látogatók pedig különösen és rosszul fogadták, hogy délutáni sziesztájukról váratlanul „lemotiválták” őket.

Ezt követően levélben kértem, hogy a szabadulásra felkészítést tereljük át levelező útra. (ld.), és az így felszabaduló időben csináljuk meg azt a német nyelvkört, amit kezdetben is ajánlottunk. Aki szeretné, hogy segítsünk neki, nem restell írni, és a problémáit se hallja majd egy egész csoport!

A kapcsolattartóm azt mondta, ennek semmi akadályát sem látja, megérti a döntésemet, vannak is jelentkezők a nyelvkörre, egyébként pedig időközben már elkészült az együttműködési megállapodásunk is.

A fiaskó

A parancsnok úr a kérésre kategorikus elutasítással válaszolt bármiféle foglalkozás tartására nézve a továbbiakban. Döntése indokairól viszont se nekem, se elnökhelyettes asszonyomnak nem árult el semmit. Utolsó telefonbeszélgetésünk közben elejtett néhány félszava mögé sejthető „érvei” nagyon sok álmatlan éjszakát okoztak, de csak találgatásokra tudok hagyatkozni, amikor meg próbálom megérteni a történteket. (ld.)

Értékelési, elemzési, tanulság-levonási próbálkozások, dilemmák

A legsúlyosabb hibát alighanem azzal követtük el, hogy megelégedtünk a kölcsönös bizalom meglétével.

Közös munkánk balvégzetét alighanem néhány már kezdettől meglévő jóhiszemű félreértés okozta.

Ezt látszik igazolni az első konkrét megbeszélésen elhangzott „létszámot mi tudunk biztosítani” utólag megvilágosult értelme. Mi azt tekintettük volna sikernek, ha a foglalkozásra önként járnak, és ott intenzív munka folyik. A jó foglalkozások előbb-utóbb meghozták volna a tervezett létszámot.
Az intézet viszont az önkéntesség kívánalmát beáldozva a tervbe vett létszám garantálásával vélte sikerrel teljesíteni vállalását. A tisztázatlanság miatt mindhárom érdekelt fél rosszul járt. Az intézetnek iszapbirkóznia kellett a létszám kikerekítéséért, az önként járók kevesebbet kaptak a foglalkozáson a képben nem lévő „újocok” miatt, mi pedig magunkban kerestük a hibát az optimálisnak épp nem nevezhető hatékonyságunk miatt. Ráadásul valamiféle tapintatcsapda foglyai voltunk: minden érintettben ott maradtak a tüskék a rossz élmények miatt, amiket viszont az „együttműködés” velejárójának tekintett, megadóan nyalogatott, és a másikkal szembeni tapintatból szóvá se tette. Amikor változtatást kérő levelem megtörte a hallgatólagos nem panaszkodási egyezményt, mint mit Pandóra szelencéjéből, kiszabadult a tapintatcsapdából az összes addigi, fölöslegesen elhallgatott kellemetlenség is.

Véleményünk szerint tulajdonképpen semmiféle végzetes hiba nem történt. Mindnyájan emberek vagyunk, ebbe még az is belefér, hogy olykor félreérthetjük egymást, vagy elnézünk egy időpontot. Végtelenül sajnálatos, hogy a bv.-ben az ilyesmit nem lehet emberi módon rendezni!

Nagyon örültem, hogy nem vártak el tőlünk semmiféle „jelentgetést”. Én viszont ezt azzal véltem viszonozni, hogy nem zavarkodtam mindenféle aprósággal, se jóval, se rosszal. A fejlemények ismeretében azonban talán mégis jobb lett volna, ha havi- kéthavi rendszerességgel tartottunk volna az illetékes vezetőkkel egy kis informális tapasztalatcserét a munkánkról. Ezeken kiderülhetett volna, hogy a csoportfoglalkozásokon óhatatlanul szóba kerülnek belső ügyek, és ez épp olyan természetes, mint ahogy az is, hogy az ott hallottakat nem adjuk tovább. Kiderült volna, hogy tudjuk: egy börtön hallatlan érzékeny organizmus, ezért akár a szó szoros értelmében véve is halálos vétek avatatlanként megbolygatni sérülékeny belső egyensúlyát. Ám mi a kinti életet képviseljük odabent a leendő szabad emberek számára, ahová vissza fognak térni. Megértjük, hogy ki kell beszélniük magukból a töviseket ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni, és talán mi vagyunk az egyetlen kívülálló, akiknek elmondhatják, mert értjük, amiről beszélnek. De nem azért hallgatjuk meg őket, hogy benti ügyeikben igazságot próbáljunk tenni, hanem hogy odakint képesek legyenek tovább lépni. Így viszont mindez vádként fogalmazódhatott meg ellenünk, a tapintatcsapda megszüntekor.

Talán nem lett volna szabad hozzákezdeni a munkához, míg az együttműködési megállapodást meg nem kötjük. Az írásba foglalás a félreértések egy részét eloszlatta volna, világossá tette volna a jogosítványainkat, mozgásterünket. Ennek híján nem is tudtunk, nem is mertünk eseti, egyéni ügyeket felvállalni. Talán világossá vált volna, hogy a börtönben végzett szociális munka nem valami steril ügyintéző szolgáltatás, hanem hallatlanul komplex, egész embert igénylő tevékenység, amit csak egészében szabad szemlélni, és ha véletlenül nő egy csúf szemölcs az orrára, azért még nem kell rögtön az egészet kihajítani miatta!

Talán nem kellett volna felvállalni az átmenetisek egy eleve reménytelen ügyét, hisz nyilvánvaló volt, hogy nem ismerhetjük meg őket úgy, hogy ajánló és/vagy segítség kérő levelekkel bombázhassuk az érdekükben az országban szanaszét lévő lakhelyeik hivatalos és civil szervezeteit. A szabadulásukig hátra lévő néhány hétbe, hónapba még néhány hivatalos levélváltás se fér már bele!

De az önként járók számára talán így se volt egészen hiába a fáradságunk, és tanulságnak se volt utolsó, ami történt.

A harmadik kudarc

Amit szerettünk volna ugyanaz, mint a második kudarc esetén, és mivel az előzetes meggondolások is egyeznek, vágjunk a közepébe:

„Akciók” események, fejlemények

A 2004. novemberében hét büntetés-végrehajtási intézetnek elküldött bemutatkozó levélre pozitív választ adó intézettel még decemberben felvettük a kapcsolatot. Az intézet parancsnokával részletekbe menően is és távlatokban gondolkodva is egyetértettük, el is határoztuk, hogy együttműködési megállapodást kötünk.

A szöveg igazán szólva elég sokáig váratott magára. Őszinte köszönet viszont a tisztviselőnek, aki mindent megtett azért, hogy az végül is minden szempontból megfelelt mindkét fél várakozásainak, és hosszú távra biztosította a sokoldalú és gyümölcsöző együttműködésünket. Ráadásul adminisztrációval se nyomorított agyon: csupán év végére kellett egy beszámolót készíteni a munkánkról.

A belépők elkészülte után két foglalkozást indítottunk, a Barabbas kört, ami egy tágan értelmezett szabadulásra felkészítés, és egy német nyelvgyakorló kört a nyelvet valamennyire már ismerők számára. Mindkettőt kéthetente.

A Barabbas kört az alelnökasszony tartotta alkalmanként más-más meghívott vendéggel, - (köszönet érte a kapcsolattartó tisztviselő asszonyunknak, aki ennek érdekében minden kérvénnyel végigjárta számunkra a szolgálati utat.)

A programokat itt most nem írom le, a lényeg az, hogy a csoportok beálltak, és a foglalkozások rendre zajlottak.

2005. júliusában beadtunk egy nagy pályázatot, amiből októbertől mintegy száz ember számára tudtunk volna képzéseket indítani, és vagy harminc szabadulónak érdemi segítséget nyújtani az új élete megkezdésében. Ehhez az intézet befogadó nyilatkozatára is szükség volt, ami – ismét a korábban már említett tisztviselőnek köszönhetően - időben meg is érkezett.

Miután a Barabbas kör végig csinált egy elsősegélynyújtó tanfolyamot, kiosztottunk egy elégedettségi és igényfelmérő kérdőívet, mert tudni szerettük volna, hogy ide valóban saját jó szántukból járnak-e, hogy csak bizonyítványt adó előadássorozatok érdeklik-e őket, hogy milyen témában hallanának szívesen előadást, valamint hogy esetleg lenne-e olyan téma, amiből ők maguk is szívesen tartanának?

Az eredmény nagyon megnyugtatott bennünket, és össze is állt belőle közel fél évnyi Barabbas kör tematikája.

Hasonlóan jól működött a német nyelvgyakorló kör is. Összeállt egy jó kis csapat, elég hamar kialakult a munkamenetünk, és szinte óramű pontossággal követték egymást a foglalkozások. Az intézetben rendelkezésünkre bocsátott számító gépen lévő anyagokból dolgoztunk, a német fő rádió adó, a Deutsche Welle honlapján nyelvtanulók számára közzétett írott és hangos anyagokból, melyek közük az adott foglalkozásra szánt hanganyag kinyomtatott szövegét és néhány nyelvtani anyagot mindig kiosztottam közöttük.

A személyzet tagjaival sem volt semmi rossz tapasztalatunk. Szívesen jártunk oda, és meg voltunk róla győződve, hogy itt minden a legnagyobb rendben van.

Csak az elismerés hangján tudok szólni arról is, ahogy az intézet a pályázat-figyelésben a segítségünkre igyekezett lenni.

A júliusi pályázat sikerében bízva, elküldtük megvitatásra egy gimnáziumi oktatatás tervezetét, ami nyertes pályázat esetén mind az intézetnek, mind a fogvatartottaknak ingyenes lett volna.

Októberben egy konzorciumban újabb nagy szabású pályázatot adtunk be, amiből úgy ötven fogvatartottat illetve családját tudnánk érdemben segíteni, hogy újra talpra álljon.

Aztán egyszer csak kaptam egy telefont, hogy az új osztályvezető üzeni: ismerkedő beszélgetésre vár. Szerencsére őszi szünet volt, így találtunk alkalmas időt.

Én másfél órás út után pontosan a megbeszélt időben ott voltam egy listával a szerintem szóra érdemes kérdésekről, jövőre vonatkozó ötletekről, az osztályvezető úrra viszont kellett várnom.

Az idő ugyan kellemes társaságban telt, kapcsolattartó asszonyunkkal megbeszéltünk néhány dolgot, értékeltük az eltelt időszak tapasztalatait, latolgattuk, mi módon tudnánk előre lépni a gimnáziumi oktatás ügyében a júliusi pályázat kútba esése dacára.

Amikor az osztályvezető úr végül másfél óra késéssel megérkezett, mindössze azt közölte: az Országos Parancsnokság ellenőrzést tartott, és hiányolta a foglalkozásaink adminisztrációját, azok tematikáját, a rajtuk történtek leírását.

Miután nehezményeztem, hogy ezért a fél mondatos közlendőjéért vette el a fél napomat, ismerkedő beszélgetés gyanánt feltett kérdéseiből olyan érzésem támadt, a leadott anyagaink, élő szerződésünk dacára halvány fogalma sincs, kik vagyunk, mit akarunk, mit csinálunk.

A találkozás végeztével megadta az elektronikus levélcímét és a mobil számát, biztosított róla, hogy szükségük van a munkánkra, és fontosnak tartják a velünk való együttműködést. Én pedig megígértem, hogy – bár szó se volt róla, hogy csinálnunk kellene ilyesmit, - küldök neki egy tematikát és egy feljegyzést az eddig megtartott foglalkozásokról, amit néhány napon egy belül egy levél kíséretében meg is tettem. Ebben figyelmébe ajánlottam együttműködési megállapodásunk iktató számát is, melyből meggyőződhet arról, hogy az adminisztráció ügyében nem követtünk el mulasztást.

A fiaskó(k)

A következő héten leutaztam a soros nyelvgyakorló kört megtartani, és a kultúr-körleten, a fogvatartott könyvtárostól értesültem róla, hogy megszüntették a foglalkozásainkat.

Felhívtam a kapcsolattartónkat, aki nem tudott semmit, az osztályvezető úr a parancsnokra hivatkozott, a parancsnok pedig nagyon sajnálta, hogy nem kaptuk meg időben a levelét, de azt mondta, nem ragaszkodik a döntéséhez, vezető társaival négyesben üljünk le, és beszéljük meg a dolgot.

A másnap érkezett meg az együttműködési megállapodást felmondó hivatalos levél, mély szomorúságomra a legkisebb valós alap nélkül.

A parancsnok úr felhívott a megbeszélés előtti napon, hogy mégsem tud ott lenni, de úgy utasította vezető társait, hogy konstruktívan álljanak az ügyhöz.

A beszélgetésre az osztályvezető úr irodájában került sor, ahol azonban az ígért vezetőtárs helyett az ő egyik beosztottja volt jelen, akinek épp akkor vázolta, hogy ki is vagyok, meg miről is van szó, tehát olyan szörnyen kompetens nem lehetett az ügyben.

Idejekorán jelezte, hogy a döntés végleges, a munkaideje pedig már lejárt, nem csodálkozhattam hát rajta, hogy rövid expozéjában (hisz az is kiderült, hogy legfeljebb húsz percet szánt rám,) csupa lapátra tevő végszót gyűjtött össze. A szemünkre hányta, hogy meg kellett fenyítenie egy drogprevenciós fogvatartottat, aki megtagadta a részvételt az egyik foglalkozásunkon, miközben ezt mi hányhattuk volna az ő szemére, hisz ezek szerint az önkéntességre vonatkozó kifejezett kérésünk ellenére és tudtunkon kívül (legalábbis annak) kötelezővé tette a foglalkozásunkon a részvételt, és még csak nem is jelezte, hogy a speciális bánásmódot igénylő emberre figyeljünk oda.
Kiderült, hogy ő egy tanulmányméretű projektleírást várt volna a Barabbas Társaság munkájáról, - csakhogy ez a munka éppen hogy projektközi, vagy még inkább egyenesen anti-projektális! A pályázati elemek valóban projektek lettek volna benne, a maguk szigorú dokumentációjával – ha kivárta volna, hogy legyenek ilyenek.
Nem volt elégedett a munkánkról küldött dokumentációval, - de miért nekem kellett volna kitalálnom, hogy mire van szüksége, amikor én ráadásul még zsigerből ellenzem is az ilyesmit?!

Öngólt lőttem a kísérő levéllel is: félremagyarázta a mondataimat, kijelentéseimet.

Éltem ugyan a húsz percnyi szélmalomharc lehetőségével, ha már egyszer megint hiába áldoztam be három órámat, persze a szélmalom harcok ismert hatásfokával. Végül azzal váltunk el, hogy most becsukott kapujuk mindig tárva lesz előttünk, ha valami jól kidolgozott projekttel jövünk.

A foglalkozásait ért bírálatai miatt alelnök asszonyom is kért egy időpontot az osztályvezető úrtól, abban a reményben, hogy a félreértések tisztáztával ott folytathatjuk a munkát, ahol abbahagytuk. Neki már semmi negatívat nem mondott, sőt, azt ígérte, hamarosan megkeresnek bennünket, de ennek már több mint két hónapja.

Értékelési, elemzési, tanulság-levonási próbálkozások, dilemmák

Jó szerződés született, és egy szép reményekre jogosító munka indult el, ami fennakadás nélkül is zajlott.

Folyamatosan kapcsolatban voltunk az erre kijelölt tisztviselőnővel. Pályázataink voltak folyamatban és kilátásban, amelyek látványos eredményeket hozhattak volna.

Nagyon jó volt látni, hogy a fogvatartottak vevők arra, amit csinálunk.

Jó volt bejárni, és úgy éreztük, a személyzet is elfogadott bennünket.

Azt hittük, az addigi saját erős, minden ellenszolgáltatás nélkül nyújtott, szerintünk megbízható teljesítményünk után, és az együttműködési megállapodás védelmében nem kerülhet ilyesmire sor. Mindezek után csak még megszégyenítőbb volt a végjáték, hogy négyféle elérhetőségem megadása dacára a rabkörleten, egy rabtól kell megtudom, hogy kivágtak bennünket, mint a macskát...

A mívesen megírt utilapu is abszolút jogszerűnek látszott, rengeteg hivatkozással az együttműködési megállapodás megsértett pontjaira, gyér igazság tartalma csak annak a számára derül ki, aki mellé tudja tenni a megállapodást is. Talán elég egy „bűnünket" megemlíteni: a felmerülő problémák esetén nem kezdeményeztünk egyeztetést a partnerünkkel. Csakhogy nekünk nem voltak problémáink, nem mi mondtuk fel a megállapodást úgy, hogy egy héttel az előtt még kijelentettük, hogy szükségünk van az együttműködésre! Kinek is kellett volna akkor egyeztetnie?!

A két okmány összevetésével alighanem az osztályvezető úr se vesződött, ő úgy tudta, vagy legalábbis úgy mondta a „megbeszélésre” beültetett harmadik úrnak, hogy azért bontották fel velünk az együttműködési megállapodást, mert kérésük ellenére nem készítettünk róla dokumentációt. Ami persze megint csak nem igaz, mert végül is készítettünk, és csak ha egyetlen szóval is jelzi, hogy amit küldtünk, nem elég neki, akkor tovább kísérletezünk, ha meg netán küldött volna mintát is, (mindössze néhány billentyű-klikkentésbe került volna, nem is neki, hisz külön informatikai osztály áll a rendelkezésére, hogy megtegye helyette,) akkor már rég túl lettünk volna az egészen!

Ennek a fiaskónak szerintem egyértelműen egy(-két?) fatális kommunikációs hiba volt az oka.

Kezdjük a döntésnél feltehetően a mérleg nyelvét játszó „vezetőtárssal”, akivel ugyan csak egy leheletnyi drámánk volt rövid utójátékkal, de ez a mérleg nyelve szerepben mégis sokat számíthatott.

Az együttműködési megállapodás megkötése után a belépő kártyákhoz jöttünk fényképezkedni. Ő felrendelt bennünket magához, és mi irodája előterében hosszan hallgathattuk, ahogy kedélyesen kitelefonálgatja magát odabent.

Most is előttem van, ahogy anyja korabeli nők, apja korabeli férfiak, kalap levéve, mintha raportra jöttek volna, megilletődve toporognak a hírhedt falak között, ő meg épp csak kilép az irodájából, megáll a résnyire nyitott ajtóban, úgy mustrál végig bennünket, és még csak kezet se fog velünk. Volt hozzá egy kérésem is, amit élből elutasított. Én ezt nagyon szégyelltem a csoport előtt.

Az is lehet, hogy ő ennek a szituációnak az üzenetéből semmit sem érzékelt, és csak az utójátékra emlékszik: a parancsnoktól levélben újra kértem, amire ő nemet mondott. (ld.) Erre írásban is megkaptam, amit ő akkor szóban elmondott. Végül is aggodalmaim nem igazolódtak be, az általa felkínált megoldás is működőképesnek bizonyult, a továbbiakban nem is érzékeltünk zavart az együttműködésünkben, de „értetlenkedésem miatt” bizonyára benne is maradt tüske a legelső találkozásunk után.

Az osztályvezető úrral történtek viszont a kommunikációelmélet állatorvosi lova lehetne, és számos összetevőjével önmaga megérne egy vaskos tanulmányt. Ezt viszont én most inkább nem írnám meg: vérnyomás beállításon fekszem a kórházban, és nem szeretnék tepsiben távozni. Csak egy kis ízelítőt adnék, én hogy értékelem a történteket.
Nem tulajdonítok túlzott jelentőséget a formalitásoknak, de attól még érzékelem, ha valaki tendenciózusan semmibe vesz: mással üzenget, megvárakozat, partner helyett beosztottként kezel, utasítgat, utólag adminisztrációt sóz a nyakamba, de nem mondja el, pontosan mit kér, sőt, azt se, hogy csak egyszer próbálkozhatok, és ha nem találom el a gusztusát: kalap, kabát! Nem tudom nem észrevenni, ha elfelejti a telefonszámaimat, ha rosszhiszeműen, szemellenzősen olvassa, és rendre válasz nélkül is hagyja a leveleimet, nehogy tisztázódjanak a félreértelmezései, hisz átnyomni készülő balítéletéhez így van rájuk szüksége.

Azóta sem sikerült professzionálisan helyre hoznunk, ami félre csúszott kommunikációnk miatt tönkrement. Én a magam részéről elfelejteni is, újraértékelni is bármikor kész vagyok a történteket, az meg mindkettőnk részére nagyon tanulságos lenne, ha átbeszélnénk, talán még remekül is szórakoznánk közben. A legjobb persze az lenne, ha jó szívvel hagynánk az egészet a csudába, és ennél sokkal fontosabb közös dolgokkal foglalkoznánk.

A negyedik ...

hogy micsoda, az majd kiderül, de hogy folyt. köv. , az biztos.

Dr. Végh József, elnök

2006. február 1.